Színház, 1994 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-01 / 1. szám
lomban, igen alkalmas kiindulási pontul szolgált az érintettek kulturális célzatú tömörítésére. Hoffman szerint a „gay play” olyan színmű, amelynek központi alakja vagy alakjai homoszexuálisok, avagy fő témája a homoszexualitás... ám nem szükségszerű, hogy maga az író vagy a megcélzott közönség homoszexuális legyen.” Hoffman szerint a „gay play” kategóriát „a heteroszexuális gyűlölet, félelem és tudatlanság” teszi szükségessé. A Három buzi darab egy buzi színház számára című gyűjteményes kötetéhez (1983) írott esszéjében Richard Hall, a szerző mintegy ars poeticaként fogalmazta meg, hogy a homoszexuális színház „olyan színház, amely bizonyosfajta közösségi érzületről tanúskodik,” és ez a fajta politikai és társadalmi tudatosság a MELEG SZÍNHÁZ ■ homoszexuális művészet meghatározó vonása lest. Junalliari Kasz Vals színi! című darabjától (1975) — melynek alcíme így hangzott: Dokumentumjáték az amerikai homoszexuálisok életéről és felszabadulásáról — egészen a legfrissebb AIDS-drámákig a homoszexuális dráma meghatározásánál fogva a homoszexuálisok életét tükrözi, a homoszexuálisok élete pedig, a művek tanúsága szerint, elválaszthatatlan mind az elnyomástól, mind az elnyomás elleni harctól. A homoszexuális színikritikusok hasonlóképpen átérezték a társadalmi felelősség súlyát, és azt vallották, hogy a homofób társadalomban korrekciós szerepet kell betölteniük. Sokan hivatkoztak Vito Russo A celluloid búvóhely (1981) című úttörő jelentőségű tanulmányára, amely katalógusba foglalta a homoszexuális figurákat szerepeltető filmeket. A reprezentáltság és a tolerancia dialektikáját vizsgálva Russo leleplezte, micsoda homofóbiás rémképek kísértik a filmesek képzeletét. Munkája nyomán jött divatba, hogy a meleg kritikusok zsöllyeikben ülve pattintsanak az ujjukkal, és azt kiáltsák: „Kislány, ne is kísérletezz!” Az egyetemi berkekbe került homoszexuális kutatók továbbra is támadták a negatív sztereotípiákat, és a homofóbiát a homoszexuális irodalomkritika központi harci kérdésévé avatták. Tudományos álláspontjuk sok rokon vonást mutatott a Kate Miller Szexuálpolitika című könyvében (1970) megalapozott feminista kritikával, amely az irodalmi gyakorlatban megnyilatkozó nőellenességet kívánta leleplezni, annak mindkét vetületében, vagyis a nőkről alkotott sztereotípiák elburjánzásában, illetve a nőknek az irodalmi alkotásból való kirekesztésében. Kínálkozott továbbá az összehasonlítás az afro-amerikai kritikusokkal is, akik a rasszizmus elleni küzdelemről tanúskodó könyveket tették meg a fekete kánon központi magvának. Ami a homoszexuális színikritikust illeti, nagy bajban volna, ha csak a napjainkra már oly jövedelmező „mainstream” buzi drámával kellene foglalkoznia. Szerencsére azonban semmi szükség rá, hogy az egyértelműen buzi és leszbikus témájú színművekre korlátozza magát. Természetesen bizonyos provokációra, bizonyos szellemi vagy esztétikai csábításra szükség van, de ennek nem kell explicite szexuális jellegűnek lennie. A kritikusok általában nem engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy csak azt nézzék meg, amitől izgalomba jönnek, és ennek csak örülni lehet, hiszen az autoriter struktúrákat támogató művekről is éppoly fontos kritikát írni. Elvégre a homokosokra is ráfér, hogy kiűzzék magukból a tagadás szellemét! Mi az, amivel a homokos kritika legszívesebben találkozik a színházban? Vannak, akiket a paróka és a smink vonz szinte ellenállhatatlanul, de létezik ennél nagyobb csáberő is: a színpad kerete emberi lényeket foglal magába, a színész pedig kézzelfoghatóvá teszi az identitást. A drámaírás számára e tény kivételes lehetőségeket nyújtott, de egyszersmind a konzervativizmusnak is forrása volt. Ha igaz, hogy a dráma alapeleme a koherens figura, ha igaz, hogy a színházban az elemzés az egyéni pszichével kezdődik és végződik, akkor a színház továbbra is ugyanazt a képet fogja visszatükrözni. Bocsáss meg nékünk, Bertolt Brecht — te megmutattad, hogyan világíthatja át a színpad társadalmunk helyzetét, hogyan vetíthet nagy kiterjedésű hátteret legmélyebb fájdalmaink mögé, ám mégiscsak úgy látszik: bennünket mára már leginkább privát gyötrelmeink foglalkoztatnak. A homokosok azonban nem hajlandók lemondani a színházról; fizikai és időbeli közvetlensége révén ez a médium túlságosan becses szó- Horváth Lajos Ottó (Ed) és Cseke Péter (Szkárossy Zsuzsa felvétele) 2