Színház, 1984 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1984-06-01 / 6. szám
i kus hangvételű, szép szövegmondásra épülő puritán előadás lehetett, a Nemzeti és az Opera kölcsönjelmezeiben ésparókáiban. Jómagam, aki az előadást Pós Sándorral (ma a Magyar Rádió rendezője) együtt rendeztem, még Lucifer szerepét is játszottam Tímár József különös, merész homlokívű parókájában. A sajtóvisszhang nagyszerű volt, a siker felejthetetlen, s mi, az 1954-es diák Tragédia-előadás létrehozói megélhettük életünk talán legszebb kalandját, amely sokunkat örökre összeköt a Tragédiával. Mielőtt a Madách Színház 1981-es előadásáról szólnék, érintenem kell az előadást „szülő kor” néhány momentumát, amely nélkül az előadás problémái légüres térbe kerülnének. Az előadásunkat megelőző utolsó felújítása 1963-ban volt a Nemzeti Színházban Major Tamás rendezésében. Ez a produkció kilenc évig szerepelt a műsoron, s ezt követően Budapesten kilenc évig nem került színre a mű. Marton Endre a Faust utánra tervezte a Tragédia felújítását, de erre a Nemzetiben létrejött vezetőségváltozás miatt már nem került sor. Elgondolkoztató, hogy a szegedi Dóm téri - véleményem szerint egészen más jellegű vállalkozásnak számító felújításokat kivéve csak egyetlen vidéki színház tűzte műsorára ebben a periódusban Madách művét. Színjátszásunkban időközben alapvető, sokszor ellentétes mozgási folyamatok mentek végbe, egyrészt új irányzatok, új rendezőegyéniségek, stílustörekvések gazdagították színházi életünk összképét, főként klaszszikus művek újraértelmezésével, másrészt a változatlan művészeti vezetésű színházak folytatták a maguk törekvéseit - s eközben a Tragédia a talonba került, mivel kívül volt mindkét irányzat érdeklődési körén. Pedig éppen ebben a periódusban több új Madách- és Tragédia-tanulmány született. Sajnos ezek sem ingerelték alkotásra a színházakat. (Hadd említsem meg, hogy vitára érdemes téma lenne a magyar irodalomban született különböző drámaelemzések színházakra tett hatásának elemzése. Úgy vélem ugyanis, hogy nálunk - más általam ismert irodalmi és színházi kultúráktól eltérően - e téren ritka az alkotó együttműködés, együttgondolkodás, a nézetek áramlása irodalom és színház között. A Tragédia színre nem vitelének okát Budapesten és vidéken az adott korszakban abban látom, hogy sem az új, sem a régi törekvések képviselői nem találták ebben a periódusban a kulcsot a Tragédia színi megközelítéséhez. A hetvenes években már nem az eszmei problémák, a mű mondandójának tisztázása okozta a görcsöt, hanem a játékstílus megteremtésének gondja. (Bár nem beszéltem e témáról a Nemzeti Színházat akkor irányító két rendezővel, feltételezem: a színház stílusmegújításával és saját művészi törekvéseik kifejezésének lehetőségeit a társulatteremtéssel együtt megteremteni akaró vállalkozás nem volt alkalmas időpont a Tragédia színreviteli problémáinak megoldására.) Ma is ebben látom a mű legnagyobb színreviteli problémáját. A Tragédia általam ismert valamennyi előadásának rendezői értelmezése és kivitelezése mindig is jelentősen eltért egymástól dramaturgiában, szereposztási koncepcióban, szcenikai megoldásokban. A kritikák is nagyrészt azzal foglalkoztak, hogy a rendezői felfogás, beállítás, szerepértelmezés miben hoz újat, s miben tér el a hagyománytól vagy a megelőző felújítástól. Nem vitatom természetesen, hogy a Tragédia, mint minden sokféleképpen értelmezhető mű, vonzza a kritikák eszmei vitáját, és ezt jó hagyománynak is tartom. Azonban úgy érzem, az elmúlt harminc évben a ZsíZgald-előadások rendezőinek figyelmét annyira lekötötte a mű mindenkori újraértelmezésének szándéka, a szcenikai megközelítés újdonságára való igyekezet, hogy - az elkészült előadások eredménye szerint - a stílusteremtés háttérbe szorult, a hangváltás csak részben, főként törekvésekben jött létre, s színibírálataink jó részében is kisebb jelentőséget kapott ez a kérdés. Még ha oly egymástól eltérő stílusú és karakterű jelentős színészek is kaptak lehetőséget a Tragédia főszerepének megformálására, mint az elmúlt harminc évben történt - kevés kivételtől eltekintve alapvetően az a nemes, de ihletett, emelkedett, romantikus hangvétel öröklődött tovább, amelyet a felejthetetlen Básti Lajos, Lukács Margit, Ungvári László, Balázs Samu vagy őket megelőzően Lehotay Árpád, Abonyi Géza, Uray Tivadar, Tasnády Ilona hagytak örökül. Meg kell mondanom, számomra egy nagy színházi korszak legszebb emlékei közé tartozik Oláh Gusztáv 1955-ös meiningenista elemekkel zsúfolt festői díszletei között az akkori szereposztás remeklése, de ez nem jelentheti azt, hogy ne vegyük észre: más-más felfogásban, évtizedeken át lényegében ez a stílus folytatódott, ha nem is mindig az elődök kiemelkedő színvonalán. A hatvanas években a Nemzetiben, a Dóm téren és vidéki színházainkban igen sok érdekes, jelentős, egymástól eltérő előadás született, de lett légyen az éppen látványcentrikus, izgalmas, modern, a Tragédiát még jórészt nem játszó színészekkel, vagy értelmezésben, látványban merészen új utat kereső - a kritikák egy része által főként didaktikusnak nevezett - új előadás, más-más különböző gondolati összefüggések, hangsúlyok érvényre juttatására törekedve - az előadások alaptónusa, hangneme emlékeim és részben a kor kritikáinak tanúsága szerint is, követte a nagy elődöket. S ma, ismétlem, a Tragédia színrevitelében a játékstílus és az értelmezés, a megújított színpadi megoldások és a szerepformálások között feszülő ellentmondást tartom a legmegoldatlanabb és legizgalmasabb előadási problémának. A két véglet újra és újra jelentkezik, a túlzottan intellektuális megközelítés, a didaktikus játékmód a művet költészetétől megfosztja, a tradíciókon épülő, általános szenvedélyesség és hevülés a gondolati megújhodás, a mű eszméjének, újragondolásának útjában áll. Természetesen még számtalan probléma merül fel, a játékstílus kapcsán, például a szereposztás és az értelmezés, a szerepjátszás, Ádám életkora, a karaktervagy típusjátszás problémái csak ízelítők az engem foglalkoztató gondok közül. * A Madách Színház előadása tudomásom szerint az első budapesti Nemzeti Színházon kívüli előadás a Városi Színház 1926-os előadása óta. Létrejöttét az a hiány tette lehetővé, hogy a Tragédia kilenc éven át nem került színre a Nemzetiben. Ezért a korábban már több ízben felvetett előadásterv támogatást kapott, és 1980 tavaszán hozzákezdtünk az előadás előkészítéséhez. Ősszel indultak meg a próbák, és januárban volt a bemutató. 1982 őszén került sor a második szereposztás bemutatkozására, s 1984. május 6-án volt a 126. előadás. A rendezendő művek kiválasztása, a vonzások és választások lehetséges megvalósulása számomra a rendezőt alkotó magatartás meghatározó kiindulópontja. Eddig, huszonkét éves pályám során a megrendezett drámáknak hozzávetőleg fele ke-