Színház, 2001 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1. szám

A/tTi J .1\ X , AgL-—1.3 GV / | a kJw '-»v ■ 1) m A FŐVÁROSI SZÍNIGAZGATÓI PÁLYÁZAT ELSŐ FORDULÓJA C\ Had] VAJÚDNAK A HEGYEK I. • Mire ezek a sorok megjelennek, már lezajlott a fővárosi színházak igazgatói pályázatának második fordulója is - beköszöntött az újabb néhány éves nyugalom. Szerkesztőségünk át­menetileg felfüggeszti a szakma legkülönfé­lébb képviselőihez intézett, különb-különb formákban előadott felkéréseit: fejtenék ki véleményüket a színházi struktúra állapotá­ról, lehetőségeiről és jövőjéről. A jövő ugyanis pillanatnyilag nem aktuális. Lehető­ség egy ideig nincsen, az állapot olyan, ami­lyen: adott. Amúgy is elég gyér számban je­lentek meg nálunk effajta vélemények; igazi vita nem bontakozott ki - konszenzus vagy jövőkép még kevésbé. Pedig véleménye mindenkinek van a szín­házművészet mai állapotáról. Az intézmény­­vezetők - tisztelet a kivételnek - a jelenlegi állapot fenntartása mellett kardoskodnak, fő­leg informális beszélgetések keretében. A „trónkövetelő” új nemzedék tagjai pedig - szintén tisztelet a kivételnek - nem a pályá­zati formát preferálják színházalapítási törek­véseikben. Tisztem szerint ebben a cikkben az úgy­nevezett „első forduló” igazgatói pályázatai­nak elbírálási procedúrájáról számolok be - miközben a végeredményt, ugye, már el is felejtettük. A gyorsabb sajtó hajlamos úgy interpretálni az egészet, hogy valójában nem történt semmi; ez nemcsak azért baj, mert így nem igaz, hanem mert a csúsztatás veszélyes: arra sarkallhatja a döntéshozókat, hogy az in­tézkedések látványosságát helyezzék előtér­be. Az eddigi leglátványosabb intézkedés a bizottság történetében Székely Gábor színhá­zának megszüntetése volt. ELŐZMÉNYEK Minél közelebb kerültünk a bűvös 2000. év­hez, annál többen és többször ismerték fel és be írásban és szóban, mekkora hiba volt annak idején (amikor a kettessel kezdődő évszám még csak a sci-fikben szerepelt) ugyanarra az időpontra terveztetni az önkor­mányzattal majdnem az összes fővárosi színház igazgatói helyének pályáztatását. Akkoriban sokan úgy képzelték, hogy a ki­nevezések és személycserék átgondolt, ki­dolgozott strukturális reform keretében zaj­lanak majd, a szakma és a hivatal teljes kon­szenzusával. Durva hazugság lenne tagadni, hogy a hivatal (a fővárosi önkormányzat) időnként kísérletet tett arra, hogy ennek a bi­zonyos strukturális reformnak a kidolgozá­sára rávegye a szakmát. A szakma is meg­próbálta végiggondolni a helyzetét. De mi­vel minden feltevés, gondolatkísérlet azon­nal színház- és személynevekbe ütközött - mindjárt zátonyra is futott. És hiába tornyo­sultak (és tornyosulnak ma is) a finanszíro­zási, működtetési, támogatási gondok, a szakma emelkedett erkölcsi és személyiségi jogi húrok pengetésével elszabotálta a refor­mot. És egyes szószólói még ideológiát is gyártottak ehhez. Igaz, tehették. A tulajdonos ugyanis (szin­tén az önkormányzat) nem merte vagy nem tudta megfogalmazni, mennyi és milyen színházat akar, pontosabban: mennyit és mi­lyent bír fenntartani. Vezetői úgy gondolják, ennek meghatározása is a szakma dolga - és ebben tévednek. Próbálkoztak néha a saját szakállukra némi változtatással - meg is kap­ták érte a magukét, lásd Thália Színház. Pe­dig - az eltelt idő bizonyítja - az elgondolás nem volt rossz, csak a kivitelezés botrányo­san amatőr és tétova. Voltak még szakmai tanácskozások, dol­gozott néhány alkalmi munkacsoport, szer­veztek beszélgetéseket - kódolva volt a „nul­la eredmény”. Aztán eljött a pályázatok kiírá­sának ideje — és már csak annyit lehetett ten­ni, hogy két csoportra bontották a színháza­kat, praktikus szempontok alapján. Az első csoportba került a főváros két problémamentes művészszínháza: a Katona és a Radnóti. És még három: a Vígszínház, a Madách és az Új. Ez utóbbiaknál volt némi - szigorúan informális - önkormányzati törek­vés és biztatás arra, hogy a jelenlegi vezető­kön kívül mások is jelentkezzenek; egysze­rűen tudni lehetett, hogy ha érkezik jó pályá­zat az igazgatóén kívül, az nem teljesen esélytelen. Ez a törekvés a Vígszínház esetében volt a leggyengébb. Noha sokan elégedetlenek többé vagy kevésbé a színház művészi álla­potával, nemigen akad köztük, aki „bevál­lalná” a hatalmas épület működtetését. És nemcsak vállalkozóról vagy önjelöltről nem lehetett hallani - kért és kéretlen tanácsadók sem találtak posszibilis embert. Ráadásul ott ez a bizonytalanság a Pesti Színház levá­lasztása körül. Marton László igazgatónak annyi az ellenérve, hogy ő erre aligha kap­ható. Az önkormányzatnak pénze nincs rá - mostanság annyi aktuális az ötletből, hogy Mártonnak feladatául rótták ki a leválasztás lehetőségeinek vizsgálatát. Valamint: nem a maximálisan lehetséges öt, hanem csak négy évre bízták meg őt az igazgatói teen­dők ellátásával. A kulturális bizottság írat­lan szabályzatában ez önmagában is jelez bizonyos mértékű bizalmatlanságot, túl azon a praktikus szemponton, hogy ezentúl szeretnék elkerülni a tömeges igazgatói igaz­gatást. A változtatásra való hajlam közepes volt mondható az Új Színház igazgatói k­éezésében. Ez a legbonyolultabb ügy, de legkevésbé szakmai motivációi vannak a szengésnek, nevezetesen az „ősbűn”, beszéltem olyan kulturális bizottsági tag aki részt vett a három évvel ezelőtti dön­ben, és ma büszke volna rá, annál ink olyanokkal, akik bánják vagy szégyel Csakhogy ebből a helyzetből vagy érzés három lehetőség adódik, melyek közül k éppen ellentétes egymással. Az első, a teljességgel teoretikus: helyreállítani az i­deti állapotot. (Ez nemcsak azért lehetet mert Székely Gábor nem pályázott, bár azért is, mert az összbizottsági tévédő nem lenne ildomos egyedül Márta Ist­ megbüntetni. Túl azon, hogy az általa ve­tett színház művészi teljesítménye legfelé a bizottsági tagokat lephette meg,­­ amúgy nem meglepő, hogy — enyhén szó - alatta marad az előző éráénak.) A műsod láthatóvá tenni a tévedés beismerését oly formán, hogy egy másik pályázót hirdeti ki győztesnek. (Ez is „bünti” - „önbünti” - kül.) A harmadik, mely az előző ellenzi éppen hogy okulni az előző ügyből, és tov­ai bizalmat szavazni Mártának, hátha a tisztikai mutatók mellett valami más is ki­vi magát. Komoly dilemma ez, melyet alig eny, sőt bizonyos értelemben tovább súlyosbít hogy a színházra Márta Istvánon kívül eg­yül Alföldi Róbert pályázott eséllyel, szintén lefutotta a maga próbakörét a S­zely-féle pályázatban, nem is szerepelt hi­telenül. De akkor szakmai szempontok s kinél nem játszottak szerepet. Hanem az Alföldi körül is megváltozott a levegő. S csak arról van szó, hogy újabb rendező környékén komoly kis alkotógárda láts stabilizálódni; nem is csak arról, hogy az Alföldi is „érettebbé” vált, s még csak nem arról, hogy hovatovább nem tekinthető ,, fiatalnak” egy saját színházhoz. Han mindezek felett arról, hogy az a szín, amelyre Alföldi most beadta a pályázatát, é­pen abban a vonatkozásban nem jelesked amelyben Alföldi komoly ígéret: az érdek izgalmas előadásokban. Ez az egész - vár­­osan elbeszélt — szövevény kétséget megnehezítette a döntéshozók dolgát, de­hetetlenné azért nem tette. A legkomolyabb változtatási törekvés Ie­rényi Imre személye körül összpontos. Bármekkorára duzzadt is az igazgató ve­ nyelte színházi „píár”, aki csak egyetl­ enÜL 2 SZÍNHÁZ XXXIV. évfolyam 1 . szám • 2001 . január

Next