Színház, 1994 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1994-01-01 / 1. szám

lomban, igen alkalmas kiindulási pontul szolgált az érintettek kulturális célzatú tömörítésére. Hoffman szerint a „gay play” olyan színmű, amelynek központi alakja vagy alakjai homosze­xuálisok, avagy fő témája a homoszexualitás... ám nem szükségszerű, hogy maga az író vagy a megcélzott közönség homoszexuális legyen.” Hoffman szerint a „gay play” kategóriát „a hete­roszexuális gyűlölet, félelem és tudatlanság” te­szi szükségessé. A Három buzi darab egy buzi színház számára című gyűjteményes kötetéhez (1983) írott esszéjében Richard Hall, a szerző mintegy ars poeticaként fogalmazta meg, hogy a homoszexuális színház „olyan színház, amely bizonyosfajta közösségi érzületről tanúskodik,” és ez a fajta politikai és társadalmi tudatosság a MELEG SZÍNHÁZ ■ homoszexuális művészet meghatározó vonása lest. Jun­alliari Kasz Val­s színi! című darabjától (1975) — melynek alcíme így hangzott: Doku­mentumjáték az amerikai homoszexuálisok éle­téről és felszabadulásáról — egészen a legfris­sebb AIDS-drámákig a homoszexuális dráma meghatározásánál fogva a homoszexuálisok életét tükrözi, a homoszexuálisok élete pedig, a művek tanúsága szerint, elválaszthatatlan mind az elnyomástól, mind az elnyomás elleni harctól. A homoszexuális színikritikusok hasonlókép­pen átérezték a társadalmi felelősség súlyát, és azt vallották, hogy a homofób társadalomban korrekciós szerepet kell betölteniük. Sokan hi­vatkoztak Vito Russo A celluloid búvóhely (1981) című úttörő jelentőségű tanulmányára, amely katalógusba foglalta a homoszexuális fi­gurákat szerepeltető filmeket. A reprezentáltság és a tolerancia dialektikáját vizsgálva Russo le­leplezte, micsoda homofóbiás rémképek kísértik a filmesek képzeletét. Munkája nyomán jött di­vatba, hogy a meleg kritikusok zsöllyeikben ülve pattintsanak az ujjukkal, és azt kiáltsák: „Kislány, ne is kísérletezz!” Az egyetemi berkekbe került homoszexuális kutatók továbbra is támadták a negatív sztereotí­piákat, és a homofóbiát a homoszexuális iroda­lomkritika központi harci kérdésévé avatták. Tu­dományos álláspontjuk sok rokon vonást muta­tott a Kate Miller Szexuálpolitika című könyvében (1970) megalapozott feminista kritikával, amely az irodalmi gyakorlatban megnyilatkozó nőelle­­nességet kívánta leleplezni, annak mindkét vetü­­letében, vagyis a nőkről alkotott sztereotípiák el­burjánzásában, illetve a nőknek az irodalmi alko­tásból való kirekesztésében. Kínálkozott továb­bá az összehasonlítás az afro-amerikai kritiku­sokkal is, akik a rasszizmus elleni küzdelemről tanúskodó könyveket tették meg a fekete kánon központi magvának. Ami a homoszexuális színikritikust illeti, nagy bajban volna, ha csak a napjainkra már oly jöve­delmező „mainstream” buzi drámával kellene foglalkoznia. Szerencsére azonban semmi szükség rá, hogy az egyértelműen buzi és lesz­bikus témájú színművekre korlátozza magát. Természetesen bizonyos provokációra, bizo­nyos szellemi vagy esztétikai csábításra szük­ség van, de ennek nem kell explicite szexuális jellegűnek lennie. A kritikusok általában nem en­gedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy csak azt nézzék meg, amitől izgalomba jönnek, és ennek csak örülni lehet, hiszen az autoriter struktúrákat támogató művekről is éppoly fontos kritikát írni. Elvégre a homokosokra is ráfér, hogy kiűzzék magukból a tagadás szellemét! Mi az, amivel a homokos kritika legszíveseb­ben találkozik a színházban? Vannak, akiket a paróka és a smink vonz szinte ellenállhatatlanul, de létezik ennél nagyobb csáberő is: a színpad kerete emberi lényeket foglal magába, a színész pedig kézzelfoghatóvá teszi az identitást. A drá­maírás számára e tény kivételes lehetőségeket nyújtott, de egyszersmind a konzervativizmus­nak is forrása volt. Ha igaz, hogy a dráma alap­eleme a koherens figura, ha igaz, hogy a szín­házban az elemzés az egyéni pszichével kezdő­dik és végződik, akkor a színház továbbra is ugyanazt a képet fogja visszatükrözni. Bocsáss meg nékünk, Bertolt Brecht — te megmutattad, hogyan világíthatja át a színpad társadalmunk helyzetét, hogyan vetíthet nagy kiterjedésű hát­teret legmélyebb fájdalmaink mögé, ám mégis­csak úgy látszik: bennünket mára már leginkább privát gyötrelmeink foglalkoztatnak. A homokosok azonban nem hajlandók lemon­dani a színházról; fizikai és időbeli közvetlensé­ge révén ez a médium túlságosan becses szó- Horváth Lajos Ottó (Ed) és Cseke Péter (Szkárossy Zsuzsa felvétele) 2

Next