Színház, 1978 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
század második felében az elmélet terén nem született eredeti és jelentős Hamletinterpretáció, a színházművészetben viszont annál inkább. Az elmélet, ha konkrét tapasztalatok alapján is, de túlhaladva rajtuk, ember és világ, a főhős és a többi szereplő által képviselt külső valóság viszonyának végső sematizálására törekszik. Az ilyen sémák pedig elvontak, és számuk véges. A színház ezzel szemben képes minden tapasztalatot metaforikusan feldolgozni és megőrizni, s a történelmi tapasztalatokat a Hamletdráma által, illetve a Hamlet-drámát a történelmi tapasztalatok által „utolérhetetlenül szimbolikussá növekvő érzékiségben” ábrázolni. Ez az oka annak, hogy a Hamlet ma elsődlegesen színházi ügy-A Hamlet mint színházi ügy régóta együtt jár valamiféle esztétikai maximalizmussal. Belinszkij már 1838-ban így írt: ,,Hamleti Értitek, mit jelent ez a szó ? Magasztos és mély dolog: az emberi élet, maga az ember, én, ti, mindegyikünk, többé vagy kevésbé magasztos vagy nevetséges, de mindig szomorú és szánalmas értelemben . . . Aztán Hamlet - csillogó gyémánt a drámaköltők királyának fényes koronáján . . . Shakespeare »Hamlettje a moszkvai színpadon ! Világhírre számítás, szánalmas elbizakodottság, a hiúság vak öncsalása, amiért büntetésül el fogja olvasztani viasszárnyait a forró nap sugara, amelyhez könnyelműen olyan közel merészkedett ? . . .” A Hamletta kapcsolatban mind az ambíciók, mind az elvárások végletesen felfokozottak. Ez a jelenség cseppet sem normális, de részint magában a műben gyökerezik, részint szükségszerűen következik a kulturális közeg természetéből és állapotából. Ráadásul manapság mintha nem is annyira maga a mű formátuma volna megfélemlítő, mint inkább az a külső és belső kényszer, hogy feltétlenül a kor legnagyobb, végső kérdéseit kell felvetni és végiggondolni megformálásával, sőt az előadásnak a megformálás, a színházművészet alapkérdéseit is meg kell válaszolnia. A jelen szellemi szituációban az a három kérdés, hogy „miért nem cselekszik Hamlet?”, hogy „milyen lehetőségei vannak az embernek?” s hogy „mi a színház feladata, azaz milyen színházat kell csinálni?” - ekvivalens. Hamletet rendezni ma a Doktor Faustus ördögének egy metaforájával élve „zarándokút tojástánccal egybekötve”. A koncepció Ádám Ottónak van eredeti Hamlet-koncepciója. A Hamlet-felfogások durván két fő típusra oszthatók. Az egyik - a korábbi - Hamlet pszichológiájára helyezi a súlyt, s a tragikus tehetetlenséget e nemes lélek bűnéül tudja, még ha erényéből fakad is. Ez a Hamlet-kép tehát az alapvető pozitivitás ellenére is tartalmaz negatív mozzanatot, distanciát. A másik - a későbbi - az objektivitásra, a kizökkent időre, a rút világra helyezi a súlyt, s ennek nyomasztó hatalmához képest persze Hamlet tehetetlenségét értelmetlen bűnnek nevezni. Tehát paradox módon nem a pszichologizáló, hanem az objektivista felfogás párosul a főhős iránti féktelen szeretettel. Ádám Ottó eredeti egyensúlyt teremt a két szemléletmód között. Hamlet ebben a koncepcióban szép lélek, goethei-schilleri-hegeli értelemben schöne Seele, olyan jellem, amelyben az érzékiség és az ész, a hajlam és a kötelesség természetes harmóniában egyesül, amely ösztönösen eltalálja és megteszi a jót, amelyet nem fenyeget az a veszély, hogy konfliktusba kerül az erkölcsi akarat döntéseivel; tehát nem egyes cselekedetei erkölcsösek, hanem az egész jellem az. Persze a klasszikusok világosan látták, hogy a szép lélek a belső tökéletesség, a szubjektív harmónia ellenére fonák jelenség, hiszen - Hegel szavaival - „hiányzik neki a külsővé válás ereje, az az erő, hogy dologgá tegye magát, és a létet elviselje. Abban a félelemben él, hogy cselekvés és létezés által beszennyezi belsejének nagyszerűségét, s hogy megőrizze szíve tisztaságát, kerüli a valósággal való érintkezést. . Viszont Ádám Ottó Hamlet-koncepciójában az erkölcs világa és a világ erkölcse olyan messze szakadt egymástól, hogy Hamlet valóban csak akkor nem kerül ellentétbe az erkölcsi akarat parancsaival, ha kivonja magát a világi erkölcs hatalma alól; hogy a cselekvés és a létezés által mindenképpen beszennyezné belsejének nagyszerűségét, hogy tényleg csak úgy őrizheti meg szíve tisztaságát, ha kerüli a valósággal való érintkezést. Ahhoz, hogy a lélek külsővé váljék, dologgá tegye magát és a létet elviselje, nem kell erő; elég, ha „merő síp a sors ujja közt, oly hangot adni, milyent billeget”. Erő itt éppen ahhoz kell, hogy az igényes lélek magában fenntartsa a künn hiányzó erkölcsi rendet. Hamlet és a világ tökéletes ellentétei egymásnak, és semmiféle benső kapcsolat nincs közöttük. A kizökkent idő persze iszonyú súllyal nehezedik a hősre, de csak kívülről, belső harmóniáját nem tudja eltorzítani. Ebben a felfogásban tehát az az eredeti, hogy a világ fonáksága miatt a szép lélek, az önmagába vonult kedély, a nemcselekvés nem fonák jelenség, hanem tiszta, feltétlen pozitivitás. Hamlet és a világ viszonya ebben a koncepcióban nem drámai ellentét, hanem lírai polaritás. Itt Hamletre is érvényes az, amit a drámában apjáról mond: „oly összetétel és idom, valóban, hogy minden isten, úgy látszik, pecsétet nyomott reája, biztosítani egy férfit a világnak”. ,,Aman” - mondja az eredeti, mint akkor is, amikor Arany így fordítja: „ő volt az ember, vedd akármi részben, másat e földön nem látok soha”. Hamlet létezése az előadásban a humanista értékek érvényességét, feladhatatlanságát demonstrálja. A rendezés alapvető intenciója - úgy értem - biztosítani egy erköl- Hamlet: Huszti Péter