Színház, 2003 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2003-07-01 / 7. szám

XXXVI. évfolyam 7. szám SzínházN T­E­R J 0 rendeztem jó stúdió-előadást. Kezdő ren­dezőként - őrült módon — egy ötvenhá­rom szereplős darabbal indítottam. De hát az embernek az álmait kell megrendeznie. —A Sárga csikó vagy a Vedd le a kalapod a honvéd előtt! is ezek közé tartozott? — Nagyon nehéz olyan darabot találni a zenés műfajban, ahol az alapanyag is érde­kel, és valami pluszt is hozzá tudok tenni a saját igényeim szerint. Ezek a darabok azért izgattak, mert úgy éreztem, hogy — éppen a zene segítségével — meg tudom emelni bennük a sztorit, azaz egy picit arrébb tudom tolni a műfaj kereteit. Úgy szerettem volna például abszurdizálni a történetet, hogy a legnagyobb banalitás egyszer csak erővé váljon. Persze közben a színészekre kerestem a darabokat. — Jók voltak a zenés műfajban a kaposvári színészek? — Hát hogyne. A vidéki színházak min­dig tele vannak jól éneklő és táncoló színé­szekkel. Az első rendezésemben Csákányi Eszter volt a női főszereplő, aki istenien énekel és táncol, Szalma Tamás volt a bon­­viván, Kulka János a táncoskomikus, aki imádta, hogy végre nem a szokásos bonvi­­vánszerepet kell játszania, Magyar Éva volt a szubrett, aki szakozott tánc közben. Molnár Piroska és Koltai Róbert játszották az idős párost, akik szintén boldogan lu­bickoltak a szerepükben. — A kritikák a legnagyobb elismeréssel szól­nak az első előadásaidról. — Valószínűleg üde, friss, új erőként je­lentem meg Kaposváron. Azokban az évek­ben éppen nem végzett rendezőosztály a főiskolán. Öt-hat évenként engedtek ki egy-egy csapatot, akiket aztán felszippan­tott a szakma, és olyan mértékben kizsige­relte őket, hogy nem is tudtak igazán telje­síteni. Úgyhogy a színházak saját maguk­ból kezdték kinevelni rendezőiket. Én en­nek a kinevelő folyamatnak voltam az egyik „élharcosa”. — Kaposváron azért már akkor is erős volt a rendezőgárda. — Pont mellettük, velük együtt dolgozva lehetett csiszolódni. Ne tudd meg, miket kaptam tőlük egy-egy premier előtti meg­nézésen. — Beültek, és szétcincálták az előadásaidat? — Persze, hogy lássam, mit sikerült és mit nem sikerült elérnem. Ezt egyébként nagyon helyesnek tartottam, hiszen a meg­nézésnek az volt a célja, hogy a közönség aztán a lehető legjobb előadást kapja. Ha engem hívtak megnézésekre, én is elmond­tam, hogy szerintem mi hat, és mi nem működik. — Színészként változtatott rajtad az, hogy rendező is lettél? — Furcsa dolog ez a kettős én. A színész énemnek egy szerepív megépítésében és a szerepről való gondolkozásban sokat segít a rendező énem: jól gondoltam-e végig, va­jon hol tévedtem el. Ha előadás után lete­­hetségtelen ez a rendező, mert valamit rosszul csináltam, először jól kidühöngöm magam, de másnap reggel tiszta fejjel vé­­gigelemzem az egészet. A színészi esendő­­ségem pedig sok-sok türelemmel próbálja csitítani a rendezői türelmetlenségemet. — Színészként nem lettél türelmetlenebb, kritikusabb a rendezőiddel szemben? — Nem, ilyen értelemben teljesen külön­válik a két dolog. Rendezőként sem szere­tek előjátszani. Ascher például nem jó színész, és ha előjátszik, eszedbe sem jut utánozni, de olyan intenzitással mutatja, hogy rögtön megérted a dolog dinamiká­ját, őrületét. Ha én játszom elő, a színész esetleg úgy érzi, hogy pontosan azt kell játszania, amit tőlem látott. Ez veszélyes. Úgyhogy mindig csak torzan, az alap­irányra koncentrálva mutatok bármit is, nehogy begörcsöltessem a színészt. — Jobban bízol a színészeid fantáziájában, kreativitásában, mint egy „közönséges” ren­dező? — Van Babarczynak egy mondása: a ren­dezőnek „négyesre” kell felkészülnie; hogy mitől lesz a négyesből ötös, az a színé­szektől függ. A rendező egy eseménylánco­latot, valami mondanivalót, összességében egy merevebb képet lát maga előtt - aztán jönnek a színészek, és megtöltik élettel. Vagyis a színész mindig tud jobbat csinálni annál, mint amit te rendezőként elképzeltél. Neked nincs más dolgod, mint hogy megfe­lelően kezeld a színészt, és segítsd abban, hogy ne tévedjen el. De ez nem elég. Jön a legnehezebb rendezői feladat: nem tudsz jó rendező lenni, ha nem azt látod, amit látsz. Mert ha azt látod, amit látni akarsz, elvesz­tél. És persze közben az a legfontosabb, hogy a rendező úgy tudja motiválni a színé­szeit és a munkatársait, hogy szívesen játsszanak, szívesen dolgozzanak — hiszen így sokkal többet tudnak kihozni a darab­ból. — Máshogy viszonyulnak a színészek egy színész-rendezőhöz? — Nagy öngólhelyzet, amikor a rendező a premier másnapján színészként kezd ugyanazokkal az emberekkel próbálni, ugyanis visszahallja tőlük mindazt, amit a próbákon nem mertek elmondani. Ha hi­bázom, háromszorosan verik le rajtam. „A Bezerédinél ezt nem lehet” — mondják. Én meg — annak ellenére, hogy a színé­szetben óhatatlanul benne van a hiba lehe­tősége — szégyenkezem, hogy Bezerédi lé­temre nem tudok megfelelni a Bezerédinek. Minden rendező nagyon hosszú ideig egyedül van. A munkatársaim közül a dísz­lettervező a műhelyben dolgozik, a jelmez­­tervező a varrodában, a zenei vezető próbál a zenészekkel, én pedig ott ülök egyedül a nézőtéren, s a színészek kíváncsian várják, hogy „mi a látomásom” a darabról. Én azt szeretném elérni, hogy nekik is legyen hozzátennivalójuk a látomásomhoz; olyan állapotba tudjam hozni őket, hogy végül azért — rajtuk keresztül — mégiscsak én ke­rüljek szembe a nézővel, az én gondolati és képi víziómat ismerjék meg. Koordinációs főnökként négy-öt hétig — Pesten akár há­rom hónapig is — dolgozom a színészek­kel, aztán egyszer csak jön a finis, és hirte­len benépesül a nézőtér; beülnek a munka­társak, jön a dramaturg, a világítástervező, jönnek a színész és rendező kollégák, akik aztán elmondják a véleményüket... — Sosem vágytál arra, hogy játssz a saját előadásaidban? — Egyetlen rendezésemben egyetlen sze­rep sem érintett meg soha. Az izgatott, hogy az a színész, akit kiválasztok az adott szerepre, hogyan fogja eljátszani. Sokszor rákényszerültem persze, hogy beugorjak az előadásaimba — a színész-rendezőségnek ez a nagy átka: ha valamelyik férfi megbe­tegszik a csapatból, te tudod a legkönnyeb­ben átvenni a szerepét. — Nem inspirált a feladat? — Nem mondom, hogy szeretek beug­rani, de sportolói lelkem szereti a kihíváso­kat. És azt gondolom, hogy ha ésszerűen megoldható a dolog, fontos, hogy ne ma­radjon el az előadás, mert az a néző, aki esetleg még csak kóstolgatja a színházat, nem biztos, hogy még egyszer visszajön. Olyan is volt, hogy kikísértem a felesége­met a székesfehérvári tájbuszhoz, és mond­ták a kollégák, nehogy hazamenjek, mert be kell ugranom: valamelyik színész meg­üzente, hogy aznap este nem tud játszani. Mire Fehérvárra értünk, meg kellett tanul­nom a szövegét. Híres történet Zsámbéki Gáborról, hogy Helyey Laci hangszálbeteg­sége miatt úgy játszották Dunaúj­városban a Troilus és Cressidát, hogy Laci némán ját­szott, Zsámbéki pedig ment mellette, és ol­vasta a szerepét. Vannak helyzetek, amikor muszáj kitalálni valamit. A csurgói gimna­zisták úgy jártak Kaposvárra színházba, hogy délután fél kettőkor kellett kezdenünk az előadást — fél ötkor ment vissza a vonat­juk. De mivel a Hamlet egy picit hosszabb darab, a negyedik felvonás elején Ascher ki­állt a színpadra, és elmesélte nekik a felvo­nást, aztán játszottuk tovább a darabot az ötödiktől. Egy ilyen előadás is lehet külön­leges élmény. — Nagyon sokáig hűséges maradtál Kapos­várhoz, miközben egyre több kollégád szerző­dött el... — Bennem is többször felmerült, hogy eljöjjek, de valami végül mindig ott tartott. Hűséges típus vagyok, de igazából nem is történt semmi olyan, ami miatt el akartam volna szakadni Kaposvártól, és egyetlen pesti kihívás sem izgatott annyira fel, hogy ekkorát lépjek. Túlságosan kötődtem a színházhoz, úgyhogy inkább maradtam, viszont néha átültem a rivalda túloldalára, rendezni vagy koreografálni. Ez ugyan- 2003. JÚLIUS­­ 31

Next