Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

funkcionálni; drámákat, amelyek szá­munkra az az egyetlen közeg, amelyben élni tudunk. A darab nélküli színház­­ hazugság. Azok a példák, amelyeket (nem nagy számban) felsorolnak az ilyen „írott da­rab nélkül funkcionáló” színház mellett, nem meggyőzőek. Az ilyen jellegűnek látszó előadásoknak is van írott, pontos szöveg­ alapjuk, sőt ezeknek még ponto­sabb, a koreográfiát, a mozgásokat, a zenét, az összes effektusokat lerögzítő, teljes rendezői példányt is jelentő for­gatókönyvük van. Hogy ez előre ké­szült-e el, egyetlen ember készítette-e, vagy kollektív munka során jött-e lét­re, alapjában véve közömbös. Van, lét­rejött, és az egymás után következő elő­adások lényegében, sőt részleteikben is újra és újra ennek a lerögzített „darab­nak” a megismételt bemutatását, ha úgy tetszik: életre keltését jelentik. Az ettől való eltérés, a rögtönzés, az esetenkénti átalakítás a lényeget soha nem érinthe­ti, különben az egész játékot kiszolgál­tatná a vak véletlen bizonytalanságá­nak. A művészet: rend, kotta, kép, szo­bor, vers, regény, épület, filmszalag mel­lett a színház sem mondhat le arról, hogy produktuma, ami a közönség elé kerül, tervezett, kidolgozott, befejezett legyen. A színház mondhat le legkevés­bé róla, éppen mert összetettsége és bo­nyolultsága a legnagyobb. De a terve­zettség, kidolgozottság és befejezettség feltételezi, megköveteli, hogy legyen elő­zetes terv. Más kérdés és másodrangú kérdés, hogy a terv hogyan jön létre, még az is, hogy létrejötte után nem mó­dosul-e, akár többször is. Ha ez így van (ám cáfolják meg!), a kérdés redukálódik: általában, az ese­tek nagyobb részében van-e célja, értel­me, oka, hogy ezt az előadás alapjául szolgáló darabot (vagy ha úgy tetszik, forgatókönyvet) ne író írja, hanem vala­ki más. Egy esetben van értelme. Akkor, ha eleve másodrendűnek óhajtjuk meg­tenni a szavakkal, mondatokkal kifeje­zendő gondolatokat - a mód, a forma, a közlés, a kifejezés mikéntjének első­rendűvé tétele érdekében. De ha erről van szó, mi lesz, amit közölni, kifejezni akarunk? Azt mégiscsak el kell hatá­roznia, ki kell találnia, rögzítenie vala­kinek. Aki ezt teszi, az az író, ö tehát szabja a ruhához az embert? Képtelen­ség! Ha ezt törvényerőre emelnénk (a gőgnek nincsenek határai): azt az alapot dobnánk ki a színház épületéből, ame­lyen az egész épület nyugszik. Az új dramaturgia Új dramaturgiára­­ állítólag­­ azért lett szükség, mert a régiben, a hagyományos­ban, az ún. „jól megcsinált” drámában megrendült a hit. „A »jól megcsinált da­rab«, vagyis a hagyományos dráma, az élet sűrített, idő- és térbeli imitációja, amelyet - bármilyen stilizált és költői legyen is - a valósággal való szüntelen összehasonlításban szemlélünk.” - írja Vajda Miklós Vajúdó dramaturgia c. írásában a SZÍNHÁZ májusi számában. Ugyanő, ugyanott: „Mint Martin Esslin az abszurd drámáról írt kitűnő könyvé­ben kifejti, a jól megcsinált dráma már dramaturgiai szerkezetében is annak a hitnek a kifejeződése, hogy az ember kezébe veheti a sorsát, s változtathat rajta, egyúttal változtatva a világon is.” Majd később az abszurd drámáról: „Ez a merőben újszerű dramaturgia . . . ter­mészetesen nem technikai spekuláció eredménye, hanem - például Beckett esetében - rögeszmésen következetes drá­mai megfogalmazása egy végletesen, sér­tetten pesszimista világnézetnek, mely az embert minden jó és rossz tulajdonságá­val együtt reménytelen és egyben komi­kusan abszurd lénynek látja.” Ezt a dramaturgiát kínálja tehát a megbukott és értelmét vesztett régi he­lyébe a­­ kicsoda? Az élet? Az írók? A filozófusok? A rendezők? A színészek? Vagy talán a közönség? Ha elfogulatlanul utánagondolunk, érthetővé válik, hogy bizonyos talajon, bizonyos körülmények között, bizonyos életérzés alapján indokolt lehet egy olyan emberi-művészi magatartás kialakulása, amely az adott körülmények közepette nem is láthatja, nem is ábrázolhatja más­ként a valóságot, mint ezzel a remény­telenséggel. Elvégre ez a fajta pesszi­mizmus közvetve kovász is lehet. „Bi­zonyos” körülmények között­­ mond­tam. De ami ott érthető: megengedhe­­tő-e itt? Van-e rá ok? Mi a célja? Kinek használ? És hova vezet? Talán nem is az a legjobb kifejezés: megengedhető-e? Inkább az: értelmes dolog-e? Értelmes dolog-e ma és itt, céljaink, eredményeink és kudarcaink tudatában azt szuggerálni emberek tízezreibe, hogy „az ember reménytelen és komikusan abszurd lény”? Az optimizmus-pesszi­mizmus vita néhány fordulatán átmen­tünk már. Nem hiszem, hogy ezt a kér­dést ma, nálunk, értelmesen gondolkozó emberek szimplifikálva fel akarnák újí­tani. Ma már senki nem akarja Madá­chot leparancsolni a színpadról „pesszi­mizmusa” miatt. Tudjuk: az árnyékok retus nélküli megmutatása éppúgy szol­gálhatja, esetleg olykor jobban szolgál­hatja a jó célt, mint a tények kizárólagos hangsúlyozása. De itt másról van szó. Arról, hogy értelmetlennek tüntessük-e fel a küzdelmet ezer baj ellen, ahelyett, hogy éppen erre a küzdelemre mozgósí­tanánk? A kollektív öngyilkosság gon­dolatát hirdessük-e színpadjainkról, ahe­lyett, hogy a kialakuló és elérhető em­beribb élet reményét keltenénk fel? Mert amit ezen túl az új dramaturgia kínál: sem nem új, sem nem ördögi. Az idő feldarabolása és összekeverése (Proust óta, de ha úgy tetszik: Madách óta is) szabadon felhasználható eszköz. A tér változtatására (régen a film előtt) Shakespeare már szabadalmat jelentett be, s „gratis” átadta az utókornak. Ugyanő, ugyanezt megtette a narrátor szerepeltetése tekintetében is. Cselek­mény és lírai-filozófiai reflexió váltako­zása: a görögök találmánya. A műfajok határainak elmosódása évszázadok óta gyakorlatilag szentesített „bűn”, amit már csak elvétve akar megbüntetni egy­­egy kritikus. Goethe színpada „minden­re” képes volt — a néző fantáziájának kielégítése érdekében, s hála az elektro­mosságnak meg a magnetofonnak, már a mi mai színpadjaink is elég sok min­denre. A forgószínpadról, a gyűrűszín­padról nem is beszélve (részint, mert meguntuk, részint, mert nem is volt, amit megunhattunk volna). Mit adhat hát és mit követelhet még ez az úgynevezett új dramaturgia? Olyat, amit elveink és felelősségtudatunk meg­csorbítása nélkül átvehetünk tőle? Talán csak nem azt, amiről ugyancsak Vajda Miklós így számol be: ,,Beckett nemrég bemutatott legújabb darabjának . . . már nemcsak cselekménye és szövege nincs, időtartama is alig­ 40 másodpercig tart az egész. Fölmegy a függöny, vala­honnan keserves sóhajtás hallatszik, föl­erősödik, majd elhal; vége. ... A kép­zőművészetben a nonfiguratív absztrak­ció megjelenése indított el hasonló fo­lyamatot. Beckett fönt említett nem-da­rabjának hasonló, már-már komikusan extrém rögeszme: a nem-festmény, vagy­is az üres vászon, az üres képkeret (sok külföldi múzeumban látni) a megfelelő­je. A nem-közlés, mint a közlés egyik lehetséges módja, a közlési szándék hiá­bavalóságát még közölni tudja.” Köszö­nöm szépen. És javaslom: kapjon meg­felelő elismerést (anyagit és társadalmit) a mi körülményeink között is az ehhez

Next