Színház, 2003 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2003-07-01 / 7. szám
XXXVI. évfolyam 7. szám SzínházN TER J 0 rendeztem jó stúdió-előadást. Kezdő rendezőként - őrült módon — egy ötvenhárom szereplős darabbal indítottam. De hát az embernek az álmait kell megrendeznie. —A Sárga csikó vagy a Vedd le a kalapod a honvéd előtt! is ezek közé tartozott? — Nagyon nehéz olyan darabot találni a zenés műfajban, ahol az alapanyag is érdekel, és valami pluszt is hozzá tudok tenni a saját igényeim szerint. Ezek a darabok azért izgattak, mert úgy éreztem, hogy — éppen a zene segítségével — meg tudom emelni bennük a sztorit, azaz egy picit arrébb tudom tolni a műfaj kereteit. Úgy szerettem volna például abszurdizálni a történetet, hogy a legnagyobb banalitás egyszer csak erővé váljon. Persze közben a színészekre kerestem a darabokat. — Jók voltak a zenés műfajban a kaposvári színészek? — Hát hogyne. A vidéki színházak mindig tele vannak jól éneklő és táncoló színészekkel. Az első rendezésemben Csákányi Eszter volt a női főszereplő, aki istenien énekel és táncol, Szalma Tamás volt a bonviván, Kulka János a táncoskomikus, aki imádta, hogy végre nem a szokásos bonvivánszerepet kell játszania, Magyar Éva volt a szubrett, aki szakozott tánc közben. Molnár Piroska és Koltai Róbert játszották az idős párost, akik szintén boldogan lubickoltak a szerepükben. — A kritikák a legnagyobb elismeréssel szólnak az első előadásaidról. — Valószínűleg üde, friss, új erőként jelentem meg Kaposváron. Azokban az években éppen nem végzett rendezőosztály a főiskolán. Öt-hat évenként engedtek ki egy-egy csapatot, akiket aztán felszippantott a szakma, és olyan mértékben kizsigerelte őket, hogy nem is tudtak igazán teljesíteni. Úgyhogy a színházak saját magukból kezdték kinevelni rendezőiket. Én ennek a kinevelő folyamatnak voltam az egyik „élharcosa”. — Kaposváron azért már akkor is erős volt a rendezőgárda. — Pont mellettük, velük együtt dolgozva lehetett csiszolódni. Ne tudd meg, miket kaptam tőlük egy-egy premier előtti megnézésen. — Beültek, és szétcincálták az előadásaidat? — Persze, hogy lássam, mit sikerült és mit nem sikerült elérnem. Ezt egyébként nagyon helyesnek tartottam, hiszen a megnézésnek az volt a célja, hogy a közönség aztán a lehető legjobb előadást kapja. Ha engem hívtak megnézésekre, én is elmondtam, hogy szerintem mi hat, és mi nem működik. — Színészként változtatott rajtad az, hogy rendező is lettél? — Furcsa dolog ez a kettős én. A színész énemnek egy szerepív megépítésében és a szerepről való gondolkozásban sokat segít a rendező énem: jól gondoltam-e végig, vajon hol tévedtem el. Ha előadás után letehetségtelen ez a rendező, mert valamit rosszul csináltam, először jól kidühöngöm magam, de másnap reggel tiszta fejjel végigelemzem az egészet. A színészi esendőségem pedig sok-sok türelemmel próbálja csitítani a rendezői türelmetlenségemet. — Színészként nem lettél türelmetlenebb, kritikusabb a rendezőiddel szemben? — Nem, ilyen értelemben teljesen különválik a két dolog. Rendezőként sem szeretek előjátszani. Ascher például nem jó színész, és ha előjátszik, eszedbe sem jut utánozni, de olyan intenzitással mutatja, hogy rögtön megérted a dolog dinamikáját, őrületét. Ha én játszom elő, a színész esetleg úgy érzi, hogy pontosan azt kell játszania, amit tőlem látott. Ez veszélyes. Úgyhogy mindig csak torzan, az alapirányra koncentrálva mutatok bármit is, nehogy begörcsöltessem a színészt. — Jobban bízol a színészeid fantáziájában, kreativitásában, mint egy „közönséges” rendező? — Van Babarczynak egy mondása: a rendezőnek „négyesre” kell felkészülnie; hogy mitől lesz a négyesből ötös, az a színészektől függ. A rendező egy eseményláncolatot, valami mondanivalót, összességében egy merevebb képet lát maga előtt - aztán jönnek a színészek, és megtöltik élettel. Vagyis a színész mindig tud jobbat csinálni annál, mint amit te rendezőként elképzeltél. Neked nincs más dolgod, mint hogy megfelelően kezeld a színészt, és segítsd abban, hogy ne tévedjen el. De ez nem elég. Jön a legnehezebb rendezői feladat: nem tudsz jó rendező lenni, ha nem azt látod, amit látsz. Mert ha azt látod, amit látni akarsz, elvesztél. És persze közben az a legfontosabb, hogy a rendező úgy tudja motiválni a színészeit és a munkatársait, hogy szívesen játsszanak, szívesen dolgozzanak — hiszen így sokkal többet tudnak kihozni a darabból. — Máshogy viszonyulnak a színészek egy színész-rendezőhöz? — Nagy öngólhelyzet, amikor a rendező a premier másnapján színészként kezd ugyanazokkal az emberekkel próbálni, ugyanis visszahallja tőlük mindazt, amit a próbákon nem mertek elmondani. Ha hibázom, háromszorosan verik le rajtam. „A Bezerédinél ezt nem lehet” — mondják. Én meg — annak ellenére, hogy a színészetben óhatatlanul benne van a hiba lehetősége — szégyenkezem, hogy Bezerédi létemre nem tudok megfelelni a Bezerédinek. Minden rendező nagyon hosszú ideig egyedül van. A munkatársaim közül a díszlettervező a műhelyben dolgozik, a jelmeztervező a varrodában, a zenei vezető próbál a zenészekkel, én pedig ott ülök egyedül a nézőtéren, s a színészek kíváncsian várják, hogy „mi a látomásom” a darabról. Én azt szeretném elérni, hogy nekik is legyen hozzátennivalójuk a látomásomhoz; olyan állapotba tudjam hozni őket, hogy végül azért — rajtuk keresztül — mégiscsak én kerüljek szembe a nézővel, az én gondolati és képi víziómat ismerjék meg. Koordinációs főnökként négy-öt hétig — Pesten akár három hónapig is — dolgozom a színészekkel, aztán egyszer csak jön a finis, és hirtelen benépesül a nézőtér; beülnek a munkatársak, jön a dramaturg, a világítástervező, jönnek a színész és rendező kollégák, akik aztán elmondják a véleményüket... — Sosem vágytál arra, hogy játssz a saját előadásaidban? — Egyetlen rendezésemben egyetlen szerep sem érintett meg soha. Az izgatott, hogy az a színész, akit kiválasztok az adott szerepre, hogyan fogja eljátszani. Sokszor rákényszerültem persze, hogy beugorjak az előadásaimba — a színész-rendezőségnek ez a nagy átka: ha valamelyik férfi megbetegszik a csapatból, te tudod a legkönnyebben átvenni a szerepét. — Nem inspirált a feladat? — Nem mondom, hogy szeretek beugrani, de sportolói lelkem szereti a kihívásokat. És azt gondolom, hogy ha ésszerűen megoldható a dolog, fontos, hogy ne maradjon el az előadás, mert az a néző, aki esetleg még csak kóstolgatja a színházat, nem biztos, hogy még egyszer visszajön. Olyan is volt, hogy kikísértem a feleségemet a székesfehérvári tájbuszhoz, és mondták a kollégák, nehogy hazamenjek, mert be kell ugranom: valamelyik színész megüzente, hogy aznap este nem tud játszani. Mire Fehérvárra értünk, meg kellett tanulnom a szövegét. Híres történet Zsámbéki Gáborról, hogy Helyey Laci hangszálbetegsége miatt úgy játszották Dunaújvárosban a Troilus és Cressidát, hogy Laci némán játszott, Zsámbéki pedig ment mellette, és olvasta a szerepét. Vannak helyzetek, amikor muszáj kitalálni valamit. A csurgói gimnazisták úgy jártak Kaposvárra színházba, hogy délután fél kettőkor kellett kezdenünk az előadást — fél ötkor ment vissza a vonatjuk. De mivel a Hamlet egy picit hosszabb darab, a negyedik felvonás elején Ascher kiállt a színpadra, és elmesélte nekik a felvonást, aztán játszottuk tovább a darabot az ötödiktől. Egy ilyen előadás is lehet különleges élmény. — Nagyon sokáig hűséges maradtál Kaposvárhoz, miközben egyre több kollégád szerződött el... — Bennem is többször felmerült, hogy eljöjjek, de valami végül mindig ott tartott. Hűséges típus vagyok, de igazából nem is történt semmi olyan, ami miatt el akartam volna szakadni Kaposvártól, és egyetlen pesti kihívás sem izgatott annyira fel, hogy ekkorát lépjek. Túlságosan kötődtem a színházhoz, úgyhogy inkább maradtam, viszont néha átültem a rivalda túloldalára, rendezni vagy koreografálni. Ez ugyan- 2003. JÚLIUS 31