Színház, 1975 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1975-08-01 / 8. szám
naik-e hazajáró lelkek, vagy békésen nyugszanak a túlvilágon; vajon a számok a fiatalember képzeletének a szülöttei, vagy valóban a szellem súgta meg neki, és hia igen, neki akarta elárulni a vagyont szerző számokat, vagy tévedett, és a fiának akart segíteni. A józan ész tiltakozik, a válasz csak egy lehet. A cselekmény azonban az abszurdumba fordul. Ferdinando nem nyugszik meg a sors döntésében. Biztos vélt igazában, bár bizonyítani nem tudja. Halott apjához fordul támogatásért, és megátkozza a fiatalembert, akit valóban üldözni kezd a balszerencse. Mi mást tehet, lemond a nyereségről. Ferdinando győz, mert volt ereje harcolni, mert bízott önmagában, és nem adta fel a reménytelennek látszó küzdelmet. Megbékélve, az elért győzelemtől büszkén a fiataloknak adja hozományul a mesés összeget. A sziporkázó ötletekben, szellemes fordulatokban bővelkedő egyfelvonásos kétségtelenül De Filippo egyik legszórakoztatóibb, legvidámabb, ízigvérig nápolyi és csakis nápolyi darabja, hiszen ez sehol másutt nem történhetett volna meg. Az egyetlen De Filippo gazdag írói repertoárjában, amely felhőtlenül derűs, amely mentes De Filippo jellegzetes keserű humorától, megnevettet anélkül, hogy azt éreznénk, ezen inkább sírni kellene. Ez az egyetlen igazi vígjátéka. Pasquale Lojacono, a Vannak még kísértetek (Questi fantasmi, 1946) főszereplője is győz a darab végén. De az ő győzelmének már nem tudunk szívből örülni. Szánalmas, szívszorítóan kilátástalan sors az övé, s ezen a véletlen „szerencse” sem tud ténylegesen változtatni. Lojacono szegény, szerencsétlen ördög, már mindent megpróbált, hogy kiutat találjon a nyomorból, hogy élete egyetlen értelmének, feleségének boldog, nyugodt életet tudjon biztosítani. Látja, hogy a szegénység megöli a szerelmet, a nyomor áthatolhatatlan falat von közéjük. Fortuna megszánja, s lehetőséget nyújt neki, talán az utolsót, hogy szerencsét próbáljon. Öt évre ingyen beköltözhet egy lakatlan házba. A néphiedelem azt tartja, hogy a házat kísértetek lakják, ezért mindenki kerüli. Pasqualéra vár a feladat, hogy mindennapos ottlétével bizonyítsa: ez csupán tévhit. Kísértetek nincsenek, nem szabad hinnie bennük. A helyzet azonban új fordulatot hoz. Felesége szeretője gyakran egy-egy kisebb összeget helyez pizsamája zsebébe. Ez a pénz teszi lehetővé, hogy berendezhessen egy panziót. A pénzt tehát el kell fogadnia, hogy gazdag lehessen, és felesége szeretetét visszaszerezhesse. A pénz eredetét azonban valahogyan meg kell magyaráznia. Hinni kezd ő is a kísértetekben. Nekünk kell eldöntenünk, Pasquale valóban hisz-e bennük, vagy csak számításból nem vesz tudomást felesége hűtlenségéről. A mű maga nem ad választ, bár Pasquale szánalmas, esendő vívódása, hiábavaló vergődése valószínűtlenné teszi az utóbbi feltevést. Pasquale sorsa részvétet és együttérzést kelt. Látjuk, milyen szánandó ez a hit, milyen nyomorúságos ez a kiút, megértjük, hogy Pasquale ahelyett, hogy megtalálta volna szerencséjét, az utolsó lehetőséget, hogy emberhez méltóan éljen, pontosan ebben a megalázó helyzetben veszti el emberi mivolta utolsó morzsáit is. A hétköznapi történetet lírai poézis hatja át, az illúziókba vetett hit varázsa, egy emberi élet utolsó reménysugara. A külvilággal szemben az író is tehetetlen, de mélységes humanitással és segíteni akarással ábrázolja a kiúttalan, kegyetlen korlátokkal határolt, nyomorúságos életben tengődő kisember reménytelen próbálkozásait. Az egyetlen eduardói hős, aki külső vagy misztikus segítség nélkül, saját erejéből képes kiharcolni igazságát, aki tényleges győzelmet arat,ha csupán csak szűk környezetben is, az a Filumena házassága (Filumena Miaiturano, 1946) hősnője. Sophia Loren és Marcello Miastroianni főszereplésével nálunk is bemutatták a drámából készült filmet, Házasság olasz módra címmel. Filumena sem ismer más kiutat, mint a többi De Filippó-i hős; cselhez folyamodik. De az ő ügye győz, mert a természet törvénye, az anyaság, a család szentsége erősebb az emberi ész alkotta szabályoknál. Az anyai szeretet ad neki erőt a megaláztatások elviseléséhez, és ahhoz, hogy akár erőszakkal is kicsikarja igazát. A gyermekéért küzdő anya állhatatosságának, emberfeletti erejének számos példáját láthatjuk mind az irodalomban, mind az életben. Arra azonban már ritkábban figyelhetünk fel, hogy az apaság érzése olyan gyökeres változásokat eredményezzen egy férfiban, mint amilyen változásokon Soriano ment keresztül. A szellemes, fordulatos és mindvégig reális cselekmény befejezése, a konfliktus megoldása talán egy kicsit erőltetettnek tűnik. Ám akárhogyan ítéljük is meg a mű végét, két nagyon fontos tényre rá kell mutatnunk. Az egyik az, hogy Filumenával a cselekvő hős kerül színre, aki nem hagyja magát a sors kénye-kedvére, nem törődik bele a „változtathatatlanba”, nem áltatja sem magát, sem másokat, aki szívós kitartással és erkölcsi igazságával le tudja győzni környezetét. De csak a környezetét és csak morális téren. Ebben rejlik De Filippo mély társadalombírálata. Előző műveiben is érzékeny ecsettel, együttérző képekben ábrázolta a szegény emberek nyomorát, bár talán a legérzékletesebb, legmegindítóbb szavakat éppen Filumena szájába adja, amikor elmeséli, milyen körülmények kényszerítették erre az életmódra. Az előző művek hősei azonban tehetetlenek, elesettek, szerencsétlenek, és főleg gyengék, hogy bármit is cselekedjenek. Filumena nem csupán az anyai szeretet képviselője, hanem olyan emberi tartással rendelkezik, olyan pozitív emberi tulajdonságokkal, amelyek feltétlenül szükségesek a társadalmi előítéletek, megkötéseik legyőzéséhez egy igazabb, humánusabb etika nevében. Filumena erős, harcol, győz. Győzelme morális erejének eredménye. Filumena elérte, amit akart, de a hozzá hasonló számtalan kiszolgáltatott „Filumenának” nem tud kiutat mutatni. Filumena ugyan győzött, de csak a fennálló korlátok, a társadalmi konvenciók határain belül. A Sanitá negyed polgármestere (Il Sindiaco del Rione Sanitá, 1960) főhőse próbálkozik ezeknek a korlátoknak az áthágásával. A társadalom igazságtalan törvénykezését szeretné helyettesíteni saját, nem mindig törvényes, de mindig igazságos - legalábbis önmaga által annak hitt - ítéleteivel. Az önkényes bíráskodás, legyen bár igazságos, nem lehet megoldás. A polgármester kudarcot vall, megölik, és éppen leghívebb társa, mindenkori segítője fordul a törvényes hatóságokhoz, hogy igazságot szolgáltasson halott barátjának. Filumena és a polgármester példája mutatja, hogy cselekedni kell, hogy a minden egyes De Filippo-drámában élesen ábrázolt társadalmi problémák valamilyen megoldásra várnak. Azt is láthatjuk azonban, hogy sem az, ha strucc módjára homokba dugjuk a fejünket, és nem veszünk tudomást a külvilágról, sem ha egyedül alkarunk lázadni a törvények vagy szokások ellen, nem vezethet tényleges eredményre. De Filippo, bár kommunista érzelmű, nem forradalmár. A társadalom megváltoz- 44