Színház, 1994 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1994-02-01 / 2. szám

hessenek neki kegyelmet, a kettő között pedig csábítják maguk közé. Adott Bodor Péter és Rhédey Claudia kettőse, az asszony a bukott szabadságharc után az „aki nem felejt, elpusz­tul” politikájával tartaná vissza urát a közélettől. Felbukkan egy szín erejéig Makk József tüzérez­redes, aki a további ellenállás meglehetősen hagymázos tervével agitálja Bodort lelkesülten, hamis bankókat kérvén a mozgalomnak. A lebu­kás után nyomtalanul eltűnik. A színmű hemzseg a dramaturgiai képtelen­ségektől, Sík Ferenc rendezése pedig a darab­ban meglevő kevés drámaiságot sem bontja ki, a képtelenségekre még rátesz egy lapáttal, s az amúgy is nehézkes, bonyolult helyzetekre szinte minden jelenetben folklorisztikus dal- és táncbe­téteket aggat sallangként. Zavaros a felütés: a Szózaf elmosódó hangja­iból, a nézőteret elözönlő, piros-fehér-zöld krepp-papír csíkokat ingerülten tépdeső kato­nákból, egy azonosíthatatlan alak tragikus sza­valatából csak az érzelmi célzat világos, az azonban jó ideig nem derül ki, hol vagyunk, mi­kor, mi történt, jelképekkel van-e dolgunk vagy reális történet kezdődött bátortalanul. Nem segít az értelmezésben Kemény Árpád összevissza KRITIKAI TÜKÖR komponált díszlete: az égből alácsüngő akasz­tófák, hurkok, görcsbe rándult kezek nyíltan alle­gorikusak; az alá ácsolt tornácrendszer nem el­vont térszerkezet, de reális miliőt sem teremt, egyszerűen rusztikus. Előírt funkcióinak nem fe­lel meg: börtönnek túl kedélyes, vendéglőnek kopár, felül nyitott hodály, lakó- és hálószobának még inkább az, egyedül tárgyalóteremnek felel meg. Felállítását az a kevéssé színházi szem­pont indokolhatta, hogy legyen hová tenni a Sík Ferenc által rendszeresített zenekart úgy, hogy alatta maradjon tér a tánccsoport számára. A jelenetváltás után rabokat látok három faka­litkába zsúfolva, fölöttük valószínűsíthetően bí­rósági emberek beszélgetnek kedélyesen, de percekig nem értem, miről, amit mondanak, töl­telékszöveg, dramaturgiai információértéke nin­csen, nem tudom meg, kik ők és mit akarnak. Közben nem értem, miért vannak a rabok a ket­recekben, ha félméteres hézagok vannak a rá­csok között, tehát ki is jöhetnének. Ha a rács csak szimbólum, nem értem, miért csapkodják natu­rálisan a kanalakkal. Közben úgy tűnik, ítélethir­detéshez készülődnek az urak, de ha ennyire szenvednek a rabok, nem értem, mindeközben miért húzzák a Rajkók jobbra fenn ilyen derűsen. Azt mondják a fenti méltóságok, kiengedik őket — ok ez arra, hogy precízen koreografált kana­lastáncba kezdjenek, még mielőtt hazasietné­nek? Közben történelmileg kondicionált agyam dolgozik: a szerző és a rendező valószínűleg a fogvatartók és rabok otthonos összeszokottsá­gát kívánta jelképpé sűríteni, de csak bizonyta­lan, széttartó reálszituáció-elemek és illusztratív folklór-show mixeléséig jutott. Fél nyolc, mire dramaturgiai mozzanatnak ér­telmezhető történéshez érünk: a középső kalic­­kából a rab nem akar hazamenni. Békésen sak­­kozgat magában, nyilván meghibbant, közben ilyeneket mond: „Megint matt! Legyőztem hü­lyébbik felemet.” A jelenetet valószínűleg nem lehet alapvetően másképp eljátszani, mint ahogy Koncz Gábor — ő Bodor Péter — teszi: nagyra nőtt, makacs, durcás kisgyereket alakít, fogát szívja és cuppog. Felismerem a mögöttes gon­dolatot: a rabsorsra kárhoztatott nép fiának egy idő után már mindegy, kint van vagy bent, tömlöc az mindenképp. Ezt a szerző ismét az „ellensé­gek és barátok kedélyes történelmi szimbiózisa” Jelenet Az ugató madárból

Next