Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
funkcionálni; drámákat, amelyek számunkra az az egyetlen közeg, amelyben élni tudunk. A darab nélküli színház hazugság. Azok a példák, amelyeket (nem nagy számban) felsorolnak az ilyen „írott darab nélkül funkcionáló” színház mellett, nem meggyőzőek. Az ilyen jellegűnek látszó előadásoknak is van írott, pontos szöveg alapjuk, sőt ezeknek még pontosabb, a koreográfiát, a mozgásokat, a zenét, az összes effektusokat lerögzítő, teljes rendezői példányt is jelentő forgatókönyvük van. Hogy ez előre készült-e el, egyetlen ember készítette-e, vagy kollektív munka során jött-e létre, alapjában véve közömbös. Van, létrejött, és az egymás után következő előadások lényegében, sőt részleteikben is újra és újra ennek a lerögzített „darabnak” a megismételt bemutatását, ha úgy tetszik: életre keltését jelentik. Az ettől való eltérés, a rögtönzés, az esetenkénti átalakítás a lényeget soha nem érintheti, különben az egész játékot kiszolgáltatná a vak véletlen bizonytalanságának. A művészet: rend, kotta, kép, szobor, vers, regény, épület, filmszalag mellett a színház sem mondhat le arról, hogy produktuma, ami a közönség elé kerül, tervezett, kidolgozott, befejezett legyen. A színház mondhat le legkevésbé róla, éppen mert összetettsége és bonyolultsága a legnagyobb. De a tervezettség, kidolgozottság és befejezettség feltételezi, megköveteli, hogy legyen előzetes terv. Más kérdés és másodrangú kérdés, hogy a terv hogyan jön létre, még az is, hogy létrejötte után nem módosul-e, akár többször is. Ha ez így van (ám cáfolják meg!), a kérdés redukálódik: általában, az esetek nagyobb részében van-e célja, értelme, oka, hogy ezt az előadás alapjául szolgáló darabot (vagy ha úgy tetszik, forgatókönyvet) ne író írja, hanem valaki más. Egy esetben van értelme. Akkor, ha eleve másodrendűnek óhajtjuk megtenni a szavakkal, mondatokkal kifejezendő gondolatokat - a mód, a forma, a közlés, a kifejezés mikéntjének elsőrendűvé tétele érdekében. De ha erről van szó, mi lesz, amit közölni, kifejezni akarunk? Azt mégiscsak el kell határoznia, ki kell találnia, rögzítenie valakinek. Aki ezt teszi, az az író, ö tehát szabja a ruhához az embert? Képtelenség! Ha ezt törvényerőre emelnénk (a gőgnek nincsenek határai): azt az alapot dobnánk ki a színház épületéből, amelyen az egész épület nyugszik. Az új dramaturgia Új dramaturgiára állítólag azért lett szükség, mert a régiben, a hagyományosban, az ún. „jól megcsinált” drámában megrendült a hit. „A »jól megcsinált darab«, vagyis a hagyományos dráma, az élet sűrített, idő- és térbeli imitációja, amelyet - bármilyen stilizált és költői legyen is - a valósággal való szüntelen összehasonlításban szemlélünk.” - írja Vajda Miklós Vajúdó dramaturgia c. írásában a SZÍNHÁZ májusi számában. Ugyanő, ugyanott: „Mint Martin Esslin az abszurd drámáról írt kitűnő könyvében kifejti, a jól megcsinált dráma már dramaturgiai szerkezetében is annak a hitnek a kifejeződése, hogy az ember kezébe veheti a sorsát, s változtathat rajta, egyúttal változtatva a világon is.” Majd később az abszurd drámáról: „Ez a merőben újszerű dramaturgia . . . természetesen nem technikai spekuláció eredménye, hanem - például Beckett esetében - rögeszmésen következetes drámai megfogalmazása egy végletesen, sértetten pesszimista világnézetnek, mely az embert minden jó és rossz tulajdonságával együtt reménytelen és egyben komikusan abszurd lénynek látja.” Ezt a dramaturgiát kínálja tehát a megbukott és értelmét vesztett régi helyébe a kicsoda? Az élet? Az írók? A filozófusok? A rendezők? A színészek? Vagy talán a közönség? Ha elfogulatlanul utánagondolunk, érthetővé válik, hogy bizonyos talajon, bizonyos körülmények között, bizonyos életérzés alapján indokolt lehet egy olyan emberi-művészi magatartás kialakulása, amely az adott körülmények közepette nem is láthatja, nem is ábrázolhatja másként a valóságot, mint ezzel a reménytelenséggel. Elvégre ez a fajta pesszimizmus közvetve kovász is lehet. „Bizonyos” körülmények között mondtam. De ami ott érthető: megengedhető-e itt? Van-e rá ok? Mi a célja? Kinek használ? És hova vezet? Talán nem is az a legjobb kifejezés: megengedhető-e? Inkább az: értelmes dolog-e? Értelmes dolog-e ma és itt, céljaink, eredményeink és kudarcaink tudatában azt szuggerálni emberek tízezreibe, hogy „az ember reménytelen és komikusan abszurd lény”? Az optimizmus-pesszimizmus vita néhány fordulatán átmentünk már. Nem hiszem, hogy ezt a kérdést ma, nálunk, értelmesen gondolkozó emberek szimplifikálva fel akarnák újítani. Ma már senki nem akarja Madáchot leparancsolni a színpadról „pesszimizmusa” miatt. Tudjuk: az árnyékok retus nélküli megmutatása éppúgy szolgálhatja, esetleg olykor jobban szolgálhatja a jó célt, mint a tények kizárólagos hangsúlyozása. De itt másról van szó. Arról, hogy értelmetlennek tüntessük-e fel a küzdelmet ezer baj ellen, ahelyett, hogy éppen erre a küzdelemre mozgósítanánk? A kollektív öngyilkosság gondolatát hirdessük-e színpadjainkról, ahelyett, hogy a kialakuló és elérhető emberibb élet reményét keltenénk fel? Mert amit ezen túl az új dramaturgia kínál: sem nem új, sem nem ördögi. Az idő feldarabolása és összekeverése (Proust óta, de ha úgy tetszik: Madách óta is) szabadon felhasználható eszköz. A tér változtatására (régen a film előtt) Shakespeare már szabadalmat jelentett be, s „gratis” átadta az utókornak. Ugyanő, ugyanezt megtette a narrátor szerepeltetése tekintetében is. Cselekmény és lírai-filozófiai reflexió váltakozása: a görögök találmánya. A műfajok határainak elmosódása évszázadok óta gyakorlatilag szentesített „bűn”, amit már csak elvétve akar megbüntetni egyegy kritikus. Goethe színpada „mindenre” képes volt — a néző fantáziájának kielégítése érdekében, s hála az elektromosságnak meg a magnetofonnak, már a mi mai színpadjaink is elég sok mindenre. A forgószínpadról, a gyűrűszínpadról nem is beszélve (részint, mert meguntuk, részint, mert nem is volt, amit megunhattunk volna). Mit adhat hát és mit követelhet még ez az úgynevezett új dramaturgia? Olyat, amit elveink és felelősségtudatunk megcsorbítása nélkül átvehetünk tőle? Talán csak nem azt, amiről ugyancsak Vajda Miklós így számol be: ,,Beckett nemrég bemutatott legújabb darabjának . . . már nemcsak cselekménye és szövege nincs, időtartama is alig 40 másodpercig tart az egész. Fölmegy a függöny, valahonnan keserves sóhajtás hallatszik, fölerősödik, majd elhal; vége. ... A képzőművészetben a nonfiguratív absztrakció megjelenése indított el hasonló folyamatot. Beckett fönt említett nem-darabjának hasonló, már-már komikusan extrém rögeszme: a nem-festmény, vagyis az üres vászon, az üres képkeret (sok külföldi múzeumban látni) a megfelelője. A nem-közlés, mint a közlés egyik lehetséges módja, a közlési szándék hiábavalóságát még közölni tudja.” Köszönöm szépen. És javaslom: kapjon megfelelő elismerést (anyagit és társadalmit) a mi körülményeink között is az ehhez