Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
BOLDIZSÁR IVÁN Egyensúlyi helyzet avagy tájkép csata után Ez a cím majdnem olyan szinopszisszerű, mint Ivó Bresan Paraszt Hamletjéé, amelyet Babarczy László rendezett a nyáron Bogláron. Tulajdonképpen minden benne van, egy csipetnyi sóval. A magyar színházi világra gondolok, természetesen a cím első sorában, és még természetesebben a másodikban is, a nagy lengyel filmre célozva. Mert csata után nem idill következik, hanem tájkép, egyensúly, amelyben élni és alkotni lehet, művész és közönség jól érzi magát. A csata az a nagyidai ostrom volt, amelyet színházi vitának neveznek. De amint Nagyida, e keserves önmarcangolás, jelképe ezernyolcszáznegyvenkilencnek, úgy, fordított látcsővel nézve, a mi vitánk ha nem is jelképe, de egyik megnyilvánulása volt a művészi-írói társadalom, kissé talán az egész társadalom megoldásra váró kérdéseinek, nemzedéki és elvi (itt az és rokonértelmű szavakat jelöl) különbségeinek, egyetnem-értéseinek, valódi viszályainak és hamis tudatainak. A SZÍNHÁZ szerkesztőségében mi egy-egy szám megjelenése után tudtuk meg, hogy beleszóltunk a vitába. Közvetlenül alig tettük, legföljebb utólag egy-két ilyen bevezető cikkben. Közvetve gyakran: kritikában, drámaelemzésben, a rendező és az írói színház viszonyának taglalásában, a világszínpadra való utalásban vagy a túlságos színpadi utalások megkérdőjelezésében. Tizenkettedik éve újra meg újra leszögeztük, elpanaszoltuk, fel-felj ajdúlva, hogy a magyar színházművészet nem foglalja el azt a helyet a nemzet tudatában, a társadalom tudatának formálásában, az egyén életének megrendítésében és felderítésében, tehát emberi, azaz humanista, vagyis szocialista megváltoztatásában, mint amire tehetsége hivatottá teszi. Amikor 1968-ban az a megtisztelő felszólítás ért, hogy segítsek létrehozni egy lapot, azt, amely most az olvasó kezében van, nem kérettem magam, de e keserédes pohárról előre tudva, és ezért vonakodva, Gyulai Pált, Kölcseyt, Vörösmartyt, Bajzát olvastam a színházról. Bajza Józsefnek 1838- ban írt Magyar játékszíni krónikájában találtam egy bekezdést. Kimásoltam. Lehetséges, hogy utólagos beleképzelés, de e néhány sor hatására vállaltam pályámnak e legkevésbé hálás, ám a mai tájképben körülnézve mégis érdemes feladatát. Ezért is vettem be mottóm egy részét az 1979-es színházi világnapra írt köszöntőmbe: „Mit akarunk mi színházainkkal ? Nem egyedül mulatságot, gyönyörködtetést; nekünk magasabb célokat kell hozzákötnünk: nyelvet, nemzetiséget. Figyelmet kell tehát fordítani, a legnagyobbat, honi íróink termékeire.” Könnyű volt leírnom ide mottómat: itt van előttem azóta is az íróasztalomon. Ma mértékegységnek használom, a mán az idei szezont értve, ezért merek egyensúlyi helyzetről beszélni. Annak a vitakorszaknak vége. Ám nemcsak a személyi változások zárták le, azok inkább levezették még a tavalyi idényben. Nem szeretnék a szükségből erényt csinálni - azazhogy kell szeretnem, mert Magyarországon élvén elkerülhetetlen is, jól is esik - de a Nemzeti, a Népszínház-Várszínház- Bárszínház körüli személyi bonyodalmak, chassé-croisék végül is leszívták a viták személyi mérgét. A sebek azóta behegedtek, maradtak az elvi, az eszmei, a művészi, a drámai, a rendezői, a színészi kérdések. Ezekre kellett, és most már lehetett is felelni. Vállalva az általánosítás kockázatát, jól feleltek. Nem is általánosítás ez, hanem e szezon éghajlatáról szóló meteorológiai jelentés a magyar színházi világ tájképe felett. A színpadokon ugyanis az utolsó hónapokban jó dolgok történnek. Jó dolog elsősorban az, hogy a színház önmagára talál. Megpróbálom ezt még pontosabban kifejezni, ha ugyanazokkal a szavakkal is: a színház megtalálta önmagát, jó darabokat jól játszanak. „Jót s jól: ebben áll a nagy titok.” A magyar színpad eddig is értett ehhez, de - a Kazinczy-epigramma metaforáját fölhasználva - sokszor rosszul hoztuk meg az áldozatot. Volt füstje, de nem szállt az égnek. Nem vált a valóságnak olyan égi másává, ami betölti a légkört, az éghajlatot felderíti, és a bemutató másnapján megérzik ezt az emberek. Jó dolog nem egyszerűen azt jelenti, hogy minden előadás sikeres. Ezt állítani borzasztó volna, csak az lenne borzasztóbb, ha volna, aki valóban mondja, sőt el is hiszi. Jó dolog az, hogy egyensúlyba került főváros és vidék, vidék és főváros. Hogy a színházi világ már nem vitatudatos, hanem előadástudatos, hogy a színibírálatokat nem arra figyelve olvassák, hogy a kritikus melyik vitaoldalhoz húz, vagy melyikhez csapják oda. De mindez az előző korszak hordalékjelensége, még ha pozitív előjellel is. A valódi jelenség az, hogy az utóbbi hónapokban színpadi előadásainkban minden este vagy majdnem minden este újjászületik minden embernek, majdnem minden embernek, önkifejezési vágya. Egyre többször érzi meg mint egyszerű néző, mint váratlan fülű közönség, hogy a színpadon szakrális esemény játszódik le. Megérzi, hogy a művészek nagyon komolyan veszik önmagukat, tehát ő is nagyon komolyan veszi önmagát. Az előadásban többet lát meg, mint „mulatságot, gyönyörködtetést”. Azon az úton vagyunk, hogy a magyar színházművészet visszanyerje helyét a nemzet tudatában, szerepét a társadalom formálásában, hivatását a néző életében. Ez az egyensúlyi helyzet. Érdemes vigyázni rá. Ám ha az ember túlságosan vigyáz, az egyensúly megmerevedik, és ez van olyan rossz, mintha felborulna.