Színház, 1979 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
zsigerek tájáról erednek. A dráma filozófiája sekélyesedik itt el; hiányzik az igazi, átgondolt konfrontáció zsarnok és mártír között, képviselje bár az előbbit akár Ipoly, akár Marcellus. Mit akar Béla, és mit akar, ezzel szemben, Margit - ennek tisztázásával marad adós Spiró György színműve. Ennek híján Margittól nemigen telik több hisztérikus reagálások logikátlan sorozatánál. Az első jelenetekben álláspontja még tisztázottnak tetszik: nem akar férjhez menni, mert „Isten becsülete” a sajátjává vált, mert amire egyszer, ha nem is a maga kezdeményezésére, de vállalt hittel felesküdött, az immár saját elidegeníthetetlen lényegévé vált. Utána azonban szabad életről, utazásokról, gyermekszülésről kezd álmodozni, ami lehetne ugyan egyfajta törekvés egy autonóm személyiség szabadon választott megvalósítására, mégis, olyan belső fordulatot feltételez, amely legalábbis említésre szorulna. A következőkben egyre inkább igaza van Kingának, aki szerint Margit „elvesztette a fejét”: a fenyegetésekre, sértésekre, fizikai inzultusokra hisztérikus mazochizmussal, gyalázkodásokkal vagy vak és gőgös gyűlölettel reagál. Ez lehetne érdekesen ellentmondásos pszichológiai folyamat is - bár elsősorban az ideggyógyászokat érdekelhetné -, de egy modelldráma hősnőjének fejlődését az ilyen idegi kilengések legföljebb kiegészítő árnyalatokként kísérhetik. Hadd utaljak vissza az említett klasszikus párhuzamokra. Az Andorra Andrijának vagy Dürrenmatt Ilijének magatartása lehet elsősorban pszichológiai indíttatású (bár ez esetekben a pszichológiai fejlődés is tökéletesen hiteles, mondhatni, „normális”), mert helyzetük - Andri vélt zsidósága, Ilinek Clairerel szembeni társadalmi kiszolgáltatottsága - eleve determinálja sorsukat. Ők valóban nem ellenfelek, csak áldozatok. Margit azonban királylány, az uralkodó osztály kiváltságos tagja. Ha ő lázad fel saját rendje ellen, ő nem lehet csak áldozat, ő nem harcolhat ideológia, nem szegülhet ellen program nélkül. Ha képes rá, hogy barátnőit és fogadott anyját akaratuk ellenére magával rántsa, akkor saját áldozatát is, a tőlük követelt áldozatot is értelmesnek kell hogy érezze, és nem érheti be a tetszetős, de teljesen tartalmatlan indokolással: „Én itt maradok, mert látom: kínos nektek és egyre kínosabb a jelenlétem.” Margitnak hinnie kellene valamiben; ő nem lehet egy hajtóvadászat egyre riadtabban nyüszítő célpontja. A koporsójába csempészhetnek nyulakat - ő maga nem lehet nyuszi. A dráma vége felé, a gyilkosság előtti utolsó jelenetben Margit pályája ismét visszakanyarodik az expozíció világosan felvázolt állásfoglalásához, amikor a leány misztikus hevülettel idézi fel jegyesét, aki se férfi, se nő, akinek neve nincs, de „állandóan figyel engem, és mérlegeli a gondolataim tisztaságát”. Itt hangzik el a dráma egyik legszebb, pontosságában költői mondata is: „Amilyennek te látsz engem, Marcellus, az nem én vagyok, mert nem látod az arcomban az arcát.” A befejezés azonban ismét szétzilálja a jellemképet. Margit idilli hangulatú zárómonológja, mikor is, gyanúja eloszolván, ismét meleg szívvel fordul társnőihez, és „megnyugodva kezdi kanalazni” a mérgezett ételt, legföljebb kontraszthatásként érdekes, de teljesen öncélú. Ha Margit ebben a szituációban megnyugodva lát falatozáshoz, nemcsak mártíriuma válik értelmetlenné, de ép értelmében is kételkedni kell. Talán nem elsőrendűen fontos probléma, de mivel összefügg a fentiekkel, érdemes röviden kitérni rá: az úgynevezett „Kraftausdruck”-okról van szó. Nem érzem magam prűdnek, és ingereltek is azok a fiatal nézők, akik e kifejezések hallatán éretlenül, csiklandósan vihorásztak. Más okból viszont, de engem is bántottak a „kinyírom az egész bandát”, „köpök rátok”, a visszatérő „beszartatok” s hasonló fordulatok. Úgy éreztem, érveket pótolnak. Nem véletlen, hogy csak Margit szövegében bukkannak fel - látványos effektusként igyekeznek feledtetni a hősnő filozófiájának hiányát. Spirónak egyébként kiváló érzéke van az ironikus anakronizmusok iránt, száraz, fanyar humora erőteljesen egyéni, és a többi szereplőt nyelvileg is meggyőzően jellemzi, de mikor a gondolati háttér sekélyességét akarja leplezni, „bemondásai” nem többek öncélú nyegleségnél. Ugyancsak rövidre fogván azt, ami talán már kötekedésnek tűnhet: Spiró a cselekmény vonatkozásában is hajlik rá, hogy hatásos beállítások kedvéért feláldozza a drámai logikát. Indokolatlan például a dráma végén Ipoly kérése, hogy leánya mégse kerüljön ebbe a rosszhírűvé vált zárdába, amikor ő maga tudja legjobban, hogy a zárda vitás helyzete perceken belül vagy násszal, vagy gyilkossággal, de tisztázódik. Indokolatlan Szabina túlzott bizalma Marcellus iránt; az orgyilkos lényegében a szerzetes kezébe teszi le terve sikerét, elvégre korántsem lehet, kivált az előzmények ismeretében, biztos abban, hogy Marcellus feláldozza magát Margitért, és kicseréli kettejük tányérját. Úgy látszik, nem elég világos az sem, hogy a „szabadlábra helyezett” Kinga miért marad mégis a zárdában; egy kritika például úgy véli, azért, mert rádöbbent, hogy másutt már nem tudna élni; számomra épp ilyen Horineczky Erika (Margit), Hartmann Teréz (Szabina), Vári Éva (Kinga) és Muszte Anna (Beáta)