Színház, 1974 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1974-01-01 / 1. szám

emlékezni a kicsiny, mindössze 280 lakosú Ibafa kultúrtermére, melyben csaknem a falu egész lakossága - több, mint kétszáz ember - préselődött ös­­­sze? Természetes, hogy ezek az élmények sokban hozzájárulhattak a Huszonötödik Színház kollektívájának kialakításához, jobb összekovácsolásához; természetes, hogy ezekben a percekben mindenki vi­lágosan érezte, hogy el kellett jönni Bara­nyába, s nemcsak azért, mert ez követke­zik a színház művészi-politikai hitvallá­sából, hanem azért is, mert ezek nélkül az élmények nélkül a színész, az író, a rendező egyaránt szegényebb lett volna, s mert e néhány nap hatalmas érzelmi tartalékot, munkakedvet halmozhatott fel a társulat valamennyi tagjában. Amikor azonban szakmai „tanulmány­útnak” is neveztem a Huszonötödik Színház baranyai falujárását, nem csu­pán erre, a végső soron csak általános­ságokban megfogalmazható, kiben-kiben egyéni adottságai, gondolkodása, ambí­ciói szerint továbbgyűrűző élményvi­lágra gondoltam; voltak ennek az útnak a szó szorosabb értelmében vett szakmai tapasztalatai is. A búsképű lovag pesti bemutatója után megjelent kritikák előszeretettel hasz­nálták a „naiv népi játék” kifejezést, többen hivatkoztak a commedia dell’arte hagyományainak, egyes elemeinek az alkalmazására. Berek Kati rendezésének igazi próbája azonban nem is a Népköz­­társaság útjai kis színházteremben, sok­kal inkább itt, a baranyai falvakban volt, s kivételes élményt jelentett azt figyelni, hogy az egyes előadások közönsége mire hogyan reagál, hogyan azonosul Don Quijote alakjával, sorsával, s miközben a „mesére” figyel, mi és hogyan érinti meg az előadás gondolatiságából, aktua­litásából. Persze az előre megszervezett és a spontán közönségtalálkozók, beszél­getések mindannyiszor ugyanabban a körben mozogtak, újra és újra arról esett szó, hogy szükség van-e ma is, nálunk is a búsképű lovag konokságára, hogy van-e időszerűsége ma, a mi körülmé­nyeink között szélmalomharcról, don­­guijoteizmusról beszélni? Holott az egyes előadások ugyancsak különböztek egymástól. A legklasszi­kusabb kőszínházban is közhelynek szá­mít, hogy nincs két egyforma este, nincs két egyforma közönség; nos, a Huszon­ötödik Színház baranyai körútja e tekin­tetben valóságos stílustanulmányra kínált lehetőséget a színház művészeinek. Volt, ahol főleg gyerekek töltötték meg a néző­teret, másutt a szociális otthon öregjei, több helyütt a falu felnőtt lakossága, de ennél talán fontosabb, hogy mind a nyolc település társadalmi, nemzetiségi, gaz­dasági és művelődési szempontjából igen eltért egymástól (Magyaregregyen pél­dául a közönség leghűségesebb és leg­­odaadóbb része a búcsúba érkező cigá­nyokból került ki); s ha e nagyon külön­böző összetételű közönségre az előadás többé-kevésbé hasonló hatással volt, ez azt is jelenti, hogy az együttes mindannyi­szor igen érzékenyen figyelembe vette az adott körülményeket. Ez pedig koránt­sem csak a technikai feltételek vonatko­zásában értendő - bár kétségkívül abban is! -, hanem a közönség pszichikuma, beállítottsága iránti fogékonyságot is jelenti, ami egyszerűen elképzelhetetlen a nélkül az intenzív színész-néző viszony nélkül, melynek kialakítására a Huszon­ötödik Színház programszerűen törek­szik. Érdemes még egyszer visszatérnünk a többször említett magyaregregyi esetre, hisz ez a vendégjáték egyik ritka élmé­nyét kínálta. A magyaregregyi kirándulás ötlete valóban a turné előestéjén szüle­tett, a búcsúbeli fellépés rögtönzésszerű­sége azonban nemcsak az idő sürgeté­séből fakadt, hanem stílusbeli, mondhat­nánk, műfaji meggondolásból is: más­képp aligha lett volna ennek értelme, mint arra a régi, mára sajnos elhalvá­nyult szokásnak a felidézésével, amikor a búcsúban még feltűntek a vásári komé­diások is. Voltak ennek az előadásnak más ku­lisszatitkai is, például, hogy több sze­replő megváltozása miatt valósággal újra kellett tanulnia az együttesnek a produk­ciót, hogy például Iglódi István, a társu­lat új tagja alig egy héttel a fellépés előtt vette át a darab szövegileg is, hangsúlyá­ban is egyik legsúlyosabb szerepét (Sancho Pansa), s az elindulás előtt jó­szerivel arra se volt lehetősége, hogy az „új” előadásból főpróbát tartsanak; a magyaregregyi, tűző napon előadott produkció így egyúttal főpróba és évad­nyitó előadás is volt. Lényegesebb azon­ban, hogy az együttes - Berek Kati ren­dező irányításával - jelentős mértékben változtatott a játék stílusán, tudatos fel­­készültséggel, ám mégis az alkalom kí­nálta és diktálta lehetőségek kihasználá­sával. Kora délelőtt, amikor a falu főutcája megtelt ünneplőbe öltözött emberekkel, akik zömmel az évszázados gesztenyefák alatt álló kis Mária-kegytemplom felé igyekeztek, a nagymisére, darabbéli mas­karájukba bújt színészek, hamisítatlan vásári kikiáltók jelentek meg köztük, felhíva figyelmüket, hogy egy óra múlva színi előadás tanúi lehetnek. Ehhez az előjátékhoz igazodott a játék stílusa is, melyben magától értetődően szünetet nem lehetett tartani, bizonyos mondato­kat, jeleneteket el kellett hagyni, s fő­ként harsányabbra, vásári hangvételűre kellett hangszerelni az egész produkciót, olyanra, ami a szeptemberi nyáriasan erős napsütésben, vasárnap délben meg­fogja az emberek figyelmét, s nemcsak megfogja, hanem azokra a motívumokra, azokra a gondolatokra irányítja, amelyek valóban lényegesek. Hogy ez mennyire sikerült ? Erről pon­tos mércével nem lehet számot adni, a sikert mégis elsősorban nem is a taps, talán nem is annyira a nézők kitartása bizonyította, hanem azok a beszélgeté­sek, amikor az előadás után „leszólítot­ták”, faggatták a községi tanácsban be­rendezett „öltöző” felé tartó színésze­ket. És persze itt nem a színészi játék méltatásáról, nem stíluskérdésekről esett szó, hanem az előadásbeli konfliktusok, felvetett emberi kérdések megválaszolá­sáról, de ha úgy tetszik, épp ez volt a stí­lus vizsgája, az előadás művészi próba­tétele is. A példák ismét csak vég nélkül sorol­hatók: még az utolsó este is tartogatott nem egy dramaturgiai tanulságot, bár alka­lomra alakult, formálódott az előadás, minden este újabb és újabb szemponto­kat kínált a színésznek, rendezőnek, író­nak, a felhasznált színpadi elemek hatás­fokát, minőségét illetően. A találkozás mélysége A baranyai vendégjáték tapasztalatait, élményeit, értelmét összegezni, épp ezek gazdagsága miatt, alighanem remény­telen vállalkozás lenne, de ha csak vala­mit is jelezni akarunk ebből, nem szorít­kozhatunk csupán az előadások említé­sére. Bár kétségkívül az esti előadások összegezése a könnyebb feladat. Ki kö­vethette azonban teljes figyelemmel az előadások vagy az irodalmi délelőttök körüli egyéni vagy csoportos beszélge­téseket, a kultúrházban, egy-egy magán­háznál, az utcán vagy a vendéglőben folytatott alkalmi eszmecseréket, ahol a színház küldetéséről ugyanúgy szó esett, mint a világ más dolgairól; holott nem­egyszer épp ezek az alkalom szülte talál­kozások, néha csak egy-két perces beszél- 3

Next