Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1985-06-01 / 6. szám
xi hálóing - midi köntös-mini kardigánegyüttes, no meg az a fejébe húzott rózsaszín hálósapka, amiben szembetalálkozik a nagy lehetőséggel, a hasonló problémákkal küzdő, csak azokat másként „megválaszoló” Weller Martinnal. Fonsia az első érdeklődő szóra csatázni kezd. A kopogós romi játékszabályai mögé bújva igyekszik meghódítani a partnerét. Outsiderként indít, hogy az utolsó, mindent eldöntő partira elszánt profivá nője ki magát. A színésznő ezt a folyamatot különböző érzelmi billentyűk leütésével teszi követhetővé. A kezdőket kísérő szerencsével magyarázva, bocsánatkérően teszi a férfi elé első győzelmét jelentő lapjait. Alig hallható „romi” bemondásával jelzi sikerét. S ahogy Fonsia játékba lendül, úgy változik ez a „romi” hol félénkké, hol elbizonytalanodóvá, hol határozottá, hol sértődötté, hol pedig egyenesen agreszszívvé. Moór Marianna ebbe az egyetlen szóba belesűríti a háttérben zajló érzelmi-indulati párharc mindenkori állását. Miként a színésznő a kezdeti túljátszott bizonytalanságával kételyt ébreszt Fonsta Dorsey kártyaszabályok közötti járatlansága iránt, határozottságával ugyanúgy kérdőjelet rak a nő magánéleti meséi után is. Mivel magárahagyatottságának teljes felvállalása helyett távol levő családot hazudik, olyan támadási felületet hagy partnerének, amelyen a szükséges pillanatban igen mély sebet lehet ütni. Weller Martin él is ezzel a lehetőséggel, bár először Fonsia süti el a fegyvert, ő csak visszalő. Fonsia Dorsey végzeteset hibázik. Saját meccsüket külső erők bevonásával próbálja eldönteni. Azzal, hogy az ápolónak beszámol a férfi vereségsorozatát kísérő dühkitöréseiről, már nemcsak az otthon többi lakójára, hanem játszótársára is rásüti az „őrült” megbélyegző jelzőt. Olyan vad reakciókat vált ki ezzel, amit csak a „van benne valami” igazsága idézhet elő. E kijelentésért neki is igazságot kell visszahallania. Ahogy kétségbeesetten, értelmetlenül megpróbálja menteni a tőle elfordult fiát, abban együtt szólal meg sarokba szorított embersége és reményvesztett önvédelme. „Őt az ilyesmi nem érdekli!” - kiáltja sok üres helyre beilleszthető mentegetődző mondatát. Hogy mit ért ezen? Az otthont, Fonsta titokzatos betegségét vagy magát Fonsiát, azt a színésznő az asszociációs lehetőségek érintetlenül hagyása érdekében nem tölti meg egyértelmű tartalommal. Ezzel, mint a többi hasonlóan alkalmazott több jelentésű eszközzel, nem pusztán az „otthon” definícióját tágítja ki, de Fonsia Dorseyt is kiemeli egykeségéből, és általános emberi titkok hordozójává növeszti. Úgy teszi ezt, hogy közben nem feledkezik meg Fonsia betegségéről sem. Olyan pontosan egyensúlyoz a szavak és a gesztusok között, hogy ne lehessen teljes bizonysággal eldönteni, vajon megjátszott, illetve tényleges félszegségének jelei ezek, vagy egy olyan elhatalmasodó kóré, aminek csak a fedőneve a krónikus cukorbetegség. E kettős jelentés produkálásában a színésznő segítségére siet az életkora is, hiszen kizárja a tüneteknek a matrónakorral együtt járó, természetes leépüléssel való magyarázatát. Vissza-visszatérő, szinte feltételes reflexként működő mozgássorok, megemelt s éppen ezért csipogó hatást keltő intonáció alkotja a diagnózist. Moór Marianna úgy fogja egységbe Fonsia kicsit megemelt fejtartását, apró, ideges rángásait, ismétlődő, magasból indított, ruhájának ráncait eligazító, majd zsebkendője gyűrögetésében végződő kézmozdulatait, hogy azok szövegbe ágyazottan is gyanút keltsenek. Az ideggyengeség megítéléséhez nyújt támpontot a römipartik hirtelen fellépő memóriazavarával vagy egy-egy lap szétszórtságot és teljes koordinációzavart tükröző elejtésével is. S hogy Fonsiában mekkora lelki törést okoz magányosságának leleplezése, azt a színésznő kifejezési eszközeiben véghezvitt hirtelen váltásával is pontosan követi. A kicsit affektáló stílust ellentmondást nem tűrő, kihívó viselkedés váltja fel. Mozgása szögletessé, hangja érdessé, szavai pedig ordenárévá válnak, és szinte tudatbeszűküléses állapotban hajszolja bele magát a végső, mindent eldöntő partiba. Legalább a kártyaasztal mellett bosszút akar állni az őt ért sérelem miatt, s újabb diadalával kívánja meggyőzni magát kétségbe vont fölényéről. E korlátozott agymozgás közben nem veszi észre, hogy maga ellen játszik, és lapjai letételével nem másnak, mint Fonsta Dorseynak mond ,,römi”-t. Moór Marianna pedig éppen ennek a beteg társtalanságnak, ostoba kishitűségnek, túlérzékeny rámenősségnek, általános egyediségnek a pontos kirakásával alakítja ki saját römijét. ANTAL GÁBOR Évadról évadra Mátrai-Betegh Béla színibírálatai Érhetik meglepetések az embert, ha egybegyűjtött színikritikákat olvas . . . Kiderülhet régebbi korok legendás bírálójáról - akiről sok jeles színész úgy nyilatkozott, mint aki először méltányolta tehetségüket -, hogy az előadás mikéntjével alig foglalkozott. Vagy megtudhatjuk újabb, egyes kritikáik alapján emlékezetünkbe harcosként vésődött színibírálókról, hogy voltak ugyan kiállásaik is, de általában a rutin (és az óvatosság) mondatta fel velük a „leckét”. Ám lehetett és lehet részünk kellemes meglepetésekben is. Hogy Mátrai-Betegh Béla mívesen tud írni - és hogy az árnyalatos fogalmazás igényét nemcsak tartalmi, de formai sémákra kényszerítő korszakokban is megőrizte - azt azok is tudhatták, akik nem voltak évekig munkatársai. Nem is lehetett ez másképp, hiszen „M. B. B.” kezdő hírlapíróként „a jelzők és határozószavak prófétájáénak, Hevesi Andrásnak neveltje (előtte pedig - tennénk hozzá, elfogultan - „berzsenyista”, Vajthó László tanítványa) volt. Az is tudható volt róla, hogy dramaturgi, sőt némi rendezői gyakorlattal is erősített színházi érzékét szüleitől s nagyapjától örökölhette. Aki személyesen is ismerte, annak nem lehetett nem észrevennie, hogy testi megjelenésében is az elegancia arbitere. Ám az Évadról évadra címmel most, Barta András értő válogatásában és utószavával megjelent kötet annak is több mint figyelemre méltó, aki évadról évadra - sőt bírálatról bírálatra rendszeresen olvasta Mátrai-Betegh Béla írásait, s időnként még arról is beszélgetett vele, amit „M. B. B.”-nak nem volt kedve vagy módja megírni. Ezek az 1955 és 1980 között született - és egyetlen cikk kivételével a Magyar Nemzetben napvilágot látott - színibírálatok és színházi portrék egymás után olvasva többet s részben mást mondanak, mint az egyes cikkek „normális” olvasata. Valószínű, hogy ha összegyűjtenék a szerző felszabadulás előtti írásait (a 8 órai újságból), vagy a felszabadulás utániakat (a Kossuth Népe és a Hírlap hasábjairól), akkor is bizonyítékkal szolgálna- 47