Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1985-06-01 / 6. szám

xi hálóing - midi köntös-mini kardigán­együttes, no meg az a fejébe húzott rózsaszín hálósapka, amiben szembeta­lálkozik a nagy lehetőséggel, a hasonló problémákkal küzdő, csak azokat más­ként „megválaszoló” Weller Martin­nal. Fonsia az első érdeklődő szóra csa­tázni kezd. A kopogós romi játékszabá­lyai mögé bújva igyekszik meghódítani a partnerét. Outsiderként indít, hogy az utolsó, mindent eldöntő partira elszánt profivá nője ki magát. A színésznő ezt a folyamatot különböző érzelmi billen­tyűk leütésével teszi követhetővé. A kez­dőket kísérő szerencsével magyarázva, bocsánatkérően teszi a férfi elé első győ­zelmét jelentő lapjait. Alig hallható „romi” bemondásával jelzi sikerét. S ahogy Fonsia játékba lendül, úgy válto­zik ez a „romi” hol félénkké, hol elbi­­zonytalanodóvá, hol határozottá, hol sértődötté, hol pedig egyenesen agresz­­szívvé. Moór Marianna ebbe az egyetlen szóba belesűríti a háttérben zajló érzel­mi-indulati párharc mindenkori állását. Miként a színésznő a kezdeti túlját­szott bizonytalanságával kételyt ébreszt Fonsta Dorsey kártyaszabályok közötti járatlansága iránt, határozottságával ugyanúgy kérdőjelet rak a nő magán­életi meséi után is. Mivel magárahagya­­tottságának teljes felvállalása helyett tá­vol levő családot hazudik, olyan táma­dási felületet hagy partnerének, amelyen a szükséges pillanatban igen mély sebet lehet ütni. Weller Martin él is ezzel a lehetőséggel, bár először Fonsia süti el a fegyvert, ő csak visszalő. Fonsia Dor­sey végzeteset hibázik. Saját meccsüket külső erők bevonásával próbálja eldön­teni. Azzal, hogy az ápolónak beszámol a férfi vereségsorozatát kísérő dühkitö­réseiről, már nemcsak az otthon többi lakójára, hanem játszótársára is rásüti az „őrült” megbélyegző jelzőt. Olyan vad reakciókat vált ki ezzel, amit csak a „van benne valami” igazsága idézhet elő. E kijelentésért neki is igazságot kell visszahallania. Ahogy kétségbeeset­ten, értelmetlenül megpróbálja menteni a tőle elfordult fiát, abban együtt szólal meg sarokba szorított embersége és re­ményvesztett önvédelme. „Őt az ilyesmi nem érdekli!” - kiáltja sok üres helyre beilleszthető mentegetődző mondatát. Hogy mit ért ezen? Az otthont, Fonsta titokzatos betegségét vagy magát Fon­­siát, azt a színésznő az asszociációs lehető­­s­égek érintetlenül hagyása érdekében nem tölti meg egyértelmű tartalommal. Ezzel, mint a többi hasonlóan alkalma­zott több jelentésű eszközzel, nem pusz­tán az „otthon” definícióját tágítja ki, de Fonsia Dorseyt is kiemeli egykesé­­géből, és általános emberi titkok hor­dozójává növeszti. Úgy teszi ezt, hogy közben nem feled­kezik meg Fonsia betegségéről sem. Olyan pontosan egyensúlyoz a szavak és a gesztusok között, hogy ne lehessen teljes bizonysággal eldönteni, vajon megjátszott, illetve tényleges félszegsé­­gének jelei ezek, vagy egy olyan elhatal­masodó kóré, aminek csak a fedőneve a krónikus cukorbetegség. E kettős je­lentés produkálásában a színésznő segít­ségére siet az életkora is, hiszen kizárja a tüneteknek a matrónakorral együtt járó, természetes leépüléssel való ma­gyarázatát. Vissza-visszatérő, szinte fel­tételes reflexként működő mozgássorok, megemelt s éppen ezért csipogó hatást keltő intonáció alkotja a diagnózist. Moór Marianna úgy fogja egységbe Fonsia kicsit megemelt fejtartását, apró, ideges rángásait, ismétlődő, magasból indított, ruhájának ráncait eligazító, majd zsebkendője gyűrögetésében vég­ződő kézmozdulatait, hogy azok szö­vegbe ágyazottan is gyanút keltsenek. Az ideggyengeség megítéléséhez nyújt támpontot a römipartik hirtelen fellépő memóriazavarával vagy egy-egy lap szét­szórtságot és teljes koordinációzavart tükröző elejtésével is. S hogy Fonsiában mekkora lelki törést okoz magányosságának leleple­zése, azt a színésznő kifejezési eszközei­ben véghezvitt hirtelen váltásával is pontosan követi. A kicsit affektáló stí­lust ellentmondást nem tűrő, kihívó viselkedés váltja fel. Mozgása szögle­tessé, hangja érdessé, szavai pedig orde­nárévá válnak, és szinte tudatbeszűkü­­léses állapotban hajszolja bele magát a végső, mindent eldöntő partiba. Leg­alább a kártyaasztal mellett bosszút akar állni az őt ért sérelem miatt, s újabb dia­dalával kívánja meggyőzni magát két­ségbe vont fölényéről. E korlátozott agymozgás közben nem veszi észre, hogy maga ellen játszik, és lapjai letéte­lével nem másnak, mint Fonsta Dorsey­­nak mond ,,römi”-t. Moór Marianna pedig éppen ennek a beteg társtalanságnak, ostoba kishitű­ségnek, túlérzékeny rámenősségnek, ál­talános egyediségnek a pontos kiraká­sával alakítja ki saját römijét. ANTAL GÁBOR Évadról évadra Mátrai-Betegh Béla színibírálatai Érhetik meglepetések az embert, ha egybegyűjtött színikritikákat olvas . . . Kiderülhet régebbi korok legendás bírá­lójáról - akiről sok jeles színész úgy nyilatkozott, mint aki először méltányol­ta tehetségüket -, hogy az előadás mi­kéntjével alig foglalkozott. Vagy meg­tudhatjuk újabb, egyes kritikáik alapján emlékezetünkbe harcosként vésődött színibírálókról, hogy voltak ugyan ki­állásaik is, de általában a rutin (és az óvatosság) mondatta fel velük a „lec­két”. Ám lehetett és lehet részünk kellemes meglepetésekben is. Hogy Mátrai-Betegh Béla mívesen tud írni - és hogy az árnyalatos fogalmazás igényét nemcsak tartalmi, de formai sé­mákra kényszerítő korszakokban is meg­őrizte - azt azok is tudhatták, akik nem voltak évekig munkatársai. Nem is lehe­tett ez másképp, hiszen „M. B. B.” kezdő hírlapíróként „a jelzők és határozószavak prófétájáénak, Hevesi Andrásnak ne­veltje (előtte pedig - tennénk hozzá, el­fogultan - „berzsenyista”, Vajthó László tanítványa) volt. Az is tudható volt róla, hogy dramaturgi, sőt némi rendezői gya­korlattal is erősített színházi érzékét szüleitől s nagyapjától örökölhette. Aki személyesen is ismerte, annak nem lehe­tett nem észrevennie, hogy testi megje­lenésében is az elegancia arbitere. Ám az Évadról évadra címmel most, Barta András értő válogatásában és utó­szavával megjelent kötet annak is több mint figyelemre méltó, aki évadról évadra - sőt bírálatról bírálatra­­ rendszeresen olvasta Mátrai-Betegh Béla írásait, s időnként még arról is beszélgetett vele, amit „M. B. B.”-nak nem volt kedve vagy módja megírni. Ezek az 1955 és 1980 között született - és egyetlen cikk kivételével a Magyar Nemzetben nap­világot látott - színibírálatok és színhá­zi portrék egymás után olvasva többet s részben mást mondanak, mint az egyes cikkek „normális” olvasata. Valószínű, hogy ha összegyűjtenék a szerző felsza­badulás előtti írásait (a 8 órai újság­ból), vagy a felszabadulás utániakat (a Kossuth Népe és a Hírlap hasáb­jairól), akkor is bizonyítékkal szolgálna- 47

Next