Színház, 1977 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
mi fűtöttséggel, de tulajdonképpen ezek a kérdések izgatták a fehérgyarmatiakat is. (Kinek játszik a színház?) Fehérgyarmaton az egyik néző - utalva Gyurkó egy kijelentésére, miszerint az előadásnak meg kell találnia a maga nézőközönségrétegét - fejtette ki: ez nagyon veszélyes alapállás lehet, mivel kirekeszthetik a nagyközönséget. Azaz elitszínházzá válik a Huszonötödik, holott programjában éppen az ellenkezőjét, a népszínházi törekvéseket hangsúlyozza. Ha a meghökkentés, a zajeffektusok, az állandó mozgás eszközeivel túlzottan élnek, akkor sokan begubóznak, védekezni kezdenek a hatások ellen, s kirekesztődnek a színház gondolati élményéből, nem jut el hozzájuk a világnézeti szándék. Meg kellene tehát találni a középutat a modern eszközök és a befogadhatóság között, nehogy elveszítse igazi közönségét a Huszonötödik Színház. A színház tagjai erre elmondták, hogy a turnék egyik feladata a színház szemszögéből éppen az, hogy kikísérletezzék, milyen , eszközökkel hogyan tudnak hatni a különböző összetételű közönségre. Arról is szóltak, hogy a színház stílusa eltér a meggyökeresedett hagyományoktól, a szó elsőbbsége helyett a kifejezési eszközök egyenrangúságát hirdetik. Gyurkó László arról beszélt, hogy „veszély, az mindig fennáll”, így a befelé fordulás veszélye is. De ez ellen tudatosan tesznek, például a turnékkal is, de leginkább azzal, hogy progresszív embereknek akarnak játszani, s e tekintetben mindegy, hol játszanak, városon vagy falun. Tehát, ha úgy tetszik, a progresszív embereket kell megtalálniuk az előadásoknak, vagy a progresszív embereknek kell megkeresniök a színházat. De ennek az egymásra találásnak a tartalma egészen más, mint az elit vagy nagyközönség dilemmáé. Ezt a polémiát egészítette ki az a hozzászóló, aki beszámolt arról, milyen sokan járnak Debrecenbe, Nyíregyházára színházba, de helyben is láthatnak előadásokat, hiszen az Állami Déryné Színház rendszeresen tart bemutatót a községben. Mégis, a Huszonötödik Színház vendégjátéka után valaminek meg kell változnia a színháznézők magatartásában. Nem lehet ezek után ugyanúgy színházat nézni, mint eddig tették. Az a téesz szocialista brigád, amelyik kulturális vállalásként minden színházi előadást megnézett, valami mást - talán többet is - kapott a Huszonötödik Színháztól: a hitet. Azt a hitet, ami sugárzott a színészekből, ahogy éltek, léteztek a játéktéren. Nem is beszélve arról, hány olyan alkalmi hakniműsort kapnak a faluban, amelyből az érződik, hogy lenézik a közönséget, és csak a gázsi érdekli őket. Kétségtelen, ennek az ellenkezőjét tapasztalták a Huszonötödik Színháznál. (Végső elmélkedés) Megható és az adott pillanatban igaz szavak ezek. De a Huszonötödik Színház előadásait néhány hónap múlva kezdik elfelejteni. Néhányan őrizni fogják talán szép emlékként, de az újabb színházi estek előbb-utóbb elnyomják majd. S ez a nagy dilemma. Mit ér a Huszonötödik Színház turnéja ? Valóban betölti-e azt a hivatását, hogy elvigye a színház élményét olyan helyekre, ahol nem vagy csak ritkán fordul meg hivatásos színház ? Milyen maradandó nyomokat hagyhat az egyszeri előadás ? Mit tehet egyetlen színház a színházi kultúra elterjesztésében akkor, amikor a lakosság öt százaléka számítódik rendszeres színházbajárónak? Súlyos közművelődési, színházpolitikai gondok ezek. Olyanok, amiket csak sok-sok ember, szervezet együttes munkájával lehet orvosolni. Ha semmi más haszna nem lenne a Huszonötödik Színház évadkezdő vidéki turnéinak - mint ahogy bizonyára van -, mint az, hogy ezekre a gondokra ismételten és koncentráltan felhívja a figyelmet, akkor is fontos tettet hajt végre a színház. CSERNÁK ÁRPÁD Tanyaszínház és tájelőadás Sokan kérdezték tőlem: mi a különbség egy tanyaszínházi és egy tájelőadás között? Következő írásommal erre szeretnék választ adni. Eddig több száz táj- és negyvennégy tanyaszínházi előadáson vettem részt, így illetékesnek érzem magam a feleletre. Tájban Indul a tájbusz. Melpomené és Thália papjai, papnői készülnek magyar szót vinni, mesét, költészetet, lelket, szellemet egy magyar falucskába. Szép feladat Madách, Shakespeare, Csehov, Páskándi üzenetével érkezni a munkában elfáradt, ám szépségre, gondolatra, hitre szomjazó emberekhez. Igen, így ülünk a buszba, talán mindig és mindnyájan így. Az ügyelő olvassa a névsort, itt van mindenki, indulhatunk. A Volán megint rozoga, öreg masinát küldött, az ablakréseken jön a huzat a derekunkra, a füst kiszárítja a torkot, a hideg megdermeszti a lábat, de sebaj! Majd felmegy a függöny, és ha kicsit fáradtabban, rekedtebben ugyan, azért elhangzik a szó. A rázkódás végén kiszállunk a buszból. A művelődési ház előcsarnokában felvesszük a tájpénzt, harminc forintot, néhányan „erősítenek”, ami elveszett útközben, egy pohár borral lehet visszaszerezni, zengő hangot, önbizalmat, hitet. A művelődési ház előcsarnoka valóságos italbolt. Sokan vannak itt, és nyilván a mi előadásunkra jöttek - gondolom -, most még megisznak egy kisfröccsöt vagy egy pofa sört, jólesik az nyolcórai becsületes robot után, aztán beülnek a nézőtérre, minket nézni, hallgatni, odaadással, figyelemmel. Szép. Igaz, nagy itt a füst, és néhány felebarátunk már alig-alig áll a lábán, de hát gyarló emberek vagyunk, ne ítélkezzünk. Még minden jóra válhat. Az öltöző pici, hideg. Szűkösen öten ha elférünk, pedig tizennégyen vagyunk. Nem baj, majd öltözünk-vetkőzünk a folyosón fél lábon. Ügyeletes rendezőnk hosszas fáradozására a művelődési ház igazgatója kinyittat egy helyiséget, ami tavaly még szintén öltöző volt: kopott, hideg, ócska bútorokkal, az asztalon egy kancsó állott vízzel. Most az igazgató konyhája: takaros, jól fölszerelt, a legmodernebb konyhabútorral, a falon szép tányérok, a szekrény tetején butéliák. Minden ajtó, fiók fehér papír karikával leragasztva, nehogy eltűnjön valami. Magyarán: nehogy ellopjunk valamit. Nem érünk rá megsértődni, nem az igazgatóért jöttünk, hanem a nézőtéren tolongó, Shakespeare gondolataira szomjazó emberekért, a falusiakért. Egyik Jászai-díjas művészünk lelkiismeretesen elkészíti nagy maszkját, kilép a színpadra, övé az első mondat: „Színház az egész világ...” Megkezdődik az előadás. Számolom: nyolcan ülnek a nézőtéren. És jelen van még egy kedves, maszatos gyerek, a sarokban álló kályha mellett brikettekkel játszik. Az első sorban anya ül, karján a kicsivel, mögöttük idős házaspár, a bácsin világít a fehér gallér.