Színház, 1974 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám
emlékezni a kicsiny, mindössze 280 lakosú Ibafa kultúrtermére, melyben csaknem a falu egész lakossága - több, mint kétszáz ember - préselődött össze? Természetes, hogy ezek az élmények sokban hozzájárulhattak a Huszonötödik Színház kollektívájának kialakításához, jobb összekovácsolásához; természetes, hogy ezekben a percekben mindenki világosan érezte, hogy el kellett jönni Baranyába, s nemcsak azért, mert ez következik a színház művészi-politikai hitvallásából, hanem azért is, mert ezek nélkül az élmények nélkül a színész, az író, a rendező egyaránt szegényebb lett volna, s mert e néhány nap hatalmas érzelmi tartalékot, munkakedvet halmozhatott fel a társulat valamennyi tagjában. Amikor azonban szakmai „tanulmányútnak” is neveztem a Huszonötödik Színház baranyai falujárását, nem csupán erre, a végső soron csak általánosságokban megfogalmazható, kiben-kiben egyéni adottságai, gondolkodása, ambíciói szerint továbbgyűrűző élményvilágra gondoltam; voltak ennek az útnak a szó szorosabb értelmében vett szakmai tapasztalatai is. A búsképű lovag pesti bemutatója után megjelent kritikák előszeretettel használták a „naiv népi játék” kifejezést, többen hivatkoztak a commedia dell’arte hagyományainak, egyes elemeinek az alkalmazására. Berek Kati rendezésének igazi próbája azonban nem is a Népköztársaság útjai kis színházteremben, sokkal inkább itt, a baranyai falvakban volt, s kivételes élményt jelentett azt figyelni, hogy az egyes előadások közönsége mire hogyan reagál, hogyan azonosul Don Quijote alakjával, sorsával, s miközben a „mesére” figyel, mi és hogyan érinti meg az előadás gondolatiságából, aktualitásából. Persze az előre megszervezett és a spontán közönségtalálkozók, beszélgetések mindannyiszor ugyanabban a körben mozogtak, újra és újra arról esett szó, hogy szükség van-e ma is, nálunk is a búsképű lovag konokságára, hogy van-e időszerűsége ma, a mi körülményeink között szélmalomharcról, donguijoteizmusról beszélni? Holott az egyes előadások ugyancsak különböztek egymástól. A legklasszikusabb kőszínházban is közhelynek számít, hogy nincs két egyforma este, nincs két egyforma közönség; nos, a Huszonötödik Színház baranyai körútja e tekintetben valóságos stílustanulmányra kínált lehetőséget a színház művészeinek. Volt, ahol főleg gyerekek töltötték meg a nézőteret, másutt a szociális otthon öregjei, több helyütt a falu felnőtt lakossága, de ennél talán fontosabb, hogy mind a nyolc település társadalmi, nemzetiségi, gazdasági és művelődési szempontjából igen eltért egymástól (Magyaregregyen például a közönség leghűségesebb és legodaadóbb része a búcsúba érkező cigányokból került ki); s ha e nagyon különböző összetételű közönségre az előadás többé-kevésbé hasonló hatással volt, ez azt is jelenti, hogy az együttes mindannyiszor igen érzékenyen figyelembe vette az adott körülményeket. Ez pedig korántsem csak a technikai feltételek vonatkozásában értendő - bár kétségkívül abban is! -, hanem a közönség pszichikuma, beállítottsága iránti fogékonyságot is jelenti, ami egyszerűen elképzelhetetlen a nélkül az intenzív színész-néző viszony nélkül, melynek kialakítására a Huszonötödik Színház programszerűen törekszik. Érdemes még egyszer visszatérnünk a többször említett magyaregregyi esetre, hisz ez a vendégjáték egyik ritka élményét kínálta. A magyaregregyi kirándulás ötlete valóban a turné előestéjén született, a búcsúbeli fellépés rögtönzésszerűsége azonban nemcsak az idő sürgetéséből fakadt, hanem stílusbeli, mondhatnánk, műfaji meggondolásból is: másképp aligha lett volna ennek értelme, mint arra a régi, mára sajnos elhalványult szokásnak a felidézésével, amikor a búcsúban még feltűntek a vásári komédiások is. Voltak ennek az előadásnak más kulisszatitkai is, például, hogy több szereplő megváltozása miatt valósággal újra kellett tanulnia az együttesnek a produkciót, hogy például Iglódi István, a társulat új tagja alig egy héttel a fellépés előtt vette át a darab szövegileg is, hangsúlyában is egyik legsúlyosabb szerepét (Sancho Pansa), s az elindulás előtt jószerivel arra se volt lehetősége, hogy az „új” előadásból főpróbát tartsanak; a magyaregregyi, tűző napon előadott produkció így egyúttal főpróba és évadnyitó előadás is volt. Lényegesebb azonban, hogy az együttes - Berek Kati rendező irányításával - jelentős mértékben változtatott a játék stílusán, tudatos felkészültséggel, ám mégis az alkalom kínálta és diktálta lehetőségek kihasználásával. Kora délelőtt, amikor a falu főutcája megtelt ünneplőbe öltözött emberekkel, akik zömmel az évszázados gesztenyefák alatt álló kis Mária-kegytemplom felé igyekeztek, a nagymisére, darabbéli maskarájukba bújt színészek, hamisítatlan vásári kikiáltók jelentek meg köztük, felhíva figyelmüket, hogy egy óra múlva színi előadás tanúi lehetnek. Ehhez az előjátékhoz igazodott a játék stílusa is, melyben magától értetődően szünetet nem lehetett tartani, bizonyos mondatokat, jeleneteket el kellett hagyni, s főként harsányabbra, vásári hangvételűre kellett hangszerelni az egész produkciót, olyanra, ami a szeptemberi nyáriasan erős napsütésben, vasárnap délben megfogja az emberek figyelmét, s nemcsak megfogja, hanem azokra a motívumokra, azokra a gondolatokra irányítja, amelyek valóban lényegesek. Hogy ez mennyire sikerült ? Erről pontos mércével nem lehet számot adni, a sikert mégis elsősorban nem is a taps, talán nem is annyira a nézők kitartása bizonyította, hanem azok a beszélgetések, amikor az előadás után „leszólították”, faggatták a községi tanácsban berendezett „öltöző” felé tartó színészeket. És persze itt nem a színészi játék méltatásáról, nem stíluskérdésekről esett szó, hanem az előadásbeli konfliktusok, felvetett emberi kérdések megválaszolásáról, de ha úgy tetszik, épp ez volt a stílus vizsgája, az előadás művészi próbatétele is. A példák ismét csak vég nélkül sorolhatók: még az utolsó este is tartogatott nem egy dramaturgiai tanulságot, bár alkalomra alakult, formálódott az előadás, minden este újabb és újabb szempontokat kínált a színésznek, rendezőnek, írónak, a felhasznált színpadi elemek hatásfokát, minőségét illetően. A találkozás mélysége A baranyai vendégjáték tapasztalatait, élményeit, értelmét összegezni, épp ezek gazdagsága miatt, alighanem reménytelen vállalkozás lenne, de ha csak valamit is jelezni akarunk ebből, nem szorítkozhatunk csupán az előadások említésére. Bár kétségkívül az esti előadások összegezése a könnyebb feladat. Ki követhette azonban teljes figyelemmel az előadások vagy az irodalmi délelőttök körüli egyéni vagy csoportos beszélgetéseket, a kultúrházban, egy-egy magánháznál, az utcán vagy a vendéglőben folytatott alkalmi eszmecseréket, ahol a színház küldetéséről ugyanúgy szó esett, mint a világ más dolgairól; holott nemegyszer épp ezek az alkalom szülte találkozások, néha csak egy-két perces beszél- 3