Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1971-05-01 / 5. szám

jónál is jobban. Igazi örömöt az okoz, hogy szagolni tudok, látni tudok, ha egy szoba, ahova bemegyek, jó meleg, ezek a pillanatok. Szacsvay László: - Számot kell adnom? - soha nem gon­dolok arra . . . Ösztöneimre hallgatok. Csak a rendező utasítását követem. Ma­gamat nem látom. Csak jól érezni tu­dom magamat vagy rosszul a színpadon. A jellemet úgy veszi fel az ember, mint egy öltönyt; igyekszem a mellénnyel és a mozgásommal magamra húzni. Arra törekszem, hogy jól érezzem magam. Ha én jól érzem magam, már olyan nagyon rossz nem lehet. Van aztán átbillenés is - nem megy, nem megy, egyszer csak sikerül. A mi osztályunk! Sokszor mond­ták a többiek: Ádám Ottó osztálya! Hallgatag, mindenki spleenes, szomorú osztály. Kívülről érdekes. De belülről is az-e? Hogyan válogatódtunk így össze? Mindig vitatkoztunk. Borzasztó fárasztó is volt, hogy 8-ig, 10-ig voltunk bent mindennap, de nagyon szerettünk dol­gozni. Volt önsanyargatás, nagyon letört beszélgetések, mindenki olyan vidám, mi miért vagyunk ilyen letörtek? - kérdez­gettük egymást. Az első két év olyan összeforrott közelségben telik el, hogy az ember talán még a szagát is ismeri a másiknak. Harmad-negyedévben már a múltból élünk, lazul a barátság, kiderül: egymással ellentétes egyéniségek voltak egy osztályba zárva. De egy ponton ta­lálkozott mind. Befelé fordulás, magunk­ba zártság, belülről élés. A pálya kegyet­len, mindenki a maga útját próbálja egyengetni. De nagy szó, hogy odáig nem jutott el senki, hogy a másik útját gátol­ja. Nekem mindig kell a rendező, akiben vakon megbízom. Gellértről is azt me­sélik: elsőre olyat tudott mondani, hogy jobbat már nem lehetett. Nekem kell egy vezető, de persze olyan, aki hagyja a színészt dolgozni. Egyengeti, irányítja. A medikus próbaideje jó volt, izgalmas volt. Közben úgy éreztem, kevés instruk­ció ült. A rendező mindig túloz - ez az­tán leszűrődik. Nagy imádója vagyok a pillanatnyi felvillanásoknak, a ritmus­érzéken múlik. Olyan ez, mint a stílus­érzék - nem lehet tanulni. Vagy meg­van vagy nincs meg. Mondják, hogy „bródys” voltam. Nem foglalkoztam az­zal, hogy „bródys” legyek. Szerettem, vagyis megszerettem­­ és mit mondjak még? Nagyon készültem? Rengeteget foglalkoztam? Ez volt: nyáron kezdtem tanulni, és mindennap megnéztem, hogy tudom-e még. Lehet, hogy megérlelődött. Lehet az is, hogy könyveket, Bródy-mű­­veket kellett volna olvasni. Minden elő­adás más a főpróbától kezdve. Változik a tempó. Az is, hogy szeretem-e vagy nem szeretem. - Attól is függ, hogy látom-e magam előtt. Ha látom magam előtt, el tudom játszani, ha nem látom, nem tudom. Lá­tom az arcát, a figuráját. Nem mindig jót látok. De valakit mindig látok. Azt próbálom leutánozni, akit látok magam­ban. Zavar borzasztóan, ha valakit lá­tok abban a darabban, szerepben, amit én is játszom. Összekeveredik a kettő. Amit láttam és ami belülről jön. Egy trilliós-milliós számot az egyik szerep­ben - a Ionesco Leckéjében - két hétig tanultam, mert nem tudom elképzelni, nem látom magam előtt. Pandits Béla:­ ­ Faipari szakközépiskolába jártam, és mindenféle görcsökkel, kisebbségi érzé­sekkel kerültem ide. Ádám Ottó ezt ész­revette. Soha nem szólt. Nyugodtan ki­dobhattak volna félévkor, olyan rossz voltam. Ádám olyan pontos instrukció­kat ad, hogy ez feloldódik. A színház megszűnik mint álom, mint félelem - ez oldott fel. Tudta, hogy velem hogy kell bánni, nekem ez, másnak más. Minden teljesen megváltozott: a beszéd, a moz­gás ... A második évben már csináltunk jeleneteket A medikusból. Az enyém volt a Riza­ János jelenet. De év végén nem is nekem osztotta ki, ugyanazzal a lánnyal, de más csinálta meg. Nekem ez akkor borzasztóan fájt. Negyedéven az­tán kiosztotta rám. Elolvastam. Teljesen más darab. Teljesen rossznak találtam. Azt se tudtam, hogy ki ez a János. Szél­hámos? Strici? Nem tudtam megfogni. Ebben egyszerre minden van. Fél az ap­jától? Nem tetszik neki a lány? Rizát szereti-e? Próbákon csak azt gondolom, feljövök vidékről, most már öt éve fenn vagyok, hiú pasas, öt év rengeteg idő, ezalatt Piri is megváltozott, meghízott, más lett. A faipari szakközépiskolában volt egy színjátszócsoportunk. Halasi Andorné vezette. Mentünk versenyekre is. De ott mindig csak az volt, hogy mi voltunk az ipari tanulók. Egy kerületben voltunk a Kölcsey Gimnáziummal. És - mi legalábbis úgy láttuk - mindenki ne­kik kedvezett. Mert ők a gimnazisták. Az iskolában se nézték ezt jó szemmel. „Ez az iskola művelt szakmunkásokat képez, nem színészeket!” Gátoltak. Min­den erővel. Ma már nem bánom. Van két szakma a kezemben. Asztalos vagyok és intarziakészítő. Nem sajnálom, hogy ezt kitanultam, most is csinálom. Pél- BRÓDY SÁNDOR: A MEDIKUS (VIZSGAELŐADÁS AZ ÓDRY SZÍNPADON) SZEGVÁRI MENYHÉRT (TECHNIKUS), FALUHELYI MAGDA (KŐRIS PIROS), ZALA MÁRK (ABRAK) (IKLÁDY LÁSZLÓ FELV. 18

Next