Színház, 1982 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1982-10-01 / 10. szám
Részletező előadásmód. A Mesterségem szerzője komótos aprólékossággal tárja fel az események holdudvarát, okokozati összefüggését, egy-egy művészi koncepció érlelődését és változásait, találkozásainak, élményeinek, harcainak apró-cseprő adalékait. És saját fejlődésének különféle mozzanatait. Az előadásokat az ötletembriókig vezeti vissza, hogy - a szükséges fonalat megtalálva - újra végigszője gondolatban kedves gyermekei ruháját. A hasonlatot egyébként materializálhatjuk, Obrazcov ugyanis mindig nagy fontosságot tulajdonított a bábmaszknak, a bábdíszletnek, a bábruhának. Némi pátosz. Rögtön hozzáteszem: ez nem annyira a komédiás stílusának emelkedettsége, inkább a született humanista érzelmeinek túlcsordulása. Példa: a „Fejezet, melynek látszólag semmi köze az előzményekhez” című passzusban a könyvet jól tagolt blokkok alkotják - megemlíti, hogy rengeteg levelet kap. Az egyikre képtelen volt válaszolni. Aki tanáccsal és panasszal fordult hozzá - valamilyen kisgyerek, arról írt benne, hogy kedvenc macskáját megölte az édesapja. Obrazcov feleletképpen elkészítette állatok világában című filmet, melyben hangsúlyozta: minden élőt szeretni kell. Lehet, kicsit didaktikusan megfogalmazott a tétel, szentimentalizmusba hajló a tanító szándék, nemes egyszerűségét és kikezdhetetlen igazságát azonban a bábművészet nemzetközi klasszisa mindig ars poeticaként vállalta. És most nézzük az érem másik oldalát. Helyenként zavaróak a képzeletbeli olvasóval folytatott beszélgetés sztereotip fordulatai. Lehetett volna igényesebb a szelekció. Elengednénk néhány - kizárólag a szűkebb szakmára tartozó - fejtegetést. Ugyanakkor a társadalmi háttér, a korfestés vázlatos kissé. Nem a történelmi-politikai naptár főbb dátumainak mechanikus felsorolását hiányoljuk, hanem a makro- és mikrokozmosz rétegeinek egymásra úsztatását, a személyes cselekvések közösségi mozgatórugóinak magyarázatát. Egyáltalán nem sanda kételyként s nem is kíváncsiságból fogalmazzuk meg azt a kérdést, melyet Obrazcov homályban hagyott - pedig utalni kellene rá -, miképpen lehetséges, hogy számos nemzedék tanítója és nevettetője, az egyetemes bábkultúra óriása mindig a napos oldalon járt, és úgyszólván soha semmilyen konfliktusa nem támadt „megrendelőivel” (utóbbiakon egyaránt értve a kulturális vezetőket meg a sokezernyi befogadótábort)? Ismétlem: szikrányi inszinuáció sem bujkál a megjegyzésben, viszont tagadhatatlan, hogy az önarckép akkor lenne teljes, ha a jó értelemben vett érvényesülés feltételeit, tapasztalatait és tanulságait is felidézné a sok-sok ívnyi terjedelmű curriculum vitae . . . Mit őriz meg leginkább az olvasó a műből abban az esetben, ha (mint a recenzió írója is) nem szakmabeli, s csak hébe-hóba vetődik el a bábszínházba? Obrazcovot és együttesét persze láttam néhányszor, még a régi - Majakovszkijszoborral szembeni, azóta már lebontott - épületben is, számomra azonban inkább az emberi magatartás, a személyiség feltárulkozása jelentett igazi szellemi izgalmat. A művész megtépázhatatlan fixa ideái és rokonszenves elvei, melyek az előadásokban öltöttek testet. Hadd jegyezzek fel néhány jellegzetes Obrazcov-tézist. Úgy vélem, elsősorban ezekben sűrűsödik a Mesterségem „üzenetének” lényege. A könyv korszerűségének tömör foglalata. A közönséggel való kapcsolat együttes alkotómunkát feltételez. Sohasem szabad elvonatkoztatni a publikum igényeitől és színvonalától. A művésznek szüksége van a fiaskókra, mert a bukások figyelmeztető morzejeleiből nagyon sokat lehet tanulni. A hatás mechanizmusának sajátos törvényeit mindig szem előtt kell tartani. Bármilyen kifejezőeszköz összekapcsolható a közéleti tartalommal. A módszerek abszolutizálása lassú halál; csak az képes lépést tartani a követelményekkel a gyorsuló időben, aki állandóan nyitott és fogékony az újra. Szergej Obrazcov 1976 óta elnöke az UNIMA-nak, a Bábművészek Nemzetközi Szövetségének, mely a következő jelszót tűzte zászlajára: „A gyerekek szívén át a népek szívéhez.” Ez a nemes misszió inspirálja őt akkor, amikor kicsiknek és nagyoknak tervezi meg produktumait, s hisz abban, hogy szeretett Múzsája nem egyszerűen csak szórakoztat - bár az sem utolsó dolog hanem bele is szól az emberek életébe. A Mesterségem az Isszkusztvo kiadó gondozásában látott napvilágot. Ha az egész könyvet nem is, néhány fejezetét mindenképpen érdemes lenne magyar nyelven megjelentetni. BÉRCZESSI B. GYULA Hetvenöt éves a magyar kabaré Hetvenöt év rövid idő egy nemzet kultúrájának történetében, de ha figyelembe vesszük, hogy e rövid időszakot is mennyi büszkén csillogó név fémjelzi, érdemes visszatekintenünk e műfaj megszületésének történetére, hősies és dicsőséges kezdeti éveire. Azért csak kezdeti éveire, mivel korunk kabarészínészeit - hála a színház, rádió, tévé népszerűségének - nagyon jól ismerjük, viszont a kezdet úttörőinek jelentőségét már kevésbé, a fiatalabb korosztályúak pedig egyáltalán nem ismerik. Felvetődik tehát a kérdés, hogy ki volt az, akinek agyában megszületett a magyar kabaré megalapításának gondolata? A felelet egyértelmű és vitathatatlan. Kondor Ernő, aki 1884. március 26-án született a Nógrád megyei Balassagyarmaton. Iskoláit szülővárosában kezdte, majd Debrecenben és Aradon folytatta. Korán árvaságra jutott, ezért már 1901- ben bankhivatalnoki állást vállalt Budapesten. Ugyanebben az évben vendégszerepelt fővárosunkban Max Reinhardt világhírű „Schall und Rauch” nevű kabaréjával. A nem mindennapi alkalom mágnesként hatott a színház barátaira, és a kíváncsiság Kondor Ernőt is a kabaré megtekintésére ösztönözte. Max Reinhardtnak Budapesten is óriási sikere volt, és műsora mély nyomokat hagyott a fiatal banktisztviselőben. Egyre elviselhetetlenebbnek érezte a hivatalnokoskodást, aminek az lett a következménye, hogy felvétette magát az Országos Színészegyesület iskolájába, majd 1904. június havában, mint végzett növendék, az aradi színházhoz szerződött. További színészi állomásai Debrecen és Kassa voltak, de közben elérte nagykorúságát, és százezer forintot kapott az árvaszéktől. E jelentős összeg birtokában merész gondolatai támadtak Kondor Ernőnek. Párizsba ment, szorgalmasan látogatta a kabarékat, és amikor eleget látott mint, határozott tervvel tért vissza Budapestre. Merész terv volt ez, de oly mélyen fogant meg benne, hogy minden úgy ment, ahogyan azt eltervezte. 47