Színház, 1991 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
1990. szeptember 1. Meglátogat Ruszt Jóska. „Megőrültél? Zsidónak maszkírozod magad? Éppen most?” — kérdezte tőle röhögve K. F., amikor összetalálkoztak a rádiófolyosón. Mert Jóskának mostanában hosszú, kusza szakálla van. Szerintem remete a kínai erdőkből, tán bölcs, néha jóságos, néha gonosz kis manó. Illik hozzá ez a humoros-varázsos külső. Ha nem jön létre varázslat, ő elveszett. Ez magyarázza sikereit és bukásait. Ez magyarázza kettőnk kapcsolatát is. Magam is többé-kevésbé a varázsló szakmában dolgozom, mármost minden varázslat „hatalmi kérdés”, vigyáznunk kell, hogy ne zavarjuk egymás köreit. Ismerjük el, mindkettőnk bölcsességére — kíváncsiságunkra, önbizalmunkra? — vall, hogy barátok tudunk maradni. A biztonság kedvéért ritkán találkozunk, most is csak félórát marad. Ezalatt kiderül, hogy természetesen ugyanazt gondoljuk mindarról, amiről a magunkfajta manapság fecsegni szokott. Ami a félóra után következne, ahhoz már együtt kéne dolgozni, így ki se derül, mi az? Itt a szabadság, miről beszéljen most a színház? Ha nincs zsarnok, miről szól a III. Richárd? Meséljünk a szerelemről meg férjekről, feleségekről? Mit hallott, mit csinál mostanában például Brook? Semmit. Motoszkál a tanítványaival vagy kikkel. Aha! Motoszkálni! Ha egyeztetni lehet, tavasszal vállalok Jóskáéknál valami munkát. Olvassa le Spiró szép könyvét, A jövevényt, talán abból csináljunk valamit? Ezek a „lengyelek” „Párizsban”, francia ruhák, de lengyel — és mind kopottabb — prémek és lengyel bajuszok, lelkesedések és gőgök, világszabadság meg vidéki gátoltság, a zárt embercsoport szánalmas gyötrődései a közösségért és a közösség ellen, közibük vetett párolgó testű nők, és mennyire nevetséges mindez, de mégis, az egész egy sufniban tartott Messiás (csavargó? dilis? próféta? istenfia? szélhámos? atya? zseni? niemand? színigazgató?) sugaras fényeiben csupa nagyjelenet és csupa pitiánerség, és mit ér az ember, ha magyar? Izé, lengyel? Lehet erről sejtelme a megvetett és imádott Európának? Ez nem „magánszféra”, nem is „ellenállás”, ez világba vetettség és seggre huppanás itt, helyben, ahogy a szívünk mélyén mind érezzük magunkat, egy csoport, mint Agatha Christie víkendezői, gyilkosok és áldozatok összezártan, a még érzékelhető közösség, határok közt, de egyenként Istentől elküldve stb. (ebből még commedia dell' artét is lehetne csinálni). Néhány mondat Ascher Tamásról. („Tiszta”, mondja róla Jóska.) Két színházi emlékemet említem: Ascher teremtette vízparti naplemente a kaposvári színpadon, egy Ödön von Horváth-darabban: életem egyik fele ez a kép, ifjú anyám egyike lehetett volna a fürdőruhás színésznőknek; és a másik emlék: Ruszt Periklészében, Kecskeméten, Farádi Pisti áll egy gálya faragott orrában, dagadó vitorlák alatt, messzire néz az angol óceán felett, életem másik fele, Errol Flynn a Hét tenger ördögében, apám mozijában, Székesfehérvárott. Ascher a strandot ultrarealistán csinálta meg, hatalmas lenyugvó nap előtt mozogtak az alakok a stégen. Ruszt gályája a színpadi deszkák kopárságából emelte fel nem létező orrát, egy dobogón messzire tekintő színész, ennyi volt. Éva vizsgálja, ellenőrzi, panaszolja: nap mint nap fakul a bőrünk. Vége a nyaralásnak. A nyár még tart, de megszöktünk előle, visszamehetnénk a Balatonhoz, de húzom-halasztom a döntést. Hátha hirtelen beáll végre az ősz? Reménykedem. Aljas és gyilkos vágy. Olyan csodálatos volt a nyarunk (pusztított az aszály, mi meg gazdag gyerekként boldogok voltunk a Balaton partján). Egyszer csak mégis terhessé kezdett válni a fény, terhessé a meleg (bár eleven szelek enyhítették a nyár súlyát), még testünk-lelkünk elégedettsége is. Különben is istenkísértés visszamenni oda, ahol boldogok voltunk. Estére aztán itt az égiháború, mentőszirénák jelzik, hogy közeledik, városban vagyunk, a sarkon összeütközött egy troli meg egy taxi: hát erre vágytál a csodálatos nyár helyett? 1990. szeptember 2. Néha kinézek az ablakon, le az öt emeletnyi mélységbe, vagy éppen fel, az ég felé. Harmincöt éve lakom ebben a lakásban. Szemben, a sarkon presszó. Mikor ideköltöztünk, még nénikék itták a szimplát az utcára kirakott asztaloknál, alázatosan pohár vizeket kérve a felettük suhanó szeleburdi kiszolgálólányoktól. A székeket és asztalokat éjszakára is kinnhagyták a járdán (emlékszem, időnként bonyodalmak támadtak a hatóságokkal, elfoglalhat-e ekkora helyet a presszó a gyalogjáróból?). A presszóval szemben az amerikai követség földszintes garázsa szerénykedett, néha állt előtte egy-egy hatalmas amerikai autó, benne a mozdulatlan sofőr a rádióját hallgatta. Újra meg újra arra ténferegtünk, fájó szívvel, irigyen, gyűlölve és imádva, sóvárogva és nosztalgiázva hallgattuk az imperialista tánczenét. Ablakomból, a garázs lapos teteje fölött át lehetett látni egy bérház hátsó udvarára és gangjára. Estefelé a gangon mindig kigyulladt egy szegényes, de festői lámpa, a sötét bérháztömb felett pedig a budai ég alkonyi parádéja. Most a garázs helyén egy vadonatúj, posztcikis bérház fogja el a kilátást, nyakunkat kell csavargatnunk, hogy az égre lássunk; vajon hogy élnek most a lakók azon a soha többé nemlátom-gangon, az új épület árnyékában? A presszó felől éjszakánként jajkiáltások hangzanak. Az útkereszteződés- GÁBOR MIKLÓS SZEPTEMBERI NAPLÓ ÉVADKEZDÉS ELŐTT Ruszt Józseffel Az ember tragédiája zalaegerszegi próbáján