Színház, 1982 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1982-08-01 / 8. szám

és összeforrtak a közös cél szolgálatában. Ez az összetartás nem hangzatos jelszó volt, hanem hétköznapi gyakorlat. Paulay sem fennkölt intelmekkel, hanem okos intézkedésekkel, jóízű beszélgetésekkel és tapintatos taktikával erősítette ezt a szellemet. Újházy szerint: „Ha egy nagyobb színésszel el akart játszatni egy kis szerepet, felkérette magához és úgy vezette be a dolgot, hogy lehetetlen volt ellentmondani. Tanácsot kért az illető színésztől, hogy vajon kinek kellene adni azt a bár kis, de fontos szerepet, mert az előadás sikere ettől függ. Természetesen az illető azonnal jelentkezett a szerep eljátszására, és Paulay hálásan vette a szívességet, melyre tulajdonképpen joga lett volna.” (Újházy Ede: Régi idők.) Az emberekkel való bánásnak ez a művészete Paulay és Jászai Mari esetében, kapcsolatában csak féleredményt hozott: együttműködésük termékeny volt, gyümölcsöző, de nem igazán harmonikus. Érdektársak szövetsége „Fölfelé hajlongó, lefelé durva és igazságtalan, befolyásolható, vastag, mozdulatlan szájszélű, szörnyen rövidlátó, bütyköslábú ember, aki vidéken csak súgóságig vitte, kis termete és rossz szemei miatt.” Ki hinné, hogy ez a Paulay-portré Jászai Mari kéziratos naplójának hetedik füzetéből való ? Igaz, a gyűlölet, ami ezekből a méltán publikálatlan sorokból árad, valójában nem annyira Paulay Ede, mint első felesége ellen füstölög. Jászai, aki hol dühös patkánynak, hol személyes ellenségének, elegáns kutyának nevezi a szép Gvozdanovits Júliát, azt állítja, Paulayné nem tudta elviselni, hogy egy-két szerepét Jászai kapta meg, és ezért eszközökben nem válogatva üldözte, sőt ,,ő nevelt ellenséget” Fáy Szerénából is. A primadonnaféltékenység, amely Jászaiból néha vulkánszerűen tört ki, ebben az esetben nemcsak megalapozatlan volt, de veszélyes is. Annyira elvakította Jászait, hogy néha már elhitte - Paulay Ede csak szép és tehetséges felesége révén került a Nemzeti Színházba, a legfőbb célja mindvégig igazgatói állásának megtartása maradt. Amikor kezdőként Jászai abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ráosztják a Szentivánéji álom Hyppolitáját, Kassai Vidorhoz írt levelében megjegyzi: „Paulay rettenetes udvariasan megkérdezte, hogy van-e szandálom, mert ha nincs, csináltat. . . Már kezd lejjebb szállni a tökfej!” (1873. II. 13.) Nem egészen két hónap múlva azután megfordulnak az indulatait korbácsoló szelek: még meg sem melegedett a Nemzeti Színházban, amikor egy másik levélben azzal dicsekszik férjének, hogy Paulay azt mondta: „rövid idő múlva nagy színésznőt csinál belőlem”. (1872. április 6.) Bár az igazgató valóra váltotta ezt az ígéretét, Jászai Mari - a színházi közvéleménnyel és a társulat tagjainak többségével ellentétben - később sem tette le egészen a fegyvert, amit Paulay ellenkeze ügyében tartott. Sokszor idézett, keserves panaszát, amely szerint „Szigligeti óta az úristen egyre apróbb likú rostából potyogtatja az igazgatókat a nyomorult, árva Nemzeti Színházra” - Paulay Edére is értette. Hálátlan lett volna, vagy általában csalhatatlan értéktudata bicsaklott volna meg? Valószínűbb - bár erre nincs írásos nyom, bizonyíték -, hogy megérezte, bár Paulay szüntelenül foglalkoztatja őt, bízik benne, sőt épít is tehetségére, alapjában már egy más színházeszmény elkötelezettje. Kettejük kapcsolatában - talán felesleges is mondani - Paulay óriási intellektuális fölényben volt. Olyannyira, hogy azt is tudta, neki is szüksége van Jászai Marira. Életének későbbi szakaszában Jászai, valahányszor felidézi Paulay igazgatóságának éveit, már úgy emlékezik vissza, hogy alapjában jó volt vele dolgozni. Ebben a megállapításban a színésznő nem tévedett. Paulay átgondolt, nagyvonalú műsorpolitikájában mindvégig jelen volt a tudat, hogy a világirodalom legnagyobb hősnő szerepei Jászaira várnak. A tragika személyisége, színészi arculata befolyásolta, sőt részben meg is szabta a színház drámaműsorát, repertoárját. Paulayt nemcsak az irodalmi érték és a színpadi hatás újonnan felfedezett lehetősége vonzotta a görög drámákhoz, nemcsak ezért vállalkozott előadásukra, hanem azért is, mert felismerte, hogy Jászaiban jó szövetségest talál. Az ő kedvéért, egy-egy monumentális alakítás reményében vette elő Racine-t majd Grillparzer Medeiáját is. Felismerte, hogy a szereplési lehetőség, amit Jászainak kínál, valójában az egyetemes magyar színházkultúra érdekét szolgálja. A tragika pedig akár jóban volt Paulayval, akár éppen acsarkodóit ráérett művészetének minden eszközét latba vetve, sorra sikerre vitte a Paulay kezdeményezte és rendezte bemutatókat. 46 BÉRCZESSI B. GYULA Egressy Béni és a Várszínház Dr. Malonyay Dezső „Népszínház-Várszínház” című írását olvasva az I. kerületi Tanács „Várkerület” című időszaki lapjában, a következő szakasz különösképpen megragadta a figyelmemet. „A magyar nyelvű színjátszás Kelemen László igazgató szorgalmazására és fáradhatatlan munkájával itt lelt helyet a Várszínházban. A pesti Nemzeti Színház 1837-ben innen kapta legjobb erőit.” Nem vitatkozni akarok a szerzővel, mert a fenti két mondat így igaz szóról szóra, csupán kiegészíteni szeretném második mondatát azzal, hogy e „legjobb erőkkel” ment át a megnyitáskor még csak Pesti Magyar Színház, de 1840. augusztus 17-től már Nemzeti Színház nevet viselő intézményhez egy huszonegy éves fiatalember is, aki nem sokkal azután aranybetűkkel írta be nevét nemzetünk színház- és zenetörténetébe. Ez a fiatalember Egressy Béni volt. Az az Egressy Béni, aki huszonkét pályázó közül elnyerte Vörösmarty Szózat című halhatatlan költeményének megzenésítésére kiírt húsz arany pályadíjat. Aki francia, olasz és német nyelvből nyolcvanegy színpadi művet fordított magyarra. Aki huszonhat színpadi műhöz írt zenét, illetve dalbetétet, többek között Szigligeti Ede, Jókai Mór, Vörösmarty Mihály, Szigeti József, Jósika Miklós, Dobsa Lajos, Jakab István, Haray Viktor, Vahot Imre egy-két jelesebb művéhez. Aki száznegyvenöt zenei művet komponált, részben Petőfi, Tompa, Vörösmarty, Czuczor, Gaál, Vahot és Erdélyi legszebb verseire, részben pedig saját szövegére vagy szöveg nélkül. Aki egy népszínművet és négy operaszövegkönyvet írt, köztük Erkel legsikeresebb operáinak - Báthori Mária, Hunyadi László, Bánk bán - szövegkönyvét, és közben életét kockáztatva az 1848-49-es szabadságharcban súlyosan megsebesült. Rövid életének termékeny munkásságát itt nem részletezhetem, de hogy a tárgynál maradjunk, halálának 130. évfordulója alkalmából az emlékezés virágaiként szolgáljon várszínházi működésének rövid ismertetése.