Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
és kegyetlenül meggátolja abban, hogy újabb kölcsönöket vegyen fel a reménybeli mintagazdaság terhére. Szakhmáry Zoltán nem az értetlenség következtében bukik el. Nem is azért, mert tehetetlen vagy tehetségtelen lenne. Hanem saját értetlenségébe. Szűkebb környezetének korlátait, hibáit jól felismeri, csupán egy nem világos előtte, az, hogy a birtokos nemes ebben a korban már végképp nincs abban a helyzetben, hogy társadalmilag érvényes cselekedeteket hajtson végre. Társai csak annyival okosabbak nála, hogy még csak el sem gondolkodnak effélében. Ösztönösen vállalják a történelmi szükségszerűséget, amely egy osztály végzetét jelenti, teszik, amit tehetnek: szabadon esznek, isznak, a halálba mutatják magukat. Ezt a jelenséget hajlamosak vagyunk ellentétes érzelmekkel fogadni. Ez elsősorban Móricz írói erényeinek köszönhető. Ha pamfletet vagy irányregényt írt volna, könnyebben lenne illeszthető a szépen kimódolt irodalomtörténeti skatulyákba. Tehát könnyedén elintézhetnénk azzal, hogy az író elítéli a gaz úri osztályt, mely a nép zsírján élősködik, mindeközben még arra is marad ideje, hogy elfojtsa a nemesebb kezdeményezéseket. Móricz oly érzékletesen, sőt érzékien tud szólni a nagy energiákat felemésztő murikról, hogy ezzel eleve kizár mindenféle leegyszerűsítő magyarázatot. Komlós Aladár azt írja: „A regény főhősének tragédiája szinte érdektelenné válik a magyar élet széles rajza mellett.” Ezt az éles szembeállítást ugyan túlzottnak érezzük, de a megállapítás érzékeny megfigyelőre vall. A főszereplő környezetének ábrázolása messze túlmegy azon, amit általában környezetfestésnek hívunk. S ez az írói erény különösen a drámai változatnak vált hasznára. Nincs fölösleges mellékszereplő, az ismétlődő murik pedig jól húzó dramaturgiai motoroknak bizonyulnak. Illés István rendezése megkísérli a mű sokoldalúságának ábrázolását. Erre mutat a szimultán jelenetezés alkalmazása is. Kiemelkedően jól sikerült példája ennek a szakadatlan mulatozások egyik részlete. A színpad előterében Wagner, az urakhoz törleszkedő zsidó zenetanár bukdácsol holtrészegen, a háttérben pedig két tősgyökeres úr, Kundera és Borbíró virtuskodik: fejjel mennek egymásnak, eldöntendő, melyikük koponyája keményebb. A kegyetlen pusztai kakasviadal résztvevőit szinte önkívületben biztatják a muri hölgytagjai, a summáslányok. A vad kiáltozásokkal kísért véres játék szelíd és reménytelen ellenpontja a főhős népdaléneklése, pontosabban annak a dalnak a felhangzása (Kötöttem lovamat), amely a duhaj nótázással szemben egy tisztább, mélyebb kultúrájú érzelemvilágot kíván jelezni. A rendező dramaturgként is közreműködött az előadás létrejöttében. Ez azt jelenti, hogy a korábbi változathoz képest egyszerűsödött a cselekmény szerkezete, Illés követte azt a nemrég kezdeményezett Móricz-előadási gyakorlatot, mely szerint a rendezés inkább Móricz Zsigmond Úri murija Kecskeméten Jelenet az Úri muri előadásából