Színház, 1987 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1987-01-01 / 1. szám

mégis hitele van. Ennek a hitelességnek nem mond ellent az sem, hogy az egy­másra következő és az egymást kiegé­­szítő-ellenpontozó drámai mozzanatok kölcsönösen ironizálják egymást. A Csir­kefej írói bravúrja - egyebek mellett - éppen ebben a kettősségben áll. A drámában szereplő különböző társa­dalmi és lelki típusok - az udvar lakói mellett a külvilágot megjelenítő tanácsi előadót és a rendőröket is ideértve - lényegében azonos világot képviselnek. Ezt a szerző nem is titkolja, inkább hang­súlyozza. Ez az együvé tartozás egyrészt a szereplők beszédmódjában mutatkozik meg: a fiúk, a rendőrök, a szülők és a lányok ugyanazt a nyelvi kultúrát képvi­selik. A dialógusok többségét gondolat­jelek tagolják, ami azt is kifejezi, hogy ezek az emberek képtelenek hosszabb összefüggő megnyilatkozásra, és azt is, hogy számukra a nyelvi racionalitás ide­gen közeg. Másrészt a figurákban működő és őket mozgató irracionalitás is közös vonás. Ez szorosan összefügg azzal, hogy ebben az élettérben a nyelv még vagy már nem alkalmas az emberi tartalmak kifejezésére. (Itt kell megje­gyeznünk, hogy Spiró drámájának ez a nyelven inneni, illetve túli jellege kitűnő lehetőséget kínál a színpadi megvalósí­tás számára, a szerepek metakommuni­­katív összetevőinek kidolgozására.) A nyelvvel hivatásszerűen foglalkozó sze­replő, a magyartanár, a többiek számára ugyanolyan irracionális, érthetetlen és felfoghatatlan dolgokat kommunikál, mint a Srác vagy a Közeg. Spiró a Tanár alakjában az irodalomértelmezés korlá­tait és racionalitását is ironizálja és meg­kérdőjelezi akkor, amikor a különórára készülő Csitri és Bakfis szájába idézete­ket ad egy irodalomtörténész Ady-elem­­zéséből. A „megsűrült középfok”, az „antropológiai optimizmus”, a „beléol­­vadó nembeli jelleg” kifejezések éppoly felfoghatatlanok a két érettségiző lány számára, mint az udvar lakóinak a Tanár nagyjelenete, amelyben előadja saját val­lásfilozófiáját és művészetelméletét. A Dosztojevszkijre, Nietzschére és Adyra való átszellemült hivatkozást azonnal átminősíti az udvar befogadói közege, és a monológ csúcspontja: a memoriter házi feladat kiadása. A Csirkefejet átszövő paradoxonok sorában itt jutottunk el ahhoz a sajátosság­hoz, hogy bár minden szereplőt irracioná­lis belső erők mozgatnak, mégis mindenki a racionalitásba kapaszkodik, mindenki próbál értelmet adni az életének, körülmé­nyeinek. Az értelemadás kísérlete azon­ban az egymásra vetülő emberi sorsokban, életutakban kölcsönösen ironizálódik. Ilyen mozzanat a műben, amikor a Nő szá­mára alapértéket jelentő kocsit és garázst a két fiú megrongálja; amikor a Tanár az udvar közönségének szónokol; amikor a Vénasszony a Srácra végrendelkezik; ami­kor az Apa a Vénasszonyt vádolja a fia fölötti gyámság megakadályozásával, ami­kor a Nő a Vénasszonyra támad, hogy az elmarta tőle egyetlen partiképes partnerét, és így tovább. A dráma közegét alkotó külvárosi belső udvar világa homogén világ. Ez a homogeneitás eddig is jellemzője volt Spiró drámáinak. A Csirkefejben ennek az egyneműségnek olyan hatása van, hogy a drámai mozgásfolyamatot kör­nyezetrajzzal, hangulatfestéssel egészíti ki, illetve övezi. Még pontosabban a dráma egyidejűleg működik úgy, mint a század eleji Gorkij vagy Csehov színmű­vei és mint egy végzetdráma. A homoge­neitást, az állapotrajzot a szereplőket jel­lemző azonos vagy rokon vonások teremtik meg. Ezeknek az embereknek alapélményük a magány, a szeretetéh­­ség, életformájuk banalitása (gondoljunk a bevásárlás motívumára, mely életszer­vező tényezőként jelenik meg a Vén­asszony, a Tanár, az Előadónő, az Anya esetében). Jellemzőjük valamilyen má­nia, a másik iránti érzéketlenség és az ezt kiegészítő érzelmi önvédelem: egyéni tabuik és fétiseik ösztönszerű védelme, a másik számára ennek tiltott területté való nyilvánítása. Ilyen tabu a Srác szá­mára az Apa, akiről senki sem mondhat rosszat (sem a Haver, sem a Vénasz­­szony), mert ölni képes azért, hogy a benne élő apakép ne sérüljön meg. Ilyen tabu a Nő számára a lakása, ahová nem teheti be a lábát a jótékonykodni kívánó Vénasszony; ilyen tabu a Tanárnak az órára való készülés, valamint a művé­szet, az irodalom, amiről rajongással prédikál - s a lányok csak a háta mögött mernek vihogni rajta. Ezeknek a helyze­teknek az a tragikus iróniája, hogy Újlaki Dénes (Törzs) és Eperjes Károly (Közeg) a Csirkefej című előadásban Varga Zoltán (Srác) és Vajda László (Apa)

Next