Színház, 1977 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
színésznő. Ezúttal mintha termetet változtatott volna. Megnőtt. Olyan magas és karcsú lett, amilyennek lennie kell annak a lánynak, akiért a németek egy rövid időre megfeledkeznek emberirtó teendőikről, olyan magas és karcsú, olyan tiszta hangú és nőies, mint egy mocsárban caplató Heléna, akinek minden Paris királyfi odaadná az almát. Ez nem istentől eredő adomány, nem fizikai adottság - ez „meg van csinálva”, rendező és színész teremtette meg ezt a szépséget, no és persze az általad mélységesen elmarasztalt technika is. Mert hat különböző darab láttán tudom, hogy a Taganka színészei részben a kellékek, a fényhatások, a mindig sorsokat jelző ruhák segítségével válthatnak állandóan szerepkört, életkort, külsőt. Hogy még egy példát említsek: a színésznő, aki most az izmos, csaknem férfias alkatú Oszjanyinát játszotta a második szereposztásban, a Falovacskákban szánalmasan megfáradt, éhes, hajszolt parasztasszony volt. Festett ráncok és görnyedt ház nélkül. A színészi hajlékonyság mellett ennek is volt egy „technikai” trükkje. Az előadáson a nézők a színpadon át juthattak csak a nézőtérre. A színpadon amolyan népművészeti kiállításba botlottak, megtapogathatták a háziszőttes kelmét, a játéklovacskát, leülhettek a háromlábú székre, és felemelhették - többen fel is emelték - a két tölgyfából faragott nehéz vödröt. Amikor a játék elkezdődött, a népművészeti kiállítás átalakult a színpadi élet környezetévé, a kelmét tovább szőtték, a súlyos vödrök pedig egy rúd két végén függve a hajszolt életű parasztasszony vállára kerültek. Hány kiló volt az a két vödör? Olyan súlyos, mint maga a szegénység. Mázsányi. Ó: És ez talán nem rendezői lelemény ? Ez nem Ljubimov-patent? Én. De ember, hát mit érdekel engem, hogy ki találta ki a figurát, az író, a rendező vagy színész? Csaknem minden esetben legalább ketten, hanem mind a hárman, s akkor még nem adom hozzá azt, ami erre a „diktátor vezette” színházra olyan jellemző: az együttes együttgondolkodását. Neked rosszabb vagy jelentéktelenebb színész Viszockij, mint a megszokottabb, bágyadt Hamletek? Te csak reflektort láttál egy kézben a Csendesek a hajnalokban, és nem tűnt fel, hogy milyen kényesen egyensúlyozik a népies komikum és a megmosolyogtató, de férfias emberség hajszálnyi határvonalán Sapavalov, a törzsőrmester alakítója? Ó: Nem tudom, hogy a síínész egyensúlyozott-e. Én: Nélküle aligha jöhetett volna létre az az egyensúly. O: Én a színpadon magamat akarom adni. Minden szerepet magamon szűrök át. Minden rendezői instrukció kárba vész, ha nem találom meg magamat a szerepben. Én: És előfordul, hogy nem találod meg? Ő: Előfordul. Mindenkivel előfordul. Ott, ahol a színész nem csavar és nem marionettfigura. Én: Ljubimovnál, mielőtt egy darab próbáit megkezdenék, a színészek megpályázhatnak egy-egy szerepet. Különös eljárás, és mint minden, ami szokatlan, vitatható. De eredményes. Hárman-négyen is startolhatnak egy figurára, megtanulják, megrendezik magukban, aztán afféle házi meghallgatáson dől el, ki vagy inkább kik az igaziak. (Csaknem mindent több szereposztásban játszanak.) Így készülnek például új Trifonov-adaptációjukra. S ha ebben a színházi demokrácia megsértését vélnéd lelepleződni, megkérdem tőled, miért volna az a demokrácia, ha te a próbatábláról értesülsz, hogy teljesült a szerepálmod, vagy éppen ellenkezőleg, olyan feladat vár rád, amiben nem találod majd meg magadat? Ó: Helyben vagyunk. Végre. Hát nem veszed észre, hogy bármit mondsz, bármit mondtok Ljubimovékról, az mindig a saját színházainknak szól, azokat becsüli le, azokat sérti ? A színigazgató, aki félidőben otthagyta a Hamletet, nektek fordított hátat, nem az előadásnak! A ti sértő lelkendezésteknek, melyet arra használtok, hogy a saját színházi életünket holmi poshadt állóvíznek tüntessétek fel a Nagy Világszínház, Ljubimov, Grotowski, Brook meg az isten-tudjaki-mindenki Niagarái, tengerszemei és csodafolyói mellett. Én: De miért becsülném le a Nemzeti Színházat, ha kedvelem a Vígszínház vagy éppen a kecskeméti Katona József Színház egyik vagy másik előadását ? Esetleg társulatát? Műsorpolitikáját? Miért becsülöm le a magyar színházi kultúrát, ha lelkesedem Ljubimov színházáért? Ha jól tudom, a magyar rendezők, színészek is szívesen utaznak külföldre, érdekes nyilatkozatokban számolnak be az általad említett Nagy Világszínház aktuális eseményeiről, az utazás mellett moziba is járnak, és feltételezem, hogy külföldön is meg a jó filmeknél is gyarapodnak tapasztalatban. Miért ne kínálna tapasztalatot Ljubimovék magyarországi sikere? Ezt az együttest utánozni úgysem lehet, nem is érdemes. De a bátorságukat igen. A világ újragondolásának és újrafogalmazásának, a színházi eszköztár, hatás kibővítésének kísérletét a saját hagyományaink, a saját életünk és közönségünk ismeretében ezt a szellemet érdemes „utánozni”. Esküdhet valaki a pszichologizáló színházra a komplex színház ellenében, a népművelő színházra az agitatív vagy az elvontan intellektuális színházzal szemben, csak akarjon valamit, gondoljon valamit, közölje meggyőzően a maga igazságát, keltsen visszhangot bennünk, és ne engedje, hogy a számozott cédulával az élményt és saját gondolatainkat is átadjuk a ruhatáros néninek. Van egy Bredhtaforizma, ami rád és rám és a művészetre egyaránt érvényes. „Egy ember, aki hosszú ideig nem látta K. urat, ily szavakkal üdvözölte őt: - Ön semmit sem változott! - Ó! - mondta K. úr és elsápadt.” Ő: Értettem. Tehát úgy véled, Ljubimovék változnak, a magyar színházak nem. Én: Szó sincs róla. Csak azt gondoltam, hogy a változásnak állandónak kell lenni. És Ljubimovék vendégszereplése éppúgy lehetne forrása bizonyos változásoknak, mint a valóság mindennapi alakulása, mint egy új generáció jelenléte a nézőtéren, mint a társművészetek eredményei. Nyugtalan színház a Taganka, nyugtalanságot hozott. Ó: Nyugtalankodj a kritikáért. Én: Helyes. Te pedig magadért és a színházadért légy nyugtalan, akkor menjen vége minden vitánknak. Viszockij a Hamlet címszerepében (Korniss Péter felvétele) *