Színház, 1994 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1994-02-01 / 2. szám
hessenek neki kegyelmet, a kettő között pedig csábítják maguk közé. Adott Bodor Péter és Rhédey Claudia kettőse, az asszony a bukott szabadságharc után az „aki nem felejt, elpusztul” politikájával tartaná vissza urát a közélettől. Felbukkan egy szín erejéig Makk József tüzérezredes, aki a további ellenállás meglehetősen hagymázos tervével agitálja Bodort lelkesülten, hamis bankókat kérvén a mozgalomnak. A lebukás után nyomtalanul eltűnik. A színmű hemzseg a dramaturgiai képtelenségektől, Sík Ferenc rendezése pedig a darabban meglevő kevés drámaiságot sem bontja ki, a képtelenségekre még rátesz egy lapáttal, s az amúgy is nehézkes, bonyolult helyzetekre szinte minden jelenetben folklorisztikus dal- és táncbetéteket aggat sallangként. Zavaros a felütés: a Szózaf elmosódó hangjaiból, a nézőteret elözönlő, piros-fehér-zöld krepp-papír csíkokat ingerülten tépdeső katonákból, egy azonosíthatatlan alak tragikus szavalatából csak az érzelmi célzat világos, az azonban jó ideig nem derül ki, hol vagyunk, mikor, mi történt, jelképekkel van-e dolgunk vagy reális történet kezdődött bátortalanul. Nem segít az értelmezésben Kemény Árpád összevissza KRITIKAI TÜKÖR komponált díszlete: az égből alácsüngő akasztófák, hurkok, görcsbe rándult kezek nyíltan allegorikusak; az alá ácsolt tornácrendszer nem elvont térszerkezet, de reális miliőt sem teremt, egyszerűen rusztikus. Előírt funkcióinak nem felel meg: börtönnek túl kedélyes, vendéglőnek kopár, felül nyitott hodály, lakó- és hálószobának még inkább az, egyedül tárgyalóteremnek felel meg. Felállítását az a kevéssé színházi szempont indokolhatta, hogy legyen hová tenni a Sík Ferenc által rendszeresített zenekart úgy, hogy alatta maradjon tér a tánccsoport számára. A jelenetváltás után rabokat látok három fakalitkába zsúfolva, fölöttük valószínűsíthetően bírósági emberek beszélgetnek kedélyesen, de percekig nem értem, miről, amit mondanak, töltelékszöveg, dramaturgiai információértéke nincsen, nem tudom meg, kik ők és mit akarnak. Közben nem értem, miért vannak a rabok a ketrecekben, ha félméteres hézagok vannak a rácsok között, tehát ki is jöhetnének. Ha a rács csak szimbólum, nem értem, miért csapkodják naturálisan a kanalakkal. Közben úgy tűnik, ítélethirdetéshez készülődnek az urak, de ha ennyire szenvednek a rabok, nem értem, mindeközben miért húzzák a Rajkók jobbra fenn ilyen derűsen. Azt mondják a fenti méltóságok, kiengedik őket — ok ez arra, hogy precízen koreografált kanalastáncba kezdjenek, még mielőtt hazasietnének? Közben történelmileg kondicionált agyam dolgozik: a szerző és a rendező valószínűleg a fogvatartók és rabok otthonos összeszokottságát kívánta jelképpé sűríteni, de csak bizonytalan, széttartó reálszituáció-elemek és illusztratív folklór-show mixeléséig jutott. Fél nyolc, mire dramaturgiai mozzanatnak értelmezhető történéshez érünk: a középső kalickából a rab nem akar hazamenni. Békésen sakkozgat magában, nyilván meghibbant, közben ilyeneket mond: „Megint matt! Legyőztem hülyébbik felemet.” A jelenetet valószínűleg nem lehet alapvetően másképp eljátszani, mint ahogy Koncz Gábor — ő Bodor Péter — teszi: nagyra nőtt, makacs, durcás kisgyereket alakít, fogát szívja és cuppog. Felismerem a mögöttes gondolatot: a rabsorsra kárhoztatott nép fiának egy idő után már mindegy, kint van vagy bent, tömlöc az mindenképp. Ezt a szerző ismét az „ellenségek és barátok kedélyes történelmi szimbiózisa” Jelenet Az ugató madárból