Színház, 1977 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
színház és közönség NÁNAY ISTVÁN Fehérgyarmaton - a Huszonötödik Színházzal (Szeptember 18., szombat) Szemerkél, meg-megered, majd néhány percre eláll az eső. A sem nem város, sem nem falu szatmári járásszékhelyen a kora délutáni órákban imitt-amott kerülgeti csak a tengernyi tócsákat néhány ember. A műemlék református templom mellett, a művelődési ház tetejéről szünet nélkül harsogja a hangszóró a tánczenét, és közben ismételten felhívják a lakosság figyelmét, hogy délután a presszóban Cseh Tamás zenés műsora hallható öt forintért, este meg a Huszonötödik Színház fehérgyarmati szereplését a Vörös zsoltár előadásával fejezi be, jegyek ára húsz forint, néhány még kapható. (Tények) A Huszonötödik Színház immár negyedik évadját kezdi vidéken, most Szabolcs-Szatmár megye tucatnyi községét, kisvárosát kereste fel a társulat. S nemcsak a repertoáron levő Hasi és Vörös zsoltárt játszották, hanem fellépett önálló műsorral Sándor György, Gálán Géza, Cseh Tamás, Koltay Gergelyük, valamint majd’ tíz rendhagyó irodalomórát is tartottak. Tíz nap alatt több mint harminc fellépés. Igen nagy munka fizikailag és idegileg egyaránt. (Műsor üzemben) A máskor szombati csúcsforgalmat lebonyolító presszó csaknem üres. Négy asztal összetolva, körülötte a színház néhány tagja Gyurkó Lászlóval. A kis brigád már túl van egy műsoron, a Ruházati ipari KTSZ üzemében adtak félórás programot. A hosszú, varrógépekkel teli csarnokban a műszak befejezése előtt megjelentek a színészek, a zenészek, pár pillanat alatt felmérték a terepet és elkezdték a népdalokból, Karinthy-, Apollinaire-, Lázár Ervin-művekből összeállított irodalmi műsorukat. Az asszonyok egymást intették csendre, kapcsoltatták ki a gépeket, értették is, nem is, mit keresnek náluk a művészek. Végül is a fél óra kevésnek bizonyult ahhoz, hogy felengedjenek. Már csak azért is, mert volt közöttük, aki az utolsó percekben akarta biztosítani a teljesítményét, és dühöngött a kiesett idő miatt. Mások, nem is kevesen, attól tartottak, hogy sokáig elhúzódik a hacacáré és akkor lekésik a buszt. A legtöbben nem tudtak mit kezdeni a látogatással, a műsorösszeállítással. A színészek se nagyon érezték jól magukat, nem voltak képesek kapcsolatot kialakítani a közönséggel, s csak tűnődhettek: más műsor kellett volna, vagy másképpen esetleg máskor játszani, avagy jobban előkészíteni a fellépést? (A tűnődés folytatása) Nem előzmények nélküli a Huszonötödik Színház próbálkozása. Hiszen jó néhány amatőr együttes is játszik több-kevesebb rendszerességgel üzemi környezetben. Magam is láttam nem egy ilyen produkciót, s megfigyelhettem a közönségreakciót. Mindig azt kellett éreznem - függetlenül a produkció műfajától, színvonalától idegenkedés fogadja ezeket az előadásokat. S nemcsak a szokatlanságuk miatt, nemcsak a mindennapos, beidegzett rutintevékenység kényszerű felborulása miatt, de a rossz emlékek, ennek a műfajnak a negyedszázada volt „divatja” miatt is. Pedig az üzemekben, munkahelyeken játszott előadásoknak nagy szerepe lehetne. Svédországban például külön színházi csoportosulás foglalkozik az úgynevezett szociológiai színházzal. Egy-egy társulat hónapokig gyűjti az adatokat, élményeket a kiválasztott üzemben, hogy a valóság elemeiből állíthassák össze darabjukat, melyet aztán ott is játszanak el. A hatás egyes esetekben óriási, például a Volvo-gyár embertelen ütemű szerelőszalagjának leállítását és ésszerű sebességűre való átállítását egy ilyen műsornak köszönhetik a munkások. Dél-Amerikában vagy az Egyesült Államokban pedig számos együttes él a felvilágosítás, a nevelés színházi eszközeivel üzemi környezetben. Miért ne lehetne bizonyos kérdésekről, emberi, morális problémákról nálunk is így szólni? De ehhez nem elég csupán valamilyen műsorszolgáltatás. Ehhez ismerni kellene egyrészt a munkahely sajátosságait, másrészt meg kellene keresni az általános érvényű mondandó kifejtésére alkalmas, ugyanakkor rugalmas szerkezetű színjátékformát. Valahogy úgy, ahogy a Huszonötödik Színház fiatal tagjaiból álló tanyaszínház próbálkozik. Ők nyáron jártak Szabolcs- Szatmárban, és néhány községben eljátszották Rudzante, Csapodár madárkara. Néhol idegenkedéssel, máshol nagy szeretettel fogadták őket. Több népművészt, idős mesemondót, adatközlőt kerestek meg, hogy helyi mondákat, meséket, történeteket gyűjtsenek. Különösen Haynauról, akinek ezen a vidéken terült el a birtoka. A történeteket feldolgozva, színházi előadássá gyúrva szeretnének olyan produkcióit készíteni, melyet annak a közönségnek játszanának, amelynek emlékezetében még élnek az alaptörténetek. Izgalmas és érdekes vállalkozás lehet ez. (Cseh Tamás a presszóban) A félhomályos presszóban bántón villog egy Pepsi-reklám, néhány asztalnál sörösüveg-erdő, tömény füst. Lassan megtelik a helyiség, van, aki a buszra várakozik és betér egy feketére, vannak, akik egy kis eszmecserére jöttek, s megjelenik 35 általános iskolás is. Ők a közönség. A gyerekek fagylaltoznak, és guberálják az öt forintokat. A felnőttek gyanútlanul ülnek, ők majd a számlán észlelik a „zenés felárat”. A ventillátort nagy nehezen sikerül kikapcsolni, a sarokban, ahol máskor a zongorista és a dobos ül, most megjelennek a zenészek: fuvola, gordonka, gitár - szokatlan hangszerösszeállítás ez itt. Kezdődhet Cseh Tamás műsora. Nekidől egy kis asztalnak, kezében a gitár, elkezd énekelni, hangja fátyolos, nehezen veszik észre, hogy valami már történik. S míg a Karácsonyról, gyerekkoráról, Maryről, szép gombos cipőjéről szól a monotonnak tűnő dal, kattog a pénztárgép, sziszeg a kávéfőző, zúg a fagylaltgép. A „legjobb viccekről”, a Valóság nevű nagybácsi elutazásáról szól a dal - néhányan bosszúsan fizetnek és tüntetően távoznak. A művelődési ház ifjonc igazgatója ingerülten győzködik a színháziakkal: „mikrofon kellene ide!” A negyedik, az ötödik, a hetedik, a századik éjszaka magányáról, egy hirdetésről énekel Cseh Tamás, miközben suttogvakiabáló lázas tárgyalás folyik a várható bevétel sorsáról. Cseh Tamás egy éjszakai állomásról énekel, arról, „hogyan is vártunk egy távoli csatlakozásra” - s a gyerekek egyre türelmetlenebbek, fészkelődnek, unatkoznak, rakoncátlankodnak. „Hát kéne egy kocsma, egy kocsma már végre, ahol csak engem szeretnek, minden köröttem forog” - szól Bereményi Géza szövegére az ironikus, társkereső dal - s egymás után vonulnak el a zenészek előtt a WC-re menők. A füsttől már nem látni, a zajgástól már nem hallani, de Cseh Tamás még énekel. Tábori lap K. K.-nak: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, én fekszem itt, én meg a századom, második magyar hadseregem, mi a nevem és fegyvernemem ?” Nincs tovább, a műsornak vége. Cseh Tamást legyőzték, művészetét „kiütötték!”