Színház, 1989 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-01 / 1. szám

momra: ő már olyan jó rendező, hogy nincs is szüksége a színházra. - És ez nem egyetlen színházra érvé­nyes. A többség ilyen. A szakmai ciniz­mus halálos kór. Hit nélkül meghal a színház. Itt válaszolok az eredeti kér­désre: jó esetben azért akar valaki szín­házat vezetni, mert hite van. Rossz eset­ben hitetlenül ül a fenekén, és nem engedi el a székét. A hit állandó kétkedés, elsősor­ban önmagamban. Minden jó művész, legyen az festő vagy színész, kételkedő alkat. Nos, színházi vezetőink többsége ettől áll a legtávolabb. És most egy lát­szólag lerágott csonttal hozakodok elő, ez pedig a főváros és a vidék ellentéte. A jelenlegi kultúrpolitikai helyzetben ez a különbség vészesen, a magyar színját­szás létét fenyegetően felerősödött. A vidéki színházak vezetését tekintve az esetek kilencven százalékában pótmeg­oldások vannak. A hittel teli, szakmailag képzett, tehetségét nemcsak egy előadás­ban, de egy egész színház irányításában kamatoztatni tudó vezetőt mécsessel kell keresni. Helyette: főiskolát még el sem végzett embert neveznek ki; vagy olyat, aki még csak rádióban rendezett, színházban nem; vagy olyat, aki meg­tartja rendezői állását Budapesten, és vidéken művészeti tanácsadó lesz; vagy egy másik budapesti színház színésze, rendezője és közben vidéken főrendező; vagy szakmai sikertelenségek ellenére máról holnapra kinevezik; vagy amatőr­ként remekül működött, aztán a profi mély vízben vezetőként fuldokol; van olyan - több is -, akit a nyugdíjból citál­tak vissza... Ne értsd félre, nem egyes embereket minősítek, hanem egy rossz színházpolitikai módszert kárhoztatok. Ilyen pótmegoldásokkal meg lehet ölni a színházakat, és tönkre lehet tenni tehet­séges, szakmailag megbízható színészek, tervezők életét. Az ilyen típusú vezetők nem ismerik a szakmát, vagy „vendég­vezetőként” nem ismerik az embereket, azt, hogy az évek során mit lehet valaki­ből kihozni. Ez a gyakorlat is cinizmus, a butaság, a tehetségtelenség és az érdek­telenség cinizmusa. Budapesten éppen az ellenkezője igaz: kiszámíthatatlan ideiglenesség helyett kiszámítható állan­dóság a jellemző. A felszabadulás után volt egy nagy generáció - Major, Vár­­konyi, Nádasdy -, majd egy úr, aztán jöt­tek a „fiatalok”, Ádám, Kazimir, Vámos... és ők megszállták a budapesti színháza­kat. Mára ezek az intézmények mozdít­hatatlan kőtorzók, kőroncsok lettek. Ezek az emberek régen belefáradtak nemcsak a rendezésbe, hanem a színhá­zaik vezetésébe is - melyek így aztán nem is működnek. Olykor még admi­nisztratív módon sem, lásd az olimpia alatt szünetelő Nemzetit, lásd az évad elején és végén a Macskákat sorozatban játszó Madáchot, mely aztán az évad köz­ben a bevételből bármit és bárhogyan játszhat - a fontos az, hogy akármilyen ház esetén kinn legyen a „telt ház” tábla.­­ Hozzáteszem azt, hogy ez a generáció a szerintem igen erőteljes negyvenes rendező- és színészszemélyiségek feje fölött átnyúlva meghatározza a főiskoláról kikerülő nemze­dékek sorsát is. Ebből következően az utóbbi hét-nyolc évben nem végzett igazán erős, karizmatikus személyiség. - Sajnos így van. A főiskolának kulcs­szerepe van. Az onnan kikerülők kép­zettségének, illetve képzetlenségének oka a főiskola vezetésében keresendő. A növendékek már „sínre vannak téve” - ez is egy tipikus kifejezés, a darabok, a szín­házak általában „sínre vannak téve” így aztán természetesen hanyzik belőlük az ambíció. A kikerülő ifjú rendező bele­helyezkedik egy nyugalmas, kényelmes álláspontba, abba, amit a főnökétől tanult. A legrosszabb típusú hivatali ranglétra alakul ki. Az optimális megol­dás már a szereposztásnál megkezdődik. Arra kellene törekedni, hogy a színész megújhodjon, fejlődjön, az egész életpá­lyája részévé tehesse a próbafolyamatot - s ne rutinszereposztások és rutinelő­adások jöjjenek létre. Persze, a konfliktu­sok elkerüléséhez arra van szükség, hogy minden évben ugyanazoktól a szerzőktől, ugyanazokkal a színészekkel, ugyanazon szerepkörökben, unalomig ismételt poé­nokkal, mozdulatokkal, gesztusokkal, hanghordozással, sztereotip megoldáso­kat válasszanak. A színész - mint lusta állatfajta - ebbe beletörődik, belefásul, aztán már nem is tud mást. Kirívó, de jel­lemző a példa: van olyan színházi vezető, aki a saját próbáján elalszik, netán munka helyett anekdotázik, szellemeskedik, vagy a próba közben az általa rende­zendő folytatásos tévéjátékhoz színésze­ket egyeztet... az ilyen rendező nem a szerző, a színész, az előadás érdekében dolgozik. Az előadás majd „összeáll”, egy kéz alatt. Íme a cinizmus jellemző megnyilvánulása: „Csináljátok, majd összeáll, ez úgy jó, ahogy van.” És nem veszik észre, hogy a színház játék az embereken”. Egy hangszeren nem lehet úgy játszani, hogy abban bízom, a hang­szer majd magától megszólal. Ha én megtanultam játszani egy hangszeren, azt nekem tisztán kell tartanom, időn­ként be kell hangolnom. A magyar szín­játszás egyik legnagyobb akadálya a behangolatlan, a tettre képtelen színész. A színházi munkának nem az előadás a lényege. A jó színészek mind azt mondják, hogy ők próbálni szeretnek. Érzik, tud­ják, hogy az igazán alkotó jellegű folya­mat a próbákon jön létre. A próba az a kohó, ahol a dolgok összeérhetnek vagy taszíthatják egymást - ezek az igaziak, ebből születik az élet. -Az a tény, hogy valaki rendezői diplomát kap, már alkalmassá teszi a vezetésre? Egyáltalán, tanítható-e a színházvezetés? - Borzasztó nehéz kérdés. Eszembe jut egy anekdota. Nádasdy Kálmán átadta a diplomát egy végzős rendező­hallgatónak: „Igyekezzen, fiam, minél előbb főrendező lenni, mert rendező úgysem lesz magából.” Az illető meg is fogadta a tanácsot. A kérdésre vála­szolva, igazából nem lehet ezt megta­nulni. Kiválasztódás kérdése ez. Nem megoldás a kinevezés vagy a manapság divatos pályázati rendszer sem. A pályá­zatnál ugyanis eleve kizárjuk azokat, akik nem jelentkeznek. Nem biztos, hogy minden ember azon nyomban leül és megírja a pályázatát, amikor X. Y., valamelyik színház vezetője sokadszorra beadja a kulcsot. De közben látens módon lehet az országban öt olyan ember is, aki kitűnő igazgató lehetne az adott helyen. Tehát a pályázat hamis. Fog ugyanis jelentkezni az a számtalan önjelölt, aki mindig minden színháznál jelentkezik. Ekkor jönnek azok a szörnyű megoldások, amikor megkerülik a pályá­zati rendszert: akit pályázat útján felvet­tek, azt kidobják, és felvesznek olyat, aki nem is pályázott... - A főiskola feladata tehát nem a veze­tőképzés, hanem az, hogy olyanokat vegyen fel, akik alkalmasak a vezetésre, és később ne nyesegesse le ezeket a képességeket. - Gondoljuk ezt tovább: lehet rende­zést tanítani? Nem lehet. - De hát le sem tudnád tagadni azt, hogy Major Tamásnak igen sok köze van a munkáidhoz. - Persze hogy nem! De éppen ő volt az, aki hirdette: senkit nem akar és nem is tud megtanítani semmire. Ő egy gon­dolkodást, egy módszert képviselt, nem rendezni tanított. Viszont megtanította, hogyan kell darabot olvasni, hogyan kell kérdéseket feltenni, darabot választani, és azt mai életünkkel összekapcsolni... A nagyok gondolkodásmodelleket taní­tottak. De ehhez az kell, hogy a tanárnak

Next