Színház, 2001 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám
A/tTi J .1\ X , AgL-—1.3 GV / | a kJw '-»v ■ 1) m A FŐVÁROSI SZÍNIGAZGATÓI PÁLYÁZAT ELSŐ FORDULÓJA C\ Had] VAJÚDNAK A HEGYEK I. • Mire ezek a sorok megjelennek, már lezajlott a fővárosi színházak igazgatói pályázatának második fordulója is - beköszöntött az újabb néhány éves nyugalom. Szerkesztőségünk átmenetileg felfüggeszti a szakma legkülönfélébb képviselőihez intézett, különb-különb formákban előadott felkéréseit: fejtenék ki véleményüket a színházi struktúra állapotáról, lehetőségeiről és jövőjéről. A jövő ugyanis pillanatnyilag nem aktuális. Lehetőség egy ideig nincsen, az állapot olyan, amilyen: adott. Amúgy is elég gyér számban jelentek meg nálunk effajta vélemények; igazi vita nem bontakozott ki - konszenzus vagy jövőkép még kevésbé. Pedig véleménye mindenkinek van a színházművészet mai állapotáról. Az intézményvezetők - tisztelet a kivételnek - a jelenlegi állapot fenntartása mellett kardoskodnak, főleg informális beszélgetések keretében. A „trónkövetelő” új nemzedék tagjai pedig - szintén tisztelet a kivételnek - nem a pályázati formát preferálják színházalapítási törekvéseikben. Tisztem szerint ebben a cikkben az úgynevezett „első forduló” igazgatói pályázatainak elbírálási procedúrájáról számolok be - miközben a végeredményt, ugye, már el is felejtettük. A gyorsabb sajtó hajlamos úgy interpretálni az egészet, hogy valójában nem történt semmi; ez nemcsak azért baj, mert így nem igaz, hanem mert a csúsztatás veszélyes: arra sarkallhatja a döntéshozókat, hogy az intézkedések látványosságát helyezzék előtérbe. Az eddigi leglátványosabb intézkedés a bizottság történetében Székely Gábor színházának megszüntetése volt. ELŐZMÉNYEK Minél közelebb kerültünk a bűvös 2000. évhez, annál többen és többször ismerték fel és be írásban és szóban, mekkora hiba volt annak idején (amikor a kettessel kezdődő évszám még csak a sci-fikben szerepelt) ugyanarra az időpontra terveztetni az önkormányzattal majdnem az összes fővárosi színház igazgatói helyének pályáztatását. Akkoriban sokan úgy képzelték, hogy a kinevezések és személycserék átgondolt, kidolgozott strukturális reform keretében zajlanak majd, a szakma és a hivatal teljes konszenzusával. Durva hazugság lenne tagadni, hogy a hivatal (a fővárosi önkormányzat) időnként kísérletet tett arra, hogy ennek a bizonyos strukturális reformnak a kidolgozására rávegye a szakmát. A szakma is megpróbálta végiggondolni a helyzetét. De mivel minden feltevés, gondolatkísérlet azonnal színház- és személynevekbe ütközött - mindjárt zátonyra is futott. És hiába tornyosultak (és tornyosulnak ma is) a finanszírozási, működtetési, támogatási gondok, a szakma emelkedett erkölcsi és személyiségi jogi húrok pengetésével elszabotálta a reformot. És egyes szószólói még ideológiát is gyártottak ehhez. Igaz, tehették. A tulajdonos ugyanis (szintén az önkormányzat) nem merte vagy nem tudta megfogalmazni, mennyi és milyen színházat akar, pontosabban: mennyit és milyent bír fenntartani. Vezetői úgy gondolják, ennek meghatározása is a szakma dolga - és ebben tévednek. Próbálkoztak néha a saját szakállukra némi változtatással - meg is kapták érte a magukét, lásd Thália Színház. Pedig - az eltelt idő bizonyítja - az elgondolás nem volt rossz, csak a kivitelezés botrányosan amatőr és tétova. Voltak még szakmai tanácskozások, dolgozott néhány alkalmi munkacsoport, szerveztek beszélgetéseket - kódolva volt a „nulla eredmény”. Aztán eljött a pályázatok kiírásának ideje — és már csak annyit lehetett tenni, hogy két csoportra bontották a színházakat, praktikus szempontok alapján. Az első csoportba került a főváros két problémamentes művészszínháza: a Katona és a Radnóti. És még három: a Vígszínház, a Madách és az Új. Ez utóbbiaknál volt némi - szigorúan informális - önkormányzati törekvés és biztatás arra, hogy a jelenlegi vezetőkön kívül mások is jelentkezzenek; egyszerűen tudni lehetett, hogy ha érkezik jó pályázat az igazgatóén kívül, az nem teljesen esélytelen. Ez a törekvés a Vígszínház esetében volt a leggyengébb. Noha sokan elégedetlenek többé vagy kevésbé a színház művészi állapotával, nemigen akad köztük, aki „bevállalná” a hatalmas épület működtetését. És nemcsak vállalkozóról vagy önjelöltről nem lehetett hallani - kért és kéretlen tanácsadók sem találtak posszibilis embert. Ráadásul ott ez a bizonytalanság a Pesti Színház leválasztása körül. Marton László igazgatónak annyi az ellenérve, hogy ő erre aligha kapható. Az önkormányzatnak pénze nincs rá - mostanság annyi aktuális az ötletből, hogy Mártonnak feladatául rótták ki a leválasztás lehetőségeinek vizsgálatát. Valamint: nem a maximálisan lehetséges öt, hanem csak négy évre bízták meg őt az igazgatói teendők ellátásával. A kulturális bizottság íratlan szabályzatában ez önmagában is jelez bizonyos mértékű bizalmatlanságot, túl azon a praktikus szemponton, hogy ezentúl szeretnék elkerülni a tömeges igazgatói igazgatást. A változtatásra való hajlam közepes volt mondható az Új Színház igazgatói kéezésében. Ez a legbonyolultabb ügy, de legkevésbé szakmai motivációi vannak a szengésnek, nevezetesen az „ősbűn”, beszéltem olyan kulturális bizottsági tag aki részt vett a három évvel ezelőtti dönben, és ma büszke volna rá, annál ink olyanokkal, akik bánják vagy szégyel Csakhogy ebből a helyzetből vagy érzés három lehetőség adódik, melyek közül k éppen ellentétes egymással. Az első, a teljességgel teoretikus: helyreállítani az ideti állapotot. (Ez nemcsak azért lehetet mert Székely Gábor nem pályázott, bár azért is, mert az összbizottsági tévédő nem lenne ildomos egyedül Márta Ist megbüntetni. Túl azon, hogy az általa vetett színház művészi teljesítménye legfelé a bizottsági tagokat lephette meg, amúgy nem meglepő, hogy — enyhén szó - alatta marad az előző éráénak.) A műsod láthatóvá tenni a tévedés beismerését oly formán, hogy egy másik pályázót hirdeti ki győztesnek. (Ez is „bünti” - „önbünti” - kül.) A harmadik, mely az előző ellenzi éppen hogy okulni az előző ügyből, és tovai bizalmat szavazni Mártának, hátha a tisztikai mutatók mellett valami más is kivi magát. Komoly dilemma ez, melyet alig eny, sőt bizonyos értelemben tovább súlyosbít hogy a színházra Márta Istvánon kívül együl Alföldi Róbert pályázott eséllyel, szintén lefutotta a maga próbakörét a Szely-féle pályázatban, nem is szerepelt hitelenül. De akkor szakmai szempontok s kinél nem játszottak szerepet. Hanem az Alföldi körül is megváltozott a levegő. S csak arról van szó, hogy újabb rendező környékén komoly kis alkotógárda láts stabilizálódni; nem is csak arról, hogy az Alföldi is „érettebbé” vált, s még csak nem arról, hogy hovatovább nem tekinthető ,, fiatalnak” egy saját színházhoz. Han mindezek felett arról, hogy az a szín, amelyre Alföldi most beadta a pályázatát, épen abban a vonatkozásban nem jelesked amelyben Alföldi komoly ígéret: az érdek izgalmas előadásokban. Ez az egész - városan elbeszélt — szövevény kétséget megnehezítette a döntéshozók dolgát, dehetetlenné azért nem tette. A legkomolyabb változtatási törekvés Ierényi Imre személye körül összpontos. Bármekkorára duzzadt is az igazgató ve nyelte színházi „píár”, aki csak egyetl enÜL 2 SZÍNHÁZ XXXIV. évfolyam 1 . szám • 2001 . január