Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

PÁLYI ANDRÁS Álmok a színházról Könyvek margójára ,,A drámáról valaki azt hirdette egykor, hogy azoknak az irodalma, akik nem olvasnak. Az igazi dráma valamikor ilyen is volt, sőt talán ma is ilyen. És épp ez az izgató kérdés ma, amikor annyi a sikeres darab, amely sikertelen irodalom — és megfordítva. Pedig a költészet és irodalom a görög színpad nagy dráma­írói óta mélyen gyökerező színpadi ha­gyomány” - írta Hevesi Sándor egyik szenvedélyes vitacikkében, immár négy évtizede, de írhatná ma is; a színház és a dráma válsága legalább egy évszázada örökös vitatéma, s aligha fog egyhamar kimerülni, mert e válságvita a lényeget érinti, hisz - még mindig Hevesi sza­vaival élve - „az igazi dráma virulásá­­hoz három tényező szükséges: drámaíró, színjátszás és közönség. Ahol a három közül az egyik hiányzik vagy nem lép föl kellő erővel, ennek maga a dráma adja meg az árát. Az ilyen korszakokat arról is meg lehet ismerni, hogy az igazi drámát a könyvbe száműzik s csak később bocsátják színpadra, míg az igazi nagy korszakokban (Shakespeare, Moli­­ére, Calderón) a legjobb dráma is úgy születik meg, mint színdarab, s csak azután válik olvasmánnyá, vagyis iroda­lommá.” A válság tehát épp abban áll, hogy a Hevesi által megnevezett „hár­mas egység” nem működik szervesen, az író, a színház és a közönség nehezen, sokszor áthághatatlannak tetsző akadá­lyokon át találja meg egymást, vagy jó időre el is vesznek egymás szeme elől. A mai színház - sőt tágabban: a mai művészet — általános gondja ez, mely­nek könyvtárnyi irodalma van, bajos len­ne csak vázlatosan is kitérni rá; több értelmét látom, ha e közismert válság milyenségére figyelünk. Hevesi magát a válságot is bizonyos szerves egység­nek látja: az írók ilyenkor is megírják a drámát, melyet azonban csak késéssel, nemegyszer a szerző halála után fedez fel magának a színház­­ és a közönség. Több példát is említ, melyek közül a legkézenfekvőbb Heinrich von Kleist poszthumusz diadalútja, annál is inkább, mert napjainkban különösen magasra szökött a német romantikus szerző csil­laga. Az azonban láthatóan föl se merül Hevesiben, hogy megfelelő színházi érdeklődés híján bizonyos drámák meg sem születnek, s a meg nem írt műveket az utókor se emelheti le a könyvespolcról. Azért írom le ezt ilyen tapintatlanul és nyersen, mert polcomon szaporodnak a könyvek, melyek lapjain írók, költők színházat álmodnak, ám ezek a könyvek korántsem mindig drámakötetek. Épp ellenkezőleg. Többnyire olyan írókról beszélek, akiket nemigen tartunk szá­mon színpadi szerzőként­­ és olyan ál­mokról, melyekkel színházaink eddig nemigen tudtak mit kezdeni. Irodalmi álmok ? Ez amolyan színházi fanyal­­gás. Vagy talán a színháziak többre becsülik a színpadi mesterfogások isme­rőit, mint az igazi irodalmat? Ez amo­lyan írói fanyalgás. Akkor hát miről van szó? Valamiféle reménytelen szere­lemről ? Végül is mit keresnek ezek az írók a színházban ? Azt hiszem, a lénye­get könnyű tömören megfogalmazni: az írók, akikről alább szót ejtek, valami nagyon sajátosat és hiteleset keresnek Thália megálmodott szentélyében — a saját színházukat. S úgy tűnik, épp ezért szorulnak ki színházi köztuda­tunkból, épp ezért könyveljük el úgy őket, mint afféle „peremjelenségeket”, rendhagyó hangütéseket, hasonlóképp, ahogy hajdan óriáscsecsemő Déryjét vagy Szép Ernőt, Füst Milánt, azokat a különcöket, akiknek - mai szemmel nézve — igenis lett volna helye a szín­padon: megújító vérátömlesztést hoztak volna színjátszásunkba. Érdemes hát levenni a polcról e kor­társ írók könyveit. Papírszínház Mándy Iván esete olyan, hogy akár mot­tóul lehetne választani e fenti fejtegetés elé. Közel két évtizede bemutattak egy Mándy-darabot, Mélyvíz volt a címe, s ma se tudni pontosan, lezajlott-e a be­mutató vagy sem. Legalábbis erről szól az Álom a színházról: a regény, mely a Magvető Kiadónál jelent meg, a premier estéjén kezdődik, az író a sötét utcán álldogál a rendezővel, várja, hogy kigyulladjanak a színház fényei, de az épület sötétben marad, taxi suhan, gyű­lik a közönség, ám hamarosan szétosz­lik, a színészek késnek, megérkeznek­­ és eltűnnek, végül a rendezőt is elnyeli a színház omladozó fala, a tégladarabok közt egy repedés. A történet végén aztán valóban lezajlik a premier, de az író nem jelenik meg a színházban: elfelej­ forum tették meghívni. Vagy mégis az első pre­mier volt a valódi­­ és az utóbbi csak álom, a képzelet „kárpótlása” ? Esetleg egyáltalán nem volt premier? S miféle darabról van szó? Annyi bizonyos, hogy Mándy egy váratlan pillanatban színpadi szerző lett, majd ugyanilyen hirtelen kiesett Thália istennő kegyei­ből. Mit tehetne most? Megírja regény­ben ezt a különös kalandot. Színházat álmodik magának. „A szőnyegen kuporogtam, a papír­színház papírdíszletei között. Szoba­belső kartonpapírból. Ebédlőasztal, szé­kek, hátul vörös plüssdívány. Tükrös falióra. Enyhén megremegett az ajtó. Az egész szoba.” Természetesen ott a közönség az író háta mögött: „Nem fordultam feléjük, de tudtam, hogy itt ülnek mögöttem, és várják, hogy meg­szólaljon a gong, és kezdődjék az elő­adás.” De a papírszínházban minden másképp történik: „A földön csúszkál­tam, a díszleteket igazgattam. Hol egy szék dőlt fel, hol egy fa a parkban. A tü­kör lecsúszott a falról. Utánakaptam egy kétségbeesett mozdulattal. Felborultak a bútorok.” Végül teljesen fölborul a rend: „A papírbútorok beleragadtak a sző­nyegbe, összeragadt kis gombócok. Már nem is hasonlítottak semmihez. Valaki fölém hajolt. A fülembe szi­szegte. - Söpörje össze! Miért nem söpri ösz­­sze?­ - Mi a címe ennek a darabnak ? (Ide­ges, éles nevetés.) Legalább azt mondja meg! - Segíthetek ? Hol egy seprű ? Egy nő hajolt fölém. - Mi többé nem találkozunk! Lehetetlenné tette magát! összekuporodtam a szőnyegen. Meg­próbáltam egészen összehúzni magam. Most mind itt állnak fölöttem. Még egy pillanat, és... Nem tudni, meddig feküdtem így. Senki se volt a szobában, ahogy végre felnéztem. Két ujjal szedegettem a papírdarab­kákat a földről.” S minden stiláris átkötés nélkül még néhány sor: „Félig üres étteremben üldögélt a színház igazgatója. Elhagyott porszívó búgott mellette a szőnyegen. Azt nézte mélységes részvéttel.” Ez a kép a papírszínház záróakkordja: az igaz­gatót, az éttermet, a porszívót egyszerre más dimenzióban látjuk, mintha meg­változtak volna a valóság méretei, s a szőnyegen épített papírszínházhoz iga­

Next