Színház, 1987 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
mégis hitele van. Ennek a hitelességnek nem mond ellent az sem, hogy az egymásra következő és az egymást kiegészítő-ellenpontozó drámai mozzanatok kölcsönösen ironizálják egymást. A Csirkefej írói bravúrja - egyebek mellett - éppen ebben a kettősségben áll. A drámában szereplő különböző társadalmi és lelki típusok - az udvar lakói mellett a külvilágot megjelenítő tanácsi előadót és a rendőröket is ideértve - lényegében azonos világot képviselnek. Ezt a szerző nem is titkolja, inkább hangsúlyozza. Ez az együvé tartozás egyrészt a szereplők beszédmódjában mutatkozik meg: a fiúk, a rendőrök, a szülők és a lányok ugyanazt a nyelvi kultúrát képviselik. A dialógusok többségét gondolatjelek tagolják, ami azt is kifejezi, hogy ezek az emberek képtelenek hosszabb összefüggő megnyilatkozásra, és azt is, hogy számukra a nyelvi racionalitás idegen közeg. Másrészt a figurákban működő és őket mozgató irracionalitás is közös vonás. Ez szorosan összefügg azzal, hogy ebben az élettérben a nyelv még vagy már nem alkalmas az emberi tartalmak kifejezésére. (Itt kell megjegyeznünk, hogy Spiró drámájának ez a nyelven inneni, illetve túli jellege kitűnő lehetőséget kínál a színpadi megvalósítás számára, a szerepek metakommunikatív összetevőinek kidolgozására.) A nyelvvel hivatásszerűen foglalkozó szereplő, a magyartanár, a többiek számára ugyanolyan irracionális, érthetetlen és felfoghatatlan dolgokat kommunikál, mint a Srác vagy a Közeg. Spiró a Tanár alakjában az irodalomértelmezés korlátait és racionalitását is ironizálja és megkérdőjelezi akkor, amikor a különórára készülő Csitri és Bakfis szájába idézeteket ad egy irodalomtörténész Ady-elemzéséből. A „megsűrült középfok”, az „antropológiai optimizmus”, a „beléolvadó nembeli jelleg” kifejezések éppoly felfoghatatlanok a két érettségiző lány számára, mint az udvar lakóinak a Tanár nagyjelenete, amelyben előadja saját vallásfilozófiáját és művészetelméletét. A Dosztojevszkijre, Nietzschére és Adyra való átszellemült hivatkozást azonnal átminősíti az udvar befogadói közege, és a monológ csúcspontja: a memoriter házi feladat kiadása. A Csirkefejet átszövő paradoxonok sorában itt jutottunk el ahhoz a sajátossághoz, hogy bár minden szereplőt irracionális belső erők mozgatnak, mégis mindenki a racionalitásba kapaszkodik, mindenki próbál értelmet adni az életének, körülményeinek. Az értelemadás kísérlete azonban az egymásra vetülő emberi sorsokban, életutakban kölcsönösen ironizálódik. Ilyen mozzanat a műben, amikor a Nő számára alapértéket jelentő kocsit és garázst a két fiú megrongálja; amikor a Tanár az udvar közönségének szónokol; amikor a Vénasszony a Srácra végrendelkezik; amikor az Apa a Vénasszonyt vádolja a fia fölötti gyámság megakadályozásával, amikor a Nő a Vénasszonyra támad, hogy az elmarta tőle egyetlen partiképes partnerét, és így tovább. A dráma közegét alkotó külvárosi belső udvar világa homogén világ. Ez a homogeneitás eddig is jellemzője volt Spiró drámáinak. A Csirkefejben ennek az egyneműségnek olyan hatása van, hogy a drámai mozgásfolyamatot környezetrajzzal, hangulatfestéssel egészíti ki, illetve övezi. Még pontosabban a dráma egyidejűleg működik úgy, mint a század eleji Gorkij vagy Csehov színművei és mint egy végzetdráma. A homogeneitást, az állapotrajzot a szereplőket jellemző azonos vagy rokon vonások teremtik meg. Ezeknek az embereknek alapélményük a magány, a szeretetéhség, életformájuk banalitása (gondoljunk a bevásárlás motívumára, mely életszervező tényezőként jelenik meg a Vénasszony, a Tanár, az Előadónő, az Anya esetében). Jellemzőjük valamilyen mánia, a másik iránti érzéketlenség és az ezt kiegészítő érzelmi önvédelem: egyéni tabuik és fétiseik ösztönszerű védelme, a másik számára ennek tiltott területté való nyilvánítása. Ilyen tabu a Srác számára az Apa, akiről senki sem mondhat rosszat (sem a Haver, sem a Vénaszszony), mert ölni képes azért, hogy a benne élő apakép ne sérüljön meg. Ilyen tabu a Nő számára a lakása, ahová nem teheti be a lábát a jótékonykodni kívánó Vénasszony; ilyen tabu a Tanárnak az órára való készülés, valamint a művészet, az irodalom, amiről rajongással prédikál - s a lányok csak a háta mögött mernek vihogni rajta. Ezeknek a helyzeteknek az a tragikus iróniája, hogy Újlaki Dénes (Törzs) és Eperjes Károly (Közeg) a Csirkefej című előadásban Varga Zoltán (Srác) és Vajda László (Apa)