Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
kell hiábavaló szélmalomharcot folytatnunk. Mindenki, akire csak tartozik, felismerte a gyermek- és ifjúsági színjátszás fontosságát, s összefogva, minden lehetőséget megadnak színházunknak. Itt elsősorban a Művelődésügyi Minisztérium, a Fővárosi Tanács, az Úttörő Szövetség, a KISZ vezetőinek önzetlen segítségére gondolok. Azzal a jó érzéssel vehettem át a színház vezetését, a többi már rajtunk múlik. - Mit akarnak tenni annak érdekében, hogy a gyermekek és ifjak ne kötelező feladatnak érezzék a színházlátogatást, hanem szívük szerinti örömnek? Mivel, hogyan akarnak szólni a 10-es évek ifjúságához? - Az előbb már - elismerően - szóltam az 50-es évek Úttörő- és Ifjúsági Színházáról, amely jó néhány generációt nevelt színházszeretetre. Még annyit tennék hozzá: akkor a fiatalok Azsajevet olvasták, most Camus-t. Képletesen értem ezt. De talán nem tévedek abban, hogy a mai fiatalok jóval többet tudnak, sokkal magasabb szinten, mint a húsz évvel ezelőttiek. Nyilvánvaló, hogy a mai színháznak, itt és most, tematikailag és formailag sokkal bonyolultabb és összetettebb, értelmileg és érzelmileg változatosabb, őszintébb színházat kell csinálnia, mint régebben, hogy valóban a mai fiatalok színháza legyen. Nagy feladat, úgy is mondhatnám: felelősségteljes kísérlet ez. Mi erre vállalkozunk. Teljes hittel. Az ifjúság színházának segítenie kell a pártnak az ifjúság kommunista nevelésében. Példaképeket kell teremteni, azt az embertípust, aki jól dolgozik, akit érdekel az ország, a világ sora, és aki szocialista alapról ítélkezik. A mai fiatal számára nemcsak a kapitalista kizsákmányolás, nemcsak a szocializmus építésének torzulásokkal terhes ideje, de még az ellenforradalom is történelem. Ezekről az időkről akar hallani. Mi ezekről akarunk beszélni hozzájuk. A felnőtt színházak nem foglalkoznak olyan művek színre hozatalával, amelyek a 14-20 éves ifjúság konfliktusait, vívódásait, problémáit tárják fel. Ugyanakkor viszont nyilvánvaló, hogy az ifjúságot elsősorban az ilyen művek érdeklik, ezeket érzi legközelebb magához. - A színházak - feltehetően - azért nem mutatnak be ilyen műveket, mert ezek a problémák kívül esnek az írók érdeklődési körén. Vajon a Bartók Színház képes-e hatni az írókra, hogy efféle témákat színpadra feldolgozzanak? - A dramaturgiai munkánkat is a fiatal írókra építjük elsősorban. Az eltelt három-négy hónap alatt két évre elegendő színpadi művel ismerkedtem meg. S ez arra vall, hogy színházunk sajátos, egyedi helyzetben van, mert az egész országban jóformán a mi színházunkat érdeklik ezek a témák. A Bartók Színház máris kapcsolatot keresett a Színművészeti Főiskola dramaturgiai tagozatán pályájukra készülő fiatal drámaírók kollektívájával, a Magyar Rádió ifjúsági osztályán dolgozó fiatal írókkal, s elégedetten mondhatom: nem eredménytelenül. Itt említem meg, bár látszólag nem tartozik szorosan ide, hogy nagyon sokat várunk színházunk közönségétől is. Arra törekszünk, hogy megismerjük őket. Véleményükre, „elvárásaikra” vagyunk kíváncsiak, éppen ezért erősen szorgalmazzuk, hogy minél több ifjúsági színházbarát kör vagy -klub jöjjön létre. Remény van arra is, hogy színházunkat - két ütemben - korszerűsítsék. Szó van róla, hogy a bejárati részhez, az előcsarnokhoz a szomszédos épület helyiségeit hozzácsatolják, s akkor előadás előtt és után mód nyílna arra, hogy elbeszélgessünk a színházban megjelenő fiatalokkal. Tárgyalásokat folytatunk a Magyar Színházi Intézettel arra vonatkozóan, hogy megnagyobbított társalgónkban majd állandó magyar színháztörténeti kiállítás nyíljék, fél Ét Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának (Bartók Színház). Venczel Vera (Zsófi) és Várhegyi Teréz (Dóra) 33