Színház, 1989 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
momra: ő már olyan jó rendező, hogy nincs is szüksége a színházra. - És ez nem egyetlen színházra érvényes. A többség ilyen. A szakmai cinizmus halálos kór. Hit nélkül meghal a színház. Itt válaszolok az eredeti kérdésre: jó esetben azért akar valaki színházat vezetni, mert hite van. Rossz esetben hitetlenül ül a fenekén, és nem engedi el a székét. A hit állandó kétkedés, elsősorban önmagamban. Minden jó művész, legyen az festő vagy színész, kételkedő alkat. Nos, színházi vezetőink többsége ettől áll a legtávolabb. És most egy látszólag lerágott csonttal hozakodok elő, ez pedig a főváros és a vidék ellentéte. A jelenlegi kultúrpolitikai helyzetben ez a különbség vészesen, a magyar színjátszás létét fenyegetően felerősödött. A vidéki színházak vezetését tekintve az esetek kilencven százalékában pótmegoldások vannak. A hittel teli, szakmailag képzett, tehetségét nemcsak egy előadásban, de egy egész színház irányításában kamatoztatni tudó vezetőt mécsessel kell keresni. Helyette: főiskolát még el sem végzett embert neveznek ki; vagy olyat, aki még csak rádióban rendezett, színházban nem; vagy olyat, aki megtartja rendezői állását Budapesten, és vidéken művészeti tanácsadó lesz; vagy egy másik budapesti színház színésze, rendezője és közben vidéken főrendező; vagy szakmai sikertelenségek ellenére máról holnapra kinevezik; vagy amatőrként remekül működött, aztán a profi mély vízben vezetőként fuldokol; van olyan - több is -, akit a nyugdíjból citáltak vissza... Ne értsd félre, nem egyes embereket minősítek, hanem egy rossz színházpolitikai módszert kárhoztatok. Ilyen pótmegoldásokkal meg lehet ölni a színházakat, és tönkre lehet tenni tehetséges, szakmailag megbízható színészek, tervezők életét. Az ilyen típusú vezetők nem ismerik a szakmát, vagy „vendégvezetőként” nem ismerik az embereket, azt, hogy az évek során mit lehet valakiből kihozni. Ez a gyakorlat is cinizmus, a butaság, a tehetségtelenség és az érdektelenség cinizmusa. Budapesten éppen az ellenkezője igaz: kiszámíthatatlan ideiglenesség helyett kiszámítható állandóság a jellemző. A felszabadulás után volt egy nagy generáció - Major, Várkonyi, Nádasdy -, majd egy úr, aztán jöttek a „fiatalok”, Ádám, Kazimir, Vámos... és ők megszállták a budapesti színházakat. Mára ezek az intézmények mozdíthatatlan kőtorzók, kőroncsok lettek. Ezek az emberek régen belefáradtak nemcsak a rendezésbe, hanem a színházaik vezetésébe is - melyek így aztán nem is működnek. Olykor még adminisztratív módon sem, lásd az olimpia alatt szünetelő Nemzetit, lásd az évad elején és végén a Macskákat sorozatban játszó Madáchot, mely aztán az évad közben a bevételből bármit és bárhogyan játszhat - a fontos az, hogy akármilyen ház esetén kinn legyen a „telt ház” tábla. Hozzáteszem azt, hogy ez a generáció a szerintem igen erőteljes negyvenes rendező- és színészszemélyiségek feje fölött átnyúlva meghatározza a főiskoláról kikerülő nemzedékek sorsát is. Ebből következően az utóbbi hét-nyolc évben nem végzett igazán erős, karizmatikus személyiség. - Sajnos így van. A főiskolának kulcsszerepe van. Az onnan kikerülők képzettségének, illetve képzetlenségének oka a főiskola vezetésében keresendő. A növendékek már „sínre vannak téve” - ez is egy tipikus kifejezés, a darabok, a színházak általában „sínre vannak téve” így aztán természetesen hanyzik belőlük az ambíció. A kikerülő ifjú rendező belehelyezkedik egy nyugalmas, kényelmes álláspontba, abba, amit a főnökétől tanult. A legrosszabb típusú hivatali ranglétra alakul ki. Az optimális megoldás már a szereposztásnál megkezdődik. Arra kellene törekedni, hogy a színész megújhodjon, fejlődjön, az egész életpályája részévé tehesse a próbafolyamatot - s ne rutinszereposztások és rutinelőadások jöjjenek létre. Persze, a konfliktusok elkerüléséhez arra van szükség, hogy minden évben ugyanazoktól a szerzőktől, ugyanazokkal a színészekkel, ugyanazon szerepkörökben, unalomig ismételt poénokkal, mozdulatokkal, gesztusokkal, hanghordozással, sztereotip megoldásokat válasszanak. A színész - mint lusta állatfajta - ebbe beletörődik, belefásul, aztán már nem is tud mást. Kirívó, de jellemző a példa: van olyan színházi vezető, aki a saját próbáján elalszik, netán munka helyett anekdotázik, szellemeskedik, vagy a próba közben az általa rendezendő folytatásos tévéjátékhoz színészeket egyeztet... az ilyen rendező nem a szerző, a színész, az előadás érdekében dolgozik. Az előadás majd „összeáll”, egy kéz alatt. Íme a cinizmus jellemző megnyilvánulása: „Csináljátok, majd összeáll, ez úgy jó, ahogy van.” És nem veszik észre, hogy a színház játék az embereken”. Egy hangszeren nem lehet úgy játszani, hogy abban bízom, a hangszer majd magától megszólal. Ha én megtanultam játszani egy hangszeren, azt nekem tisztán kell tartanom, időnként be kell hangolnom. A magyar színjátszás egyik legnagyobb akadálya a behangolatlan, a tettre képtelen színész. A színházi munkának nem az előadás a lényege. A jó színészek mind azt mondják, hogy ők próbálni szeretnek. Érzik, tudják, hogy az igazán alkotó jellegű folyamat a próbákon jön létre. A próba az a kohó, ahol a dolgok összeérhetnek vagy taszíthatják egymást - ezek az igaziak, ebből születik az élet. -Az a tény, hogy valaki rendezői diplomát kap, már alkalmassá teszi a vezetésre? Egyáltalán, tanítható-e a színházvezetés? - Borzasztó nehéz kérdés. Eszembe jut egy anekdota. Nádasdy Kálmán átadta a diplomát egy végzős rendezőhallgatónak: „Igyekezzen, fiam, minél előbb főrendező lenni, mert rendező úgysem lesz magából.” Az illető meg is fogadta a tanácsot. A kérdésre válaszolva, igazából nem lehet ezt megtanulni. Kiválasztódás kérdése ez. Nem megoldás a kinevezés vagy a manapság divatos pályázati rendszer sem. A pályázatnál ugyanis eleve kizárjuk azokat, akik nem jelentkeznek. Nem biztos, hogy minden ember azon nyomban leül és megírja a pályázatát, amikor X. Y., valamelyik színház vezetője sokadszorra beadja a kulcsot. De közben látens módon lehet az országban öt olyan ember is, aki kitűnő igazgató lehetne az adott helyen. Tehát a pályázat hamis. Fog ugyanis jelentkezni az a számtalan önjelölt, aki mindig minden színháznál jelentkezik. Ekkor jönnek azok a szörnyű megoldások, amikor megkerülik a pályázati rendszert: akit pályázat útján felvettek, azt kidobják, és felvesznek olyat, aki nem is pályázott... - A főiskola feladata tehát nem a vezetőképzés, hanem az, hogy olyanokat vegyen fel, akik alkalmasak a vezetésre, és később ne nyesegesse le ezeket a képességeket. - Gondoljuk ezt tovább: lehet rendezést tanítani? Nem lehet. - De hát le sem tudnád tagadni azt, hogy Major Tamásnak igen sok köze van a munkáidhoz. - Persze hogy nem! De éppen ő volt az, aki hirdette: senkit nem akar és nem is tud megtanítani semmire. Ő egy gondolkodást, egy módszert képviselt, nem rendezni tanított. Viszont megtanította, hogyan kell darabot olvasni, hogyan kell kérdéseket feltenni, darabot választani, és azt mai életünkkel összekapcsolni... A nagyok gondolkodásmodelleket tanítottak. De ehhez az kell, hogy a tanárnak