Színház, 1977 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

mi fűtöttséggel, de tulajdonképpen ezek a kérdések izgatták a fehérgyarmatiakat is. (Kinek játszik a színház?) Fehérgyar­maton az egyik néző - utalva Gyurkó egy kijelentésére, miszerint az előadásnak meg kell találnia a maga nézőközönség­rétegét - fejtette ki: ez nagyon veszélyes alapállás lehet, mivel kirekeszthetik a nagyközönséget. Azaz elitszínházzá válik a Huszonötödik, holott program­jában éppen az ellenkezőjét, a népszín­házi törekvéseket hangsúlyozza. Ha a meghökkentés, a zajeffektusok, az ál­landó mozgás eszközeivel túlzottan él­nek, akkor sokan begubóznak, védekezni kezdenek a hatások ellen, s kirekesztőd­nek a színház gondolati élményéből, nem jut el hozzájuk a világnézeti szándék. Meg kellene tehát találni a középutat a modern eszközök és a befogadhatóság között, nehogy elveszítse igazi közönsé­gét a Huszonötödik Színház. A színház tagjai erre elmondták, hogy a turnék egyik feladata a színház szemszögéből éppen az, hogy kikísér­letezzék, milyen , eszközökkel hogyan tudnak hatni a különböző összetételű közönségre. Arról is szóltak, hogy a színház stílusa eltér a meggyökerese­dett hagyományoktól, a szó elsőbbsége helyett a kifejezési eszközök egyenran­gúságát hirdetik. Gyurkó László arról beszélt, hogy „veszély, az mindig fenn­áll”, így a befelé fordulás veszélye is. De ez ellen tudatosan tesznek, például a turnékkal is, de leginkább azzal, hogy progresszív embereknek akarnak ját­szani, s e tekintetben mindegy, hol ját­szanak, városon vagy falun. Tehát, ha úgy tetszik, a progresszív embereket kell megtalálniuk az előadásoknak, vagy a progresszív embereknek kell meg­­keresniök a színházat. De ennek az egy­másra találásnak a tartalma egészen más, mint az elit vagy nagyközönség dilemmáé. Ezt a polémiát egészítette ki az a hozzászóló, aki beszámolt arról, milyen sokan járnak Debrecenbe, Nyíregyházára színházba, de helyben is láthatnak előadá­sokat, hiszen az Állami Déryné Színház rendszeresen tart bemutatót a községben. Mégis, a Huszonötödik Színház vendég­játéka után valaminek meg kell változnia a színháznézők magatartásában. Nem lehet ezek után ugyanúgy színházat nézni, mint eddig tették. Az a téesz szocialista brigád, amelyik kulturális vállalásként minden színházi előadást megnézett, valami mást - talán többet is - kapott a Huszonötödik Színháztól: a hitet. Azt a hitet, ami sugárzott a szí­nészekből, ahogy éltek, léteztek a játék­téren. Nem is beszélve arról, hány olyan alkalmi hakniműsort kapnak a faluban, amelyből az érződik, hogy lenézik a közönséget, és csak a gázsi érdekli őket. Kétségtelen, ennek az ellenkezőjét ta­pasztalták a Huszonötödik Színháznál. (Végső elmélkedés) Megható és az adott pillanatban igaz szavak ezek. De a Huszonötödik Színház előadásait néhány hónap múlva kezdik elfelejteni. Néhá­­nyan őrizni fogják talán szép emlékként, de az újabb színházi estek előbb-utóbb el­nyomják majd. S ez a nagy dilemma. Mit ér a Huszonötödik Színház turnéja ? Való­ban betölti-e azt a hivatását, hogy elvigye a színház élményét olyan helyekre, ahol nem vagy csak ritkán fordul meg hiva­tásos színház ? Milyen maradandó nyomo­kat hagyhat az egyszeri előadás ? Mit tehet egyetlen színház a színházi kultúra elterjesztésében akkor, amikor a lakosság öt százaléka számítódik rendszeres szín­­házbajárónak? Súlyos közművelődési, színházpolitikai gondok ezek. Olyanok, amiket csak sok-sok ember, szervezet együttes munkájával lehet orvosolni. Ha semmi más haszna nem lenne a Huszonötödik Színház évadkezdő vidéki turnéinak - mint ahogy bizonyára van -, mint az, hogy ezekre a gondokra ismé­telten és koncentráltan felhívja a figyel­met, akkor is fontos tettet hajt végre a színház. CSERNÁK ÁRPÁD Tanyaszínház és tájelőadás Sokan kérdezték tőlem: mi a különbség egy tanyaszínházi és egy tájelőadás kö­zött? Következő írásommal erre szeret­nék választ adni. Eddig több száz táj- és negyvennégy tanyaszínházi előadáson vettem részt, így illetékesnek érzem ma­gam a feleletre. Tájban Indul a táj­busz. Melpomené és Thália papjai, papnői készülnek magyar szót vinni, mesét, költészetet, lelket, szelle­met egy magyar falucskába. Szép feladat Madách, Shakespeare, Csehov, Páskándi üzenetével érkezni a munkában elfáradt, ám szépségre, gondolatra, hitre szomjazó emberekhez. Igen, így ülünk a buszba, talán mindig és mindnyájan így. Az ügyelő olvassa a névsort, itt van mindenki, indulhatunk. A Volán me­gint rozoga, öreg masinát küldött, az ablakréseken jön a huzat a derekunkra, a füst kiszárítja a torkot, a hideg megder­meszti a lábat, de sebaj! Majd felmegy a függöny, és ha kicsit fáradtabban, reked­tebben ugyan, azért elhangzik a szó. A rázkódás végén kiszállunk a buszból. A művelődési ház előcsarnokában fel­vesszük a tájpénzt, harminc forintot, né­­hányan „erősítenek”, ami elveszett út­közben, egy pohár borral lehet vissza­szerezni, zengő hangot, önbizalmat, hitet. A művelődési ház előcsarnoka valóságos italbolt. Sokan vannak itt, és nyilván a mi előadásunkra jöttek - gon­dolom -, most még megisznak egy kis­­fröccsöt vagy egy pofa sört, jólesik az nyolcórai becsületes robot után, aztán beülnek a nézőtérre, minket nézni, hall­gatni, odaadással, figyelemmel. Szép. Igaz, nagy itt a füst, és néhány felebará­tunk már alig-alig áll a lábán, de hát gyarló emberek vagyunk, ne ítélkez­zünk. Még minden jóra válhat. Az öltöző pici, hideg. Szűkösen öten ha elférünk, pedig tizennégyen vagyunk. Nem baj, majd öltözünk-vetkőzünk a folyosón fél lábon. Ügyeletes rendezőnk hosszas fáradozására a művelődési ház igazgatója kinyittat egy helyiséget, ami tavaly még szintén öltöző volt: kopott, hideg, ócska bútorokkal, az asztalon egy kancsó állott vízzel. Most az igazgató konyhája: takaros, jól fölszerelt, a leg­modernebb konyhabútorral, a falon szép tányérok, a szekrény tetején butéliák. Minden ajtó, fiók fehér papír karikával leragasztva, nehogy eltűnjön valami. Magyarán: nehogy ellopjunk valamit. Nem érünk rá megsértődni, nem az igazgatóért jöttünk, hanem a nézőtéren tolongó, Shakespeare gondolataira szom­jazó emberekért, a falusiakért. Egyik Jászai-díjas művészünk lelkiismeretesen elkészíti nagy maszkját, kilép a színpad­ra, övé az első mondat: „Színház az egész világ...” Megkezdődik az elő­adás. Számolom: nyolcan ülnek a nézőtéren. És jelen van még egy kedves, maszatos gyerek, a sarokban álló kályha mellett brikettekkel játszik. Az első sorban anya ül, karján a kicsivel, mögöttük idős házaspár, a bácsin világít a fehér gallér.

Next