Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
A Jászai-portré és az életrajz valóságos gazdagságából nem a kimaradt részleteket sajnáljuk. Hiszen nyilvánvaló, hogy a teljesség igénye szétfeszítette volna a drámát, feloldotta volna az élet konfliktusainak lényegét. Mégis, van egy szála az életútnak, amellyel Csernus Mariann adósunk maradt. Jászai Mari közösségi tevékenységére, a társadalmi cselekvés altruista szenvedélyére gondolunk. Akár arra a filantróp tevékenységre, amely az első világháború alatt szinte betöltötte a tragika életét. Mintha hiányozna a portrénak az a vonása, amelyről Ady Endre nyilatkozott „Jászai Mari apostolnő” című cikkében: „Társadalmi apostolnő tudtunkkal még nem lett nagy színészből. Jászai Mari, a régi stílus papnője volna az első újító. Vajon ez a nagy asszony nem volt-e elég nagy színésznő, hogy most a színpadon kívüli élet így tudja érdekelni? Vagy nagy színésznő volt, de sokkal nagyobb ember, mintsem meg tudjon elégülni a színpaddal? Akárhogyan, de Jászai Mari ma: apostolnő. A váltóról és pálinkáról prédikált pár ízben falusi embereknek. Most írásban izgat egy budapesti betegség, a kávéház nyavalya ellen. Minden érdekli, ami az élettel, a társadalommal, a jövővel összefügg. Mégis belső tragédiának kell rejtőznie a nagy energiamutatás mögött. A színpadot kellett megutálnia, talán csak a mai színpadot Jászai Marinak, s ezért érdekli olyan lázasan, sőt tüntetően a komoly élet a komolytalan színpad helyett.” Egyszer-kétszer előfordulnak Csernus drámai szövegében elhamarkodott vágások is, amikor a színésznő idő előtt zárja, valósággal félbevágja az idézett gondolatot. Ettől eltekintve megállapítható, hogy Csernus dramaturgiai munkája példamutató, s szövegének kulcsa az átgondolt szelekció. Néhány polemikus gondolatunkkal nem az elismerést kívánjuk tehát csökkenteni. Ellenkezőleg. Inkább csak a vállalkozás nehézségeit érzékeltettük, éppen azért, hogy világossá váljék, milyen, nagy teljesítmény az, hogy ötnegyed órába sűrítve sikerült felidézni Jászai alakját, életútját, a színészetről és a szerelemről vallott felfogását azok számára, akiknek Jászai Mari neve mostanáig csak egy a tudat mélyén rejtőző márványszobrot jelölt, vagy talán még azt sem. Ennek a képzetteremtő csodának a szöveg csak az egyik eszköze lehetett. Ezzel egyenrangú az a vizuális, akusztikus, mozgásban megfogalmazott Jászaikép, amelynek kialakítására a dramaturg Csernus gazdája és szövetségese, a színész vállalkozott. Mondanunk sem kell talán, hogy Csernus Mariann 1980-ban kísérletet sem tett a soha nem látott tegnapi tragika utánzására. Alakjában, megjelenésében, hanghordozásában egyértelműen önmaga maradt. A szabad színpadi mozgást és plasztikus sziluettet biztosító, egyszerűségében is dekoratív görögös jelmez - háziruha vagy peplosz? - volt az egyetlen „engedmény”, de erre Csernusnak valószínűleg az elengedhetetlen távolság megtartása érdekében volt szüksége. Hogy jelezze: a mába nyúló konfliktusok megváltásakor is Antigoné és Elektra, Sappho és Phaedra megjelenítője, eleven szobra szól. Hogy az indulatok parttalan átáradása az átélt traumákban és a romantika közelségében gyökerezik. A szerepformálásnak ezen az elengedhetetlen kettősségén csúszhatott volna legkönnyebben félre a produkció. Ha Csernus Mariann elhiszi, hogy ő Jászai Mari, és Jászaiként dörög, dübörög, vagy ha csak a XX. század második felének fölényesen hideg intellektusával alakítja a források alapján megismert tragikát. Elképzelhető, hogy néha a Nagyasszony Justh Zsigmond rajzolta modellje lebegett Csernus szeme előtt: alakjának klasszikus, görögös arányait, fenségét láttatja, s a megtervezett mozdulatokat plasztikusan harmonikusnak szánja. De amikor a lélek belső rugói hirtelen kipattannak, a szenvedély áttöri a fegyelem gátjait, s a szobor darabokra hull. A nyersen vonagló szív, a vérig sebzett hús kilátszik a szavak takarója mögül... A rendelkezésre álló színpadi idő és a választott műfaji keret természetesen nem tették lehetővé Csernusnak, hogy Jászai szakmai tanulmányait, szerepelemző cikkeit is megidézze. Szerepfelfogásával azonban igazolta, hogy ebben is vállalja annak a Jászai Marinak az örökségét, aki az Egy ismness lélek című tanulmányban számot vetett a színpadi élet sajátos kétlelkűségével. „Én úgy tudom, hogy előadás alatt bennem tulajdonképpen mindig annak az embernek a lelke él, akit személyesítek, mert a magamé kívül őrt áll. Vagy a magamé kettéválik? Mert kettő van, az kétségtelen. Míg az egyik odabenn él, cselekszik, kacag vagy sír, tombol vagy cselt sző, tudom, hogy a másik kívülről figyel és nyugodtan vigyáz. Nézi és ellenőrzi azt a munkát, melyet már rábízott a végrehajtó felére. Ezért mulatságos az ember jóakaróinak az a kedveskedése, mikor dicséretképpen azt mondják: »mennyire átérezte a szerepét! Valódi könnyeket sírt.« Gyermekes kis színjáték volna az, amelynél a színész átengedné magát a szerepének és annak minden próbáján és minden előadásán igazi könnyeket sírna! Két év alatt megvakulna. De ez még hagyján, hanem ki vigyázná kívül ? Ki fogná az indulat gyepjűit, ha a színész elfeledkeznék magáról; sohasem higgadtabb és meggondoltabb a színész, mint mikor tombol és féktelenkedni látszik, mert akkor van a legnagyobb szükség az eszére, akkor van a legnagyobb veszedelemben, hogy nevetségessé válik.” Ezúttal Csernus Mariann éli és látja, figyeli és felmutatja Jászait. Szenvedéllyel és folyamatos rajongással éli, de némi tárgyilagossággal, sőt helyenként betüremlő iróniával ábrázolja a tragikát. A hőshöz való viszonyának ezt a többrétűségét motiválja, variálja a szerepen belüli váltások gyakorisága. Csernus a napló, az életrajz szimmetrikus szerkezeti keretbe illesztett kronológiáját követve úgy építette fel a monodrámát, hogy a szöveg és az attól elválaszthatatlan játék Jászai csapongó Jászai Mari: Csernus Mariann (Iklády László felv.)