Színház, 1977 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

színház és közönség NÁNAY ISTVÁN Fehérgyarmaton - a Huszonötödik Színházzal (Szeptember 18., szombat) Szemerkél, meg-megered, majd néhány percre eláll az eső. A sem nem város, sem nem falu szatmári járásszékhelyen a kora délutáni órákban imitt-amott kerülgeti csak a tengernyi tócsákat néhány ember. A műemlék református templom mellett, a művelődési ház tetejéről szünet nélkül harsogja a hangszóró a tánczenét, és közben ismételten felhívják a lakosság figyelmét, hogy délután a presszóban Cseh Tamás zenés műsora hallható öt forintért, este meg a Huszonötödik Színház fehérgyarmati szereplését a Vö­rös zsoltár előadásával fejezi be, jegyek ára húsz forint, néhány még kapható. (Tények) A Huszonötödik Színház immár negyedik évadját kezdi vidéken, most Szabolcs-Szatmár megye tucatnyi községét, kisvárosát kereste fel a tár­sulat. S nemcsak a repertoáron levő Hasi és Vörös zsoltárt játszották, hanem fellépett önálló műsorral Sándor György, Gálán Géza, Cseh Tamás, Koltay Ger­gelyük, valamint majd’ tíz rendhagyó irodalomórát is tartottak. Tíz nap alatt több mint harminc fellépés. Igen nagy munka fizikailag és idegileg egyaránt. (Műsor­­ üzemben) A máskor szombati csúcsforgalmat lebonyolító presszó csak­nem üres. Négy asztal összetolva, körü­lötte a színház néhány tagja Gyurkó Lászlóval. A kis brigád már túl van egy műsoron, a Ruházati ipari KTSZ üzemé­ben adtak félórás programot. A hosszú, varrógépekkel teli csarnokban a műszak befejezése előtt megjelentek a színészek, a zenészek, pár pillanat alatt felmérték a terepet és elkezdték a népdalokból, Ka­rinthy-, Apollinaire-, Lázár Ervin-mű­­vekből összeállított irodalmi műsorukat. Az asszonyok egymást intették csendre, kapcsoltatták ki a gépeket, értették is, nem is, mit keresnek náluk a művészek. Végül is a fél óra kevésnek bizonyult ahhoz, hogy felengedjenek. Már csak azért is, mert volt közöttük, aki az utolsó percekben akarta biztosítani a teljesít­ményét, és dühöngött a kiesett idő miatt. Mások, nem is kevesen, attól tartottak, hogy sokáig elhúzódik a hacacáré és akkor lekésik a buszt. A legtöbben nem tudtak mit kezdeni a látogatással, a mű­sorösszeállítással. A színészek se nagyon érezték jól magukat, nem voltak képe­sek kapcsolatot kialakítani a közönséggel, s csak tűnődhettek: más műsor kellett volna, vagy másképpen esetleg máskor játszani, avagy jobban előkészíteni a fel­lépést? (A tűnődés folytatása) Nem előzmé­nyek nélküli a Huszonötödik Színház próbálkozása. Hiszen jó néhány amatőr együttes is játszik több-kevesebb rend­szerességgel üzemi környezetben. Ma­gam is láttam nem egy ilyen produkciót, s megfigyelhettem a közönségreakciót. Mindig azt kellett éreznem - függetlenül a produkció műfajától, színvonalától idegenkedés fogadja ezeket az előadáso­kat. S nemcsak a szokatlanságuk miatt, nemcsak a mindennapos, beidegzett ru­tintevékenység kényszerű felborulása miatt, de a rossz emlékek, ennek a mű­fajnak a negyedszázada volt „divatja” miatt is. Pedig az üzemekben, munka­helyeken játszott előadásoknak nagy szerepe lehetne. Svédországban például külön színházi csoportosulás foglalkozik az úgynevezett szociológiai színházzal. Egy-egy társulat hónapokig gyűjti az adatokat, élményeket a kiválasztott üzemben, hogy a valóság elemeiből állít­hassák össze darabjukat, melyet aztán ott is játszanak el. A hatás egyes esetekben óriási, például a Volvo-gyár ember­telen ütemű szerelőszalagjának leállítását és ésszerű sebességűre való átállítását egy ilyen műsornak köszönhetik a munkások. Dél-Amerikában vagy az Egyesült Álla­mokban pedig számos együttes él a fel­világosítás, a nevelés színházi eszközeivel üzemi környezetben. Miért ne lehetne bizonyos kérdésekről, emberi, morális problémákról nálunk is így szólni? De ehhez nem elég csupán valamilyen mű­sorszolgáltatás. Ehhez ismerni kellene egyrészt a munkahely sajátosságait, más­részt meg kellene keresni az általános érvényű mondandó kifejtésére alkalmas, ugyanakkor rugalmas szerkezetű színjá­tékformát. Valahogy úgy, ahogy a Huszonötödik Színház fiatal tagjaiból álló tanyaszínház próbálkozik. Ők nyáron jártak Szabolcs- Szatmárban, és néhány községben elját­szották Rudzante, Csapodár madárkara. Néhol idegenkedéssel, máshol nagy szeretettel fogadták őket. Több népmű­vészt, idős mesemondót, adatközlőt kerestek meg, hogy helyi mondákat, meséket, történeteket gyűjtsenek. Külö­nösen Haynauról, akinek ezen a vidéken terült el a birtoka. A történeteket feldol­gozva, színházi előadássá gyúrva sze­retnének olyan produkcióit készíteni, melyet annak a közönségnek játszanának, amelynek emlékezetében még élnek az alaptörténetek. Izgalmas és érdekes vál­lalkozás lehet ez. (Cseh Tamás a presszóban) A félho­mályos presszóban bántón villog egy Pepsi-reklám, néhány asztalnál sörös­üveg-erdő, tömény füst. Lassan megte­lik a helyiség, van, aki a buszra várako­zik és betér egy feketére, vannak, akik egy kis eszmecserére jöttek, s megjelenik 3­5 általános iskolás is. Ők a közönség. A gyerekek fagylaltoznak, és guberálják az öt forintokat. A felnőttek gyanútlanul ülnek, ők majd a számlán észlelik a „ze­nés felárat”. A ventillátort nagy nehezen sikerül kikapcsolni, a sarokban, ahol máskor a zongorista és a dobos ül, most megjelennek a zenészek: fuvola, gordon­ka, gitár - szokatlan hangszerösszeállítás ez itt. Kezdődhet Cseh Tamás műsora. Nekidől egy kis asztalnak, kezében a gitár, elkezd énekelni, hangja fátyolos, nehezen veszik észre, hogy valami már történik. S míg a Karácsonyról, gyerek­koráról, Maryről, szép gombos cipőjéről szól a monotonnak tűnő dal, kattog a pénztárgép, sziszeg a kávéfőző, zúg a fagylaltgép. A „legjobb viccekről”, a Valóság nevű nagybácsi elutazásáról szól a dal - néhányan bosszúsan fizetnek és tün­tetően távoznak. A művelődési ház ifjonc igazgatója ingerülten győzködik a szín­háziakkal: „mikrofon kellene ide!” A negyedik, az ötödik, a hetedik, a századik éjszaka magányáról, egy hirdetésről énekel Cseh Tamás, miközben suttogva­­kiabáló lázas tárgyalás folyik a várható bevétel sorsáról. Cseh Tamás egy éjszakai állomásról énekel, arról, „hogyan is vártunk egy távoli csatlakozásra” - s a gyerekek egyre türelmetlenebbek, fész­kelődnek, unatkoznak, rakoncátlankod­nak. „Hát kéne egy kocsma, egy kocsma már végre, ahol csak engem szeretnek, minden köröttem forog” - szól Beremé­­nyi Géza szövegére az ironikus, társ­kereső dal - s egymás után vonulnak el a zenészek előtt a WC-re menők. A füsttől már nem látni, a zajgástól már nem hallani, de Cseh Tamás még énekel. Tábori lap K. K.-nak: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, én fekszem itt, én meg a századom, második magyar had­seregem, mi a nevem és fegyvernemem ?” Nincs tovább, a műsornak vége. Cseh Tamást legyőzték, művészetét „kiütöt­ték!”

Next