Színház, 1984 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1984-01-01 / 1. szám
lítja Lucifer földi bizonyító eljárását, profán szertartását, a harmadik az Úr eszköze. Ő az, aki Cherubként kiűzi a paradicsomból az első emberpárt, aki csontvázként, múmiaként, pestises halottként, a halál nemzőjeként az embert arasznyi létére, Istennek való kiszolgáltatottságára figyelmezteti, s aki a luciferi alternatívával szemben megjelenésével, egy-egy apró jellel az Űrét is mindig érzékelteti. Ez a megoldás az írói struktúrán belül marad, mégis kitágítja annak értelmét. Az Űr e figura jóvoltából úgy lehet jelen a küzdelemben, hogy magának nem kell részt vennie benne. Tiszta maradhat a keze, holott módszerei korántsem mindig tisztességesek. Többen felfigyeltek már arra - legutóbb ember tragédiájának színpadi pályafutásáról rendezett tanácskozáson Berényi Gábor fejtette ki szemléletesen -, hogy az Úr Luciferrel szemben nem a fair play szabályai szerint jár el. Például még a szűkös küzdőteret is egyoldalúan és önkényesen megváltoztatja, amikor az emberpárt a halhatatlanság fájának gyümölcséből már nem engedi harapni. Zalaegerszegen az Úrnak a pozíciójából fakadó harcmodorát a Nemcsák Károly által játszott figura szerepeltetése mellett az Úr és Lucifer közötti viszony pontos ábrázolása jellemzi. Az Úr (Máriáss József játssza) hatalma biztos tudatában, elnéző mosolylyal szemléli Lucifer második színbeli akcióit. De amikor Éva már túl messzire megy a lázadásban, s kijelenti: „Mégis kegyetlen a mi alkotónk!”, megérzi a veszélyt, s az előzetes játékszabályokat felrúgva, közbeszól: „Ember, vigyázz !” Ruszt azzal teszi rendkívül hangsúlyossá ezt az epizódot, hogy Lucifer a válaszát - „E két fa az enyém” - felrohanván az emelvény lépcsősorán, felháborodva és figyelmeztetően közvetlenül az Úrnak kiáltja oda. De a Cherub megjelenésével szemben már tehetetlen. Lucifer végső soron a készen kapott élethelyzetek, az idill ellen harcol, amikor felveti a drámát exponáló kérdést: „... mi végre az egész teremtés ?” Erre a kérdésre keresi a választ, miközben az Úrral vitázik, és újra meg újra nekirugaszkodik, hogy bemutassa Ádámnak, fiatalabb embertársának azt a világot, amit számára az Úr teremtett, s ami az eleve elrendeltség nyugalmát árasztó biztonsággal veszi körül az embert. Lucifer a küzdés könyörtelen szükségességét szuggerálja Ádámba, s magyarázatai arra szolgálnak, hogy az ember eljusson sorsa megváltoztatásának gondolatáig, az ehhez szükséges lényeges döntések vállalásáig, illetve az ezekből következő tettekig. Ádám és álombéli másai A dráma főkonfliktusát kiegészíti egy azon belül ható mellékkonfliktus: Ádám és Lucifer vitája. Ennek plasztikussá tétele, valamint számos dramaturgiai buktató kikerülése érdekében Ruszt döntő módon megváltoztatta Ádám szerepét. A történelmi színek ugyanis egyedül Ádám álmában jelennek meg (s ezzel megoldódik az az ellentmondás, hogy Éva és Ádám együtt alusznak el, de Lucifer csak Ádámot vezeti végig a történelmen). Lucifer csak Ádámnak mutatja be az emberiség történelmének egy-egy példázatértékű epizódját, mint egy vitázva oktató beszélgetés demonstrációit. Ádám tehát végig Ádám marad, s nem lesz az egyes színek főszereplője. Kívülről, az előszínpad szélén ülve szemléli a történelmi illusztrációt, ugyanakkor az álom logikája szerint beléphet a jelenetekbe is, és nemcsak Luciferrel, de történelmi alteregóival is beszédbe, vitába elegyedhet, mint ahogy Lucifer is ezt teszi Ádám hasonmásaival. Az azonos színészek által játszott szerepek rendszerén belül egy külön rendszer jön létre az Ádámok alakítói között. Négyen játsszák Ádám álomjelenetekbeli szerepeit: Rácz Tibor a Fáraót és Sergioiust, Derzsi János Miltiadest és Tankrédot, Áron László a londoni szín egyik munkását és az Eszkimót, Siménfalvy Lajos pedig Keplert. De ők játszszák - más jelenetek egyéb szerepei mellett - a Falanszter-szín megbüntetettjeit is, Rácz Luthert, Derzsi Cassiust, Áron Platónt, Siménfalvy Michelangelót ezáltal lesz teljes a figurák megfelelése. Ha Ádám álomképeiként jelennek meg, akkor a színészek ugyanúgy jelmeztelenek, akár a valódi Ádámot alakító Szalma Tamás, s csak a jeleneteknek megfelelő jelmezjelzés utal történelmi szerepükre. Ádám megsokszorozódása hallatlanul finom és árnyalt viszonyrendszert eredményez, s egyben Ruszt Tragédia-értelmezésének egyik kulcsát adja. Különösen az első prágai színtől kezdve válik ez a dramaturgiai trouvaille meghatározóvá. Míg a többi Ádám-alakot fiatalok elevenítik meg, addig Keplert idősebb színész játssza. Kepler csirkét zabálva hallgatja végig az előszínpadon Borbála pénzt kérő unszolását, s iszik. Lerészegedve végigdől a földön és álmodik. Az álom az álomban jelenet, a párizsi szín - a formális logika szabályai szerint is - a színpadi koordináták között valóságos. Dantont maga Ádám, azaz Szalma Tamás játssza, az Úr szolgája a Márki képében jelenik meg, s a dantoni életlehetőségek és életcélok ellentettjét mutatja meg. A londoni és a Falanszter-színek rendezői felfogása gyökeresen eltér a megszokottól. Ruszt abból indul ki, hogy míg Madách számára a jelen a londoni szín volt, számunkra a klasszikus kapitalizmus korának felvillantása már jórészt a múltat jelenti, s otthonosabban mozgunk a Falanszter- meg az Űr-jelenet világában. Bár a londoni színben még van egy álom-Ádám, aki egy munkás képében jelenik meg, ott van mellette a valódi Ádám is, hogy aztán a dráma további részében - a jelenben, illetve a már ma fenyegető jövőt idéző képben (Eszkimó) - a valódi Ádám élje álombéli életét. Ádámnak a londoni színt megelőző történelmi látomásokban újra meg újra ki kell ábrándulnia az új és új lelkesítő eszmékből, lehetőségekből. Londonban viszont olyan idegesítően zaklatott. A mennyei szín Az ember tragédiája zalaegerszegi előadásán