Színház, 2010 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2010-10-01 / 10. szám
TÁNC A veszprémi A Tánc Fesztiválja (XIII. Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozó) hivatalos programjának első előadása Az étet értelme, című Tünet Együttes-produkció volt. Nem tudom eldönteni, hogy Szabó Réka rendező-koreográfusnak van-e nehezebb dolga, amikor a címben szereplő fogalmat kutatja, vagy nekem, ha meg akarom találni a magyar táncfesztiválok létének értelmét. Félreértés ne essék, nem a fesztiválok ellen beszélek, sőt... Még többre, még nagyobbakra és igazán jókra lenne szükség. Ha e találkozók értelméről esik szó, gyakran hallani, hogy évente (vagy kétévente) egyszer muszáj találkozni... Miért is? Hogy számba vegyük, hol tartunk, merre haladunk, a szakmabeliek láthassák, mit csinál a másik, érezzük az összetartozást, egymás testmelegét, szakmai fórumokon kicseréljük nézeteinket, ha kell, vitatkozzunk, és intelligensen promotáljuk magunkat, ha nagy szerencsénkre tényleg erre vetődik egy-két külföldi impresszárió. Mindemellett népszerűsítjük a táncot, és sok-sok örömet szerzünk a rendezvényt befogadó város kedves közönségének, amelynek nemcsak a fesztivált, hanem - tulajdonképpen - a létünket is köszönhetjük. E célok valóban hasznosak, kérdés, gyakorlatban mi valósul meg belőlük. A hol tartás és merre haladás számbavételével az a legnagyobb gond, hogy nem tudni, kiknek kell mindezt számba venniük, illetve kik képesek a számbavételre. A teljes fesztivált mindenhol leginkább a szervezők, vagy ahol van, a zsűri nézi végig. A közönségnek biztosan van olyan rétege, amelyik kedvezményes bérlettel megnézi az egész programot, de a tapson vagy esetleg a közönségdíjra leadott szavazaton kívül a nézőnek árnyaltabb értékelésre nincs módja. A legtöbb kritikus maximum két-három napig marad, aztán mennie kell, nyilván egyéb teendőket ellátni, csak tánckritizálásból ugyanis honunkban senki nem él meg. Az alkotó-előadó szakmabeliek sem láthatják át a teljes fesztivált (és a merre tartást), mert előadásuk másnapján elutaznak, ugyanis többnapos vagy egyhetes ott-tartózkodásukat sem a fesztivál, sem saját maguk nem tudják finanszírozni. Ezért az összetartozás is nehezen élhető át, feltéve, hogy e széthúzó szakmában bárki is át akarná élni (a testmelegbe ne menjünk bele). A szakmai beszélgetések érdektelenség vagy forráshiány okán vagy eltűnnek, vagy kínlódva haldokolnak, ha felkavaró helyzet (ami gyakoribb, mint felkavaró téma) miatt parázs vita alakul ki, a résztvevők csekély melegséget sugároznak, inkább forrót és hideget zúdítanak egymás nyakába. Ha külföldi menedzser meghív egy magyar együttest vagy szólistát, és a vendégjáték tényleg realizálódik, azt évtizedekig meghatódva emlegetik a fesztiválszervezők - nyilván nem sok ilyen siker mutatható fel. A közönség meg többnyire azt teszi, ami tőle elvárható: a populárisabb produkciókon csilláron is lógva szétveri a házat, a markánsan kísérletező előadásokat pedig gyéren látogatja. De tény: a helyi lakosok közben büszkék a városukra (ha van, a saját társulatukra is), a tánc meg népszerűsödik. Hogy az ilyen fesztiváloknak mi értelmük van, azt nehezen tudnám megmondani, de hogy milyennek lenne értelme, azt megpróbálom körülírni. Nem leszek hoszszú: a több egyéb gond és anomália mellett a magyar táncfesztiválokból leginkább a nemzetköziség hiányzik. Veszprémben meghívott külföldi szakembert, művészt, díszvendéget nem láttam, határon túlról érkező nézőt Kutszegi Csaba Kicsit savanyú, kicsit provinciális... TÁNCFESZTIVÁL VESZPRÉMBEN ÉS GYŰRÖTT Alibi (Tünet Együttes) 2010. október 5. XLIII. évfolyam 10.