Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1971-05-01 / 5. szám
dául, ha darabban játszom, abból intarziaképet csinálok. Élvezem a különböző fafajták! Mondták az iskolában, és ez igaz is volt, hogy képzeljük, hogy színésznek menjünk, nem kaptuk meg az alapot. Tényleg. Tudtam, hogy egy csomó dolgot nem tudok. És ettől mindent elfelejtettem. De az osztályban senki nem tett köztünk semmiféle különbséget. Egészen odáig, hogy mindenki játszott minden jelenetet. Ádám tudta, ha szóba hozná az állapotomat, megijednék. Nem mondta. A négy év alatt? Nem lettem valami más. Nem változtam. Magammá lettem, az, aki voltam. Két év után újra el tudtam mondani egy verset - úgy, ahogy az iskolában. De a negyedik évig nem tudtam elképzelni, hogy három felvonást végigjátsszak. Ha csak beülök egy színházba, olyan ideges tudok lenni, hogy nem igaz. Maga a történet, a sztori teljesen felizgat. Akkor is, ha operett vagy akármi, és ha tudom a végét. Az előadáson is így érzem, ha játszom, izgulósabb vagyok bármelyikünknél; nem félelem, nem görcs, nem lámpaláz. De hogy mitől függ az, hogy melyik az a pillanat, amitől jó lesz . . . Hogy az ember hogy jön be az ajtón, vagy a másik arcától, fülétől kiszámíthatatlan. Ezért izgulok, ezt várva izgulok úgy. A premiert például nagyon szerettem. Amikor a harmadik felvonás után előrejöttünk, akkor jöttem rá, hogy lent ülnek, hogy itt nézők vannak, hogy hogy is sikerült három felvonást végigjátszani? Másnap egészen más volt. A nyolcadik előadásig eltartott, amíg ezt megszoktam, csak az tudott megint úgy élni. Addig mindig azt éreztem: te jó isten! itt ennyien vannak! Zala Márk: — Én megfogadtam magamnak, hogy soha, semmikor, semmilyen lapba nem nyilatkozom arról, amit csinálok, se magamról. Se mint ember, se mint színész, írják a lapokba azt, amit mások gondolnak. Fenyő Ferin: Nem érdekel maga a színészet. Saját magamat mennyire tudom vinni valamerre, „bele a Napba”; a színészet számomra csak egy eszköz ehhez. Elmúlt négy év. Ha visszagondolok rá, akkor nagyon pontosan ide vezető utat jártunk. Osztály nincs. Ma már. Külön-külön jóban vagyunk. Megtanultam, hogy vállalnom kell teljes testi mivoltomat, mindenkinek a magáét, akkor is, ha csúnya, alacsony, sovány, kövér. Én négy évvel ezelőtt „készen”, önbizalommal jöttem. Gábor Miklós volt előttem mint példakép, mint rögeszme. Azt akartam, hogy mindenben olyan legyek. Mozdulataim csupa ehhez készült mozdulat, a hangom . . . Első év végén harmatkönnyű vizsgával, de elég jól szerepeltem, az egész mögött sluszpapír vékonyságú személyiség. Ádám annyit elért, hogy ellökött ettől a magatartástól. Az első évben provokatív, figyelő állapotban volt. Egy szót sem szólt jóformán. Jó - nem jó. Ennyit mondott. Mosolyogni alig láttuk. Aztán beszélt a színészet alapjairól. Színészet. Önbizalom. A magunk vállalása. Ezt nem fogom elfelejteni. Figyelésével kiprovokálta, hogy az emberek megszólaljanak. Némaságával, hallgatásával ijesztett, kényszerített és engedett. Kinyílni. Nem szerettem egy kerek évig. Nem értettem, mit akar. Első év végén oldódott az egész, mindnyájan elég jól vizsgáztunk. Félévkor hülyéknek, tehetségteleneknek tartottak. Harmadévesek jöttek be, próbákra, este, mi is átmentünk. Mutatós osztályok voltak. Nálunk mindig lehetett találni 2-3 embert tehetségtelen, vergődő állapotban. Ilyenkor azt hittük, ez az állapot végleges. Nagyon el voltunk keseredve. Az első év vége sikert hozott. Feloldódott. A második évet még oldottabb hangulatban kezdtük. Ádám kezdett keresztnevünkön szólítani. Többet mosolygott. Nagyon szerettük a dolgainkat. Az osztály kezdett összeforrni. Úgy hiszem, ez az év volt a legeredményesebb színészi munkánk számára. De ez csak kamarateremre volt igaz. Nagyon megszerettük egymást, tovább nőttek a barátságok, sokat ittunk együtt, sokat beszélgettünk. Gosztonyi óráin jó értelemben vett verseny indult a fiúk között. Megszoktuk, hogy Ádám ott van, ott ül mindennap. Az ember úgy érezte, hogy ez elég. Aztán jött a harmadik év. Színházak, filmek. Osztálytermünk nem volt. Hol a fülünkbe kornyikáltak, hol a balett-terembe húzódtunk be. Az osztály légköre majdnem elviselhetetlen volt. Idegenkedés, rosszfajta lustaság; a szöveget nem tudták, volt olyan óra, hogy két ember volt. Eltűntek az esti próbák. Privát élet. Figyeltük egymást, kit hívtak, kit meg nem. A dolgok és a tárgyak iránti szeretet - az ember kiterjed egy szobában - ez megszűnt. Aztán jött ez a negyedik év. Talán mindannyiunkban maradt valami csend, és az első ütközés után ebből valami megszülethet. Minden a csendből születik meg. Faluhelyi Magda: - Nagyon sokáig nem vettek föl. Négy éven át összesen kilencszer felvételiztem, így idősebb is voltam az osztálytársaimnál. Nehéz volt közéjük beilleszkedni. Rossz természetem is volt — mindig jót akartam. Beleszóltam mindenbe. Mindig mindent megszerveztem - ez a többieknek jó is volt, kényelmes is meg idegesítő is. Andai Katival lettem jóban, ő segített át ezeken, nem is tudom, anélkül . . . őszinték voltunk egymáshoz. A főiskola: nagyon jó, nagyon rossz. Nekünk szerencsénk volt. A medikus? Az első darab volt, amit egyben megcsináltunk. Nagyon sok külső segítséget kaptunk Ádámtól. Én itt a főiskolán első BRÓDY SÁNDOR: A MEDIKUS (VIZSGAELŐADÁS AZ ÓDRY SZÍNPADON) SZEGVÁRI MENYHÉRT (TECHNIKUS), TÍMÁR BÉLA (FILOSOPTER), MAROS GÁBOR (NAGYFEJED), ZALA MÁRK (ABRAK). (IKLÁDY LÁSZLÓ FELV.)