Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
PÁLYI ANDRÁS Álmok a színházról Könyvek margójára ,,A drámáról valaki azt hirdette egykor, hogy azoknak az irodalma, akik nem olvasnak. Az igazi dráma valamikor ilyen is volt, sőt talán ma is ilyen. És épp ez az izgató kérdés ma, amikor annyi a sikeres darab, amely sikertelen irodalom — és megfordítva. Pedig a költészet és irodalom a görög színpad nagy drámaírói óta mélyen gyökerező színpadi hagyomány” - írta Hevesi Sándor egyik szenvedélyes vitacikkében, immár négy évtizede, de írhatná ma is; a színház és a dráma válsága legalább egy évszázada örökös vitatéma, s aligha fog egyhamar kimerülni, mert e válságvita a lényeget érinti, hisz - még mindig Hevesi szavaival élve - „az igazi dráma virulásához három tényező szükséges: drámaíró, színjátszás és közönség. Ahol a három közül az egyik hiányzik vagy nem lép föl kellő erővel, ennek maga a dráma adja meg az árát. Az ilyen korszakokat arról is meg lehet ismerni, hogy az igazi drámát a könyvbe száműzik s csak később bocsátják színpadra, míg az igazi nagy korszakokban (Shakespeare, Moliére, Calderón) a legjobb dráma is úgy születik meg, mint színdarab, s csak azután válik olvasmánnyá, vagyis irodalommá.” A válság tehát épp abban áll, hogy a Hevesi által megnevezett „hármas egység” nem működik szervesen, az író, a színház és a közönség nehezen, sokszor áthághatatlannak tetsző akadályokon át találja meg egymást, vagy jó időre el is vesznek egymás szeme elől. A mai színház - sőt tágabban: a mai művészet — általános gondja ez, melynek könyvtárnyi irodalma van, bajos lenne csak vázlatosan is kitérni rá; több értelmét látom, ha e közismert válság milyenségére figyelünk. Hevesi magát a válságot is bizonyos szerves egységnek látja: az írók ilyenkor is megírják a drámát, melyet azonban csak késéssel, nemegyszer a szerző halála után fedez fel magának a színház és a közönség. Több példát is említ, melyek közül a legkézenfekvőbb Heinrich von Kleist poszthumusz diadalútja, annál is inkább, mert napjainkban különösen magasra szökött a német romantikus szerző csillaga. Az azonban láthatóan föl se merül Hevesiben, hogy megfelelő színházi érdeklődés híján bizonyos drámák meg sem születnek, s a meg nem írt műveket az utókor se emelheti le a könyvespolcról. Azért írom le ezt ilyen tapintatlanul és nyersen, mert polcomon szaporodnak a könyvek, melyek lapjain írók, költők színházat álmodnak, ám ezek a könyvek korántsem mindig drámakötetek. Épp ellenkezőleg. Többnyire olyan írókról beszélek, akiket nemigen tartunk számon színpadi szerzőként és olyan álmokról, melyekkel színházaink eddig nemigen tudtak mit kezdeni. Irodalmi álmok ? Ez amolyan színházi fanyalgás. Vagy talán a színháziak többre becsülik a színpadi mesterfogások ismerőit, mint az igazi irodalmat? Ez amolyan írói fanyalgás. Akkor hát miről van szó? Valamiféle reménytelen szerelemről ? Végül is mit keresnek ezek az írók a színházban ? Azt hiszem, a lényeget könnyű tömören megfogalmazni: az írók, akikről alább szót ejtek, valami nagyon sajátosat és hiteleset keresnek Thália megálmodott szentélyében — a saját színházukat. S úgy tűnik, épp ezért szorulnak ki színházi köztudatunkból, épp ezért könyveljük el úgy őket, mint afféle „peremjelenségeket”, rendhagyó hangütéseket, hasonlóképp, ahogy hajdan óriáscsecsemő Déryjét vagy Szép Ernőt, Füst Milánt, azokat a különcöket, akiknek - mai szemmel nézve — igenis lett volna helye a színpadon: megújító vérátömlesztést hoztak volna színjátszásunkba. Érdemes hát levenni a polcról e kortárs írók könyveit. Papírszínház Mándy Iván esete olyan, hogy akár mottóul lehetne választani e fenti fejtegetés elé. Közel két évtizede bemutattak egy Mándy-darabot, Mélyvíz volt a címe, s ma se tudni pontosan, lezajlott-e a bemutató vagy sem. Legalábbis erről szól az Álom a színházról: a regény, mely a Magvető Kiadónál jelent meg, a premier estéjén kezdődik, az író a sötét utcán álldogál a rendezővel, várja, hogy kigyulladjanak a színház fényei, de az épület sötétben marad, taxi suhan, gyűlik a közönség, ám hamarosan szétoszlik, a színészek késnek, megérkeznek és eltűnnek, végül a rendezőt is elnyeli a színház omladozó fala, a tégladarabok közt egy repedés. A történet végén aztán valóban lezajlik a premier, de az író nem jelenik meg a színházban: elfelej forum tették meghívni. Vagy mégis az első premier volt a valódi és az utóbbi csak álom, a képzelet „kárpótlása” ? Esetleg egyáltalán nem volt premier? S miféle darabról van szó? Annyi bizonyos, hogy Mándy egy váratlan pillanatban színpadi szerző lett, majd ugyanilyen hirtelen kiesett Thália istennő kegyeiből. Mit tehetne most? Megírja regényben ezt a különös kalandot. Színházat álmodik magának. „A szőnyegen kuporogtam, a papírszínház papírdíszletei között. Szobabelső kartonpapírból. Ebédlőasztal, székek, hátul vörös plüssdívány. Tükrös falióra. Enyhén megremegett az ajtó. Az egész szoba.” Természetesen ott a közönség az író háta mögött: „Nem fordultam feléjük, de tudtam, hogy itt ülnek mögöttem, és várják, hogy megszólaljon a gong, és kezdődjék az előadás.” De a papírszínházban minden másképp történik: „A földön csúszkáltam, a díszleteket igazgattam. Hol egy szék dőlt fel, hol egy fa a parkban. A tükör lecsúszott a falról. Utánakaptam egy kétségbeesett mozdulattal. Felborultak a bútorok.” Végül teljesen fölborul a rend: „A papírbútorok beleragadtak a szőnyegbe, összeragadt kis gombócok. Már nem is hasonlítottak semmihez. Valaki fölém hajolt. A fülembe sziszegte. - Söpörje össze! Miért nem söpri öszsze? - Mi a címe ennek a darabnak ? (Ideges, éles nevetés.) Legalább azt mondja meg! - Segíthetek ? Hol egy seprű ? Egy nő hajolt fölém. - Mi többé nem találkozunk! Lehetetlenné tette magát! összekuporodtam a szőnyegen. Megpróbáltam egészen összehúzni magam. Most mind itt állnak fölöttem. Még egy pillanat, és... Nem tudni, meddig feküdtem így. Senki se volt a szobában, ahogy végre felnéztem. Két ujjal szedegettem a papírdarabkákat a földről.” S minden stiláris átkötés nélkül még néhány sor: „Félig üres étteremben üldögélt a színház igazgatója. Elhagyott porszívó búgott mellette a szőnyegen. Azt nézte mélységes részvéttel.” Ez a kép a papírszínház záróakkordja: az igazgatót, az éttermet, a porszívót egyszerre más dimenzióban látjuk, mintha megváltoztak volna a valóság méretei, s a szőnyegen épített papírszínházhoz iga