Színház, 1973 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
Költői színház E tekintetben különösen jellemző Puskin drámai örökségének sorsa. Ő maga ezt írta a Borisz Godunov vázlatos előszavában: „Undorral határoztam el magamat, hogy útjára bocsássam tragédiámat, s bár általában meglehetősen hidegen szokott hagyni, hogy sikert aratnak-e műveim vagy sem, most mégis megvallom, hogy a Borisa Godunov kudarca érzékenyen fog érinteni, pedig majdnem bizonyos vagyok benne . . . Őszintén megvallom, elkeserítene, ha drámám nem aratna sikert, mert szilárd meggyőződésem, hogy a mi színházunkhoz a shakespeare-i dráma népi törvényei illenek, nem pedig Racine tragédiájának udvari konvenciói ... és hogy minden sikertelen kísérlet lassíthatja színházunk fejlődését.” Puskint nem csalta meg az előérzete. Legkedvesebb alkotását nem láthatta színpadon. Drámáját 1866-ig egyszerűen betiltotta a cenzúra. Bár az Alekszandrin Színház 1870-ben bemutatta, egy úttörő rendezőre, a hagyományos orosz színház egész színpadi rendszerének megreformálójára volt szükség ahhoz, hogy a Borisz Godunov jelentősége teljes mértékben feltáruljon. Ez a rendező Mejerhold volt. Puskin is, Petőfi is - mindegyikük a maga tehetsége szerint - a dráma egy új típusának megalkotására törekedett. Mindketten elégedetlenek voltak azzal a nemzeti színpaddal, amely a pillanatnyi kereslet, a bevett konvenciók hatalmában a kiváltságos nézőknél aratott könnyű sikert hajhászta. Ezzel a színházzal a költői színházat, a népi színházat, „a shakespeare-i dráma törvényei” szerinti színházat állították szembe. Mind a Borisz Godunov, mind pedig a Tigris és hiéna kétségkívül új típusú dráma, mindkettő élesen eltér azoktól, amelyeket a nézők már megszoktak a hazai színpadokon. Kitörtek a nemzeti drámatörténet fővonalából s annak új, szokatlan, olykor paradoxnak tűnő szabályokat akartak diktálni. Az orosz klasszikus dráma Puskin után más irányban fejlődött tovább, mint az, amelyet a Borisz Godunov kijelölt. A történelmi és helyi adottságok folytán a köznapi élet kérdéseire alapozott realista, lélektani tragédiák és vígjátékok műfaja a forradalom előtti orosz színpadnak több lehetőséget biztosított, a társadalom szellemi igényeinek jobban megfelelt, mint Puskin általános problematikájú költői színháza. Ez egyébként ugyanazokra a társadalmi, történeti és lélektani okokra vezethető vissza, amelyek révén a lengyeleknek Mickiewicz romantikus drámája lett az ideáljuk. Itt nem arról van szó, hogy a művészi alkotás egyik típusa különb volna a másiknál, dehogyis akarjuk az egyiket a másik rovására felmagasztalni - hanem azokról a reális okokról szólunk, amelyek minden nemzeti kultúrán belül egyegy adott történelmi időszakban a művészi alkotás bizonyos formáinak és eszméinek privilegizált fejlődést biztosítanak. A nemzeti kultúra fejlődésének perspektíváiról van szó, a kultúra művészeti erőforrásairól, és arról, hogy műfajainak, műformáinak sokfélesége fontos előfeltétele a jövőbeli teljes értékű és természetes fejlődésnek. A maradandó hagyomány A fő tanulság, amely Puskinnak és Petőfinek a gondolatot hangsúlyozó sikertelen drámai próbálkozásából levonható, az, hogy a művészetben az egyetlen maradandó hagyomány az újítás, az áttörés hagyománya. A magyar dráma történetében Petőfi után megjelentek olyan váratlan, az általános színháztörténeti fejlődés vonalától eltérő művek, amelyek közelebb álltak Petőfihez, mint mondjuk, Szigligetihez. Véleményünk szerint Madáchot, Az ember tragédiáját kétségkívül bizonyos szál fűzi a hazai drámának Petőfi által tervezett megújításához. Móricz Zsigmond drámaírói pályafutása pedig minden bizonnyal másként alakult volna, ha a magyar színházak nem tekintik saját nemzeti irodalmukat alárendelt tényezőnek és „mindössze” hagyománynak. Nyilván ezzel függ össze Móricz Zsigmond fájdalmas megállapítása, amellyel A magyar színpad tradíciói című cikkét befejezte: „. . . nincs sehol olyan író, kinek világába lépve, a valóságos, hamisítatlan, igazi élet illata, szellője csapna meg. Ezt az írót még mindig várjuk.” (1905) A nemzeti dráma gazdagításának vágya, az egyoldalú, „egyműfajú”, vértelen fejlődése miatt érzett kielégületlenség ugyancsak hozzátartozik Petőfi hagyományához, ugyancsak közel áll az ő drámai áttörésének szelleméhez. Ritka, de a magyar színház fejlődésének szempontjából kétségkívül jelentős, az ember sorsáért aggódó gondolatok és szenvedélyek nagy és súlyos dramaturgiája felé mutató áttörések jelentkeztek a fiatal Balázs Béla, továbbá Háy Gyula, Füst Milán és Németh László műveiben, s ezek - tudatosan vagy nem - Petőfi költői színházának hagyományaira támaszkodtak. Puskinról írt kitűnő esszéjében Németh László a nagy orosz költő műfaji nyugtalanságáról ír, amely arra készteti, hogy „mint gyors ceruza az orosz irodalom fehér, beíratlan vásznán, ide-oda száguldjon, s a jellegzetes feladatok helyét, a festendő kép körvonalait kijelölje”, s ezzel kapcsolatban Németh László párhuzamot von Puskin és Petőfi között: „A mi íróink közt tán Petőfiben volt meg ez a gyorsaság; a reflexek bele nem törődése a beváltba; s ha tovább él, csak annyit, mint Puskin, biztosra vehetjük: ő is tágabb tartományokat jelöl ki az Aranyoknak, Vajdáknak, Reményeknek, még a meg sem született drámaíróknak is, mint amibe azok nehézkesebb tehetségükkel a század második felében lesüppedtek.” Milyennek képzelte el Petőfi a színházat ? . . . Egyszer útközben egy olyan fogadóban pihent meg, melyben színpad volt felállítva. Lidércnyomásos éjszakája volt. „Valami kísértet bolygatott - írja -, nagyszerű, méltóságos alak, de minden tagja összezúzva. Másnap reggel tudtam meg: ki volt? ... az előttem megjelent éji kísértet kétségkívül az itt agyonvert színművészet szelleme vola.” Ezeket a sorokat Úti jegyzeteiben írta, egy évvel a Tigris és hiéna előtt. A színháznak a művészetek rendszerében betöltött különleges szerepét Petőfi abban látta, hogy hordozójaként az élő ember, a színész lép föl, ő adja „a lelket, életet” annak, mi nélküle „csak árny, amit teremt az költőképzelet” - olvassuk Színészdal c. költeményében. Színházi esztétikájának ez az elvi megállapítása határozza meg egész drámaírói munkásságát, melynek során alkotóművészi aktív, átformáló szerepet szán a színésznek. Petőfi irányzatos, költői, a valóságot alkotói módszerrel újjáformáló színháza, bízvást mondhatjuk, programjának ebből az elvéből nőtt ki. Szerinte a színház az „apostolok” feladatát tölti be a földön. A fent idézett Színészdalban mondja ki ezt. Petőfi népszínháza Kinek az érdekeit szolgálja, kinek az érdekeit akarja szolgálni Petőfi színháza? Az igazságot hirdető „apostolok” nyo