Színház, 2000 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2000-01-01 / 1. szám

JUBILEUM UJ ÉV, MÁSODIK ÉVTIZED , (Oc UXA a L~I jó CyOJíx£L__ Amikor mindenki a második évezredet kö­szönti (mely majd csak egy év múlva köszönt be), mi megemlékezünk magunkról. Tíz év­vel ezelőtt, 1990. január-februári összevont számként jelent meg a SZÍNHÁZ új folyama, amelyet az 1968-as alapítókéhoz képest át­alakult, bár személyi összetételét tekintve csak részben változott szerkesztőség jegy­zett. Ennek megfelelően egyszerre hirdettünk folyamatosságot és megújulást. Talán idő­szerű némi számvetést készíteni: mire jutot­tunk, mennyit sikerült elképzeléseinkből megvalósítanunk? Mindenekelőtt: a tíz évvel ezelőtti csapat keveset változott, nevük megtalálható a kolo­fonban. Az akkori szerkesztőségi névsorból Korniss Péter képszerkesztő, Nagy András tervezőszerkesztő és a borítókat tervező Ke­mény György hiányzik. Mindhármuknak je­lentős része és elvitathatatlan érdeme van a lap új arculatának kialakításában. Távozásuk nem minden esetben volt fájdalom- és konf­liktusmentes; munkájukért, a folyóirat iránti elkötelezettségükért köszönettel tartozunk. A tíz évvel ezelőtti változásokat azzal kezdtük, hogy visszatértünk a szakmai szer­vezet keretei közé, hosszabb megszakítás után újra az azóta Magyar Színházi Társaság­gá alakult Színházművészeti Szövetség hiva­talos folyóirata lettünk. Döntésünket igazolta az idő, a szakmai közvélemény érettnek bizo­nyult egy kritikus szemléletű, érdekcsopor­toktól független, kizárólag a szakmai színvo­nal iránt elkötelezett lap „elviselésére” és tá­mogatására. Az állami lapkiadó és az állami mecenatúra megszűnte, illetve a Színház Alapítvány mint a folyóirat kiadójának létre­jötte után kapcsolatunk a Színházi Társaság­gal értelemszerűen szorosabbá vált, és az utóbbi időben - néhány disszonáns hang elle­nére - tovább javult. Találkozókat szervez­tünk a lapra vonatkozó vélemények kicseré­lésére, illetve a szakmai észrevételek, javas­latok meghallgatására. A jövőben is terve­zünk ilyeneket. Meggyőződésünk, hogy a mindenkori szakmai kuratóriumok, ahogy eddig is, akkor képviselhetik igazán a Magyar Színházi Társaság folyóiratának érdekeit — például a Nemzeti Kulturális Alapprogram Színházi Kollégiumának döntéseiben -, ha ezek az érdekek egybeesnek a színházi szak­ma általános, a SZÍNHÁZ hasábjain megfo­galmazható érdekeivel. Ehhez pedig kölcsö­nös nyitottságra és véleménycserére van szükség. Változatlanul készek vagyunk teret adni a lapban színházi szakemberek közvet­len megnyilvánulásainak, kifejezetten szor­galmazzuk a „szakmai írásbeliséget”, még ha változatlanul ódzkodnak is ettől - sajnos épp a legjobb „fejek”. Tíz évvel ezelőtti beköszöntőmben többek között ezt írtam: „Nem kulisszatitkokat pró­bálunk leleplezni, hanem a színházat mint társadalmi intézményt akarjuk szerény lehe­tőségeinkhez képest visszaemelni arra a pie­­desztálra, amelyen jobb időkben volt, s ahol véleményünk szerint mindig is lennie kell.” Úgy gondolom, ez a mondat ma is vállalható. Ha fölütjük a most tíz éve megjelent, az ak­kori aktualitásokat fölsorakoztató első „re­formszámot”, meglepődhetünk néhány írás abszurd időszerűségén. Például azon, ame­lyik a színházak finanszírozásának esedékes reformjáról polemizált. Egy másik anyag két vidéki színházunk vezetőválságát, az ottani igazgatóválasztás anomáliáit taglalta; tavaly ugyanabban a kettőben volt hasonló botrány, az idén másik kettőben. Egy harmadik össze­állítás arról igyekezett képet adni, hogy fel­­épül-e az új Nemzeti Színház. Az 1989-es építészeti pályázat utáni, optimistára hangolt, de meglehetősen kilátástalan helyzetet érzékeltetendő álljon itt a szerkesztőség pil­lanatnyi látlelete (ismétlem, 1989-ből): „Ter­vek készülnek és merülnek a múltba, pályá­zatokat írnak ki és felednek el, közjótékony­sági akciókat hirdetnek és vonnak vissza, gödröket ásnak és temetnek be.” És egy má­sik vélemény, Makovecz Imréé, nem minden tanulság nélkül, ugyanakkorról: „A Nemzeti Színház egy bestiális játék eszköze... A Nem­zeti Színház ügyét csak akkor lehet képvisel­ni, ha a helykiválasztást, a terveztetést, a zsű­rit kiveszik a hatalom kezéből. Önállóan kell lebonyolítani, pénz nélkül egy pályázatot, és a végeredményt ki kell erőszakolni.” Tíz év után minden aktuális. Mondhatni: lám, ennyit ér a sajtó, a szakmai állásfogla­lás. Csakhogy nem úgy vám scripta manent. A színházi újságírás, a SZÍNHÁZ című fo­lyóirat céljai közé tartozik a mindenkori helyzet regisztrálása, a dokumentálás. A tel­jesítmények, tények és tévedések - az újfajta „három T” - rögzítése. Hogy ne lehessen a múltat megmásítani vagy hamis legendákat kelteni. De mindez már a szükséges plusz, a szak­mai többlet, az elérni vágyott optimum. Első­sorban továbbra is tisztességes, színes és ér­dekes olvasnivalóval szeretnénk szolgálni. Ha a kedves olvasó kezébe veszi, netán rend­szeresen forgatja a lapot, nyilván észrevette, hogy küllemünk az utóbbi időben megújult, változott a tipográfia, javult a papír és a nyo­más minősége. A tartalmi, szerkezeti válto­zásokat valószínűleg nehezebb észrevenni, bár egy-két hónapja ezen a téren is új elkép­zeléseink vannak - remélhetően nemsokára nyilvánvalóak lesznek. Ami a példányszámot illeti, tíz év alatt pontosan a duplájára nőtt, annak ellenére, hogy megszűntünk „egyed­uralkodók” lenni, más színházi lapok is meg­jelentek a láthatáron. A példányszám-növe­­kedés egyfelől örömteljes, hiszen az utóbbi évtizedben a sajtópiacra (éppen mert piaccá lett) inkább a kulturális lapok radikális fo­gyókúrája jellemző, másfelől viszont tárgyi­lagosan el kell ismernünk, hogy a SZÍNHÁZ példány­száma, részint a terjesztés megoldat­­l­lansága miatt, a nyolcvanas években nagyon alacsony volt. Ezen többek között a színhá­zakban adódó „alternatív terjesztői hálózat­tal” változtattunk, abból kiindulva, hogy egy színházi szakfolyóirat leginkább a színházba járó nézők körében lelheti föl potenciális ol­vasóit. Várakozásunkban nem is csalódtunk, bár némi meglepetésünkre több olyan szín­ház is akad, ráadásul „nemzeti színházas”,­ egyetemi városokban, ahol nem tudják (vagy nem akarják) terjeszteni a lapot. Ellenpélda­ként említhetem a kaposvári Csiky Gergely Színházat - legyen ez afféle hommage -,­ amelyben országos rekordként most már ha­vonta több mint kétszáz lappéldány kel el. Mégis lehet valami abban, hogy országosan akad legalább egy színház, ahol harminc éve egyenletesen magas színvonalú színházmű­vészeti tevékenység folyik. Mégiscsak lehet érdeklődő és színházértő közönséget nevelni. Mégiscsak lehet olyan légkört teremteni,­ amelyben színházi lapot eladni és venni „sikk”. De már elég is (mármint a magasztalás-­­­ból), mondhatnám a Horatióhoz szóló Hamlettal. Nézzünk inkább előre. Mostantól lapunk fölkerült az Internetre. Újdonság, hogy szponzori segédlettel évenként egy te­matikus, tizenharmadik számot fogunk szer­keszteni, amellyel régi és nagyszámú új elő­fizetőinknek ingyen kedveskedünk. A nem­rég elhunyt Jerzy Grotowskinak, a század egyik meghatározó színházművészének szen­telt különszám előreláthatóan a Színházi Világnapra jelenik meg. Szeretettel köszönt­jük vele hűséges olvasóinkat és a 2000. évet. KOLTAI TAMÁS SZÍNHÁZ XXXIII. évfolyam 1 . szám • 2000. janumr

Next