Színház, 2012 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2012-11-01 / 11. szám

gítségével. Például a PanoDráma társulat Szóról szóra című előadása, Magyarország első verbatim kísérleteként, a rassziz­mus problémáit a roma családok elleni gyilkosságok viszony­latában vizsgálja; a Nézőművészeti Kft. A gyáva című pro­dukciója a drogfüggőség jelenségével foglalkozik, az úgyne­vezett hírszínház napi híreket dolgoz fel, míg a Krétakör A papnő című előadása, mikor a társadalmi különbségeket vizsgálja, szintén tartalmaz valós vagy áldokumentarista elemeket. A produkciók kis száma miatt nehéz lenne tendenciákról beszélni, de a néhány előadásból is tisztán kiolvasható pél­dául az erős érdeklődés a hátrányos helyzetű társadalmi cso­portok történetei és a velük szemben megfogalmazott elő­ítéletek iránt. Ezekben a kérdésekben tehát nem lehetséges egy közös társadalmi tudás aktiválása, hanem a produkciók inkább a percepció keretező technikáit mutatják fel, melyek szoros kapcsolatban állnak a kortárs (tömeg)média narratí­­váival. Ezeket a szövegeket az előadások sokszor forrásként idézik (például a hírszínház). Keretezésen azt értem, hogy jelentések percepciónkra szelektíven hatnak, így a keret a dolgok „csomagolását” határozza meg, úgy, hogy bizonyos értelmezéseket megerősít, míg másokat helytelennek tekint. Mivel a kortárs társadalmi és politikai problémákat feldol­gozó előadások a szóbeli dokumentumok iránti érdeklődé­süknek köszönhetően sokkal erősebben kötődnek az élő ha­gyományokhoz, tökéletesen meg tudják mutatni a (domi­náns) narratívák változékonyságát és egyértelműségét egy olyan közönség számára, amelyik épp a színpadon megje­lenített életkörülmények között él, így tehát ezek a produk­ciók az emlékezet és történelem Pierre Nora-féle fogalmi különbségével is játszani tudnak, mely szerint ,,[a]z emlé­kezet az élet, melyet a nevében alapított élő társadalmak hor­doznak. [...] A történelem, másrészt, valami olyannak a min­dig problematikus és hiányos rekonstrukciója, ami már nin­csen.”16 Ezzel az éles válaszvonallal Nora a szóbeli és írásbeli történetek különböző tradícióit is érinti: az elsőt a kontinu­itással, míg a másodikat a múlttal való szakítással azonosít­ja. Ezeket a nézeteket témánkra alkalmazva felvethetjük, hogy a kortárs problémákat feldolgozó dokumentarista elő­adások nemcsak a saját témáikra reflektálnak, hanem - részben azért, mert nincs közös, rögzített diskurzus - ké­pesek azok dinamikus alakítására is. A fő kérdés az, hogy az ilyen típusú dokumentarista pro­dukciók képesek-e felmutatni a keretek dualitását anélkül, hogy ugyanakkor a mögöttes ideológiát is reflektálatlanul, komplexitásának kihangsúlyozása nélkül mutatnák be (le­gyen az a humanizmus vagy akár a rasszizmus). Hiszen ha a dokumentarista projektek nem tudatosítják saját diszkur­­zív és mediális kereteiket, a dokumentumok bizonytalan jel­legét is beleértve - még ha szándékuk szerint társadalmi problémákra kívánnak is reflektálni -, könnyedén megma­radhatnak olyan színházi kísérletekként, amelyek csak ala­posan meg akarják leckéztetni a nézőt. Olivier Mouginot EGY EGÉSZEN MÁS FIKCIÓ A fekete Amerika története francia szemmel Olivier Mouginot drámaíró és rendező vagyok, egy francia­­országi színházi kollektíva, a Collectif L’Organisation veze­tője, amely különféle nemzetek művészeit egyesíti a közös alkotás folyamatában. Célunk a kortárs színházi írás nép­szerűsítése, a franciáé és a külföldié egyaránt. Saját mun­kám során inkább a kortárs történelem feltárására és ennek a dramatikus és színpadi formába öntésére igyekszem. Leg­újabb munkám rövid leírásával reflektálni szeretnék doku­mentarista színházi tapasztalataimra, mely nem annyira ki­terjedt, de intenzív kérdésfeltevés jellemzi. Kezdetnek sze­retnék bemutatni egy olyan előadást, amit nem láttam. Veszedelmes feladat. Ezért kérném, jól figyeljenek, és hasz­nálják képzeletüket. A 2000 januárjában, Franciaországban létrehozott előadás címe I AM A MAN [Ember vagyok]. Té­mája az afroamerikai történelem, pontosabban az Egyesült Államokban élő afroamerikaiak története. Az I AM A MAN mint dokumentumrapszódia Az I AM A MAN több dolog egyszerre, szimultán előadások sorozata. Különböző formák elegye: monodráma, konferen­cia, vetítések, történeti freskó, musical, improvizációk stb. Dramatikus viszonylatban az I AM A MAN számos történe­tet versenyeztet egymással, melyekben intim, poétikus és politikai szövegek fonódnak össze. Nevezhetnénk doku­mentumrapszódiának is. (A rapszódia szó a görög varrást je­lentő szóból származik - a rapszodosz az, aki „összevarrja, egymáshoz illeszti a dalokat”.) Az előadás hetvenöt percben meséli el egy évszázad történetét. A törekvés, hogy egy egész történelmet felvázoljon, epikus dimenziót kölcsönöz az elő­adásnak, melynek végkimenetele ismeretlen, hiszen még szemünk előtt is kibontakozóban van. Szimbolikus, ahogy a kronológia a rabszolgaság eltörlésével indul (1865), és a jelenig tart. Egy igen bonyolult, gyakran félreértett történet bomlik ki, melynek nagyon fontos a kollektív dimenziója: az afroamerikaiak küzdelme a „világ legnagyszerűbb de­mokráciájában” való részvételükért. Az előadásban a következő emberi és anyagi eszközöket használtuk fel: egy színésznőt (Laetitia Lalle Blessed Bi), egy széket, egy emelvényt (amit ebben a funkciójában sosem használtunk, de alkalmas volt ezer más kérdés megválaszo­lására), néhány kelléket (egy könyvet, hamutálat, egy pár kesztyűt, egy bőrdzsekit, egy hangosbeszélőt, egy csomag szórólapot [a Fekete Párducok híres tízpontos programjá­val], néhány fényképet [egy fehér vászonra vetítve]), néhány kronologikus elemet power-point prezentáció formájában (szintén vetítve) s egy nagyjából négy négyzetméteres fehér négyzetet a padlón. Kb. ennyit. A franciaországi előadáso­kon van egy transzparensgyűjteményünk is, kartonpapírra írt szlogenekkel. Szorgos ikonográfiai kutatás során össze­sen ötven ilyet gyűjtöttünk az állítások és követelések gazdag történetéből (beleértve az I AM A MAN feliratot is). Ez a ha­talmas kupac a tér más-más pontján foglalt helyet, a techni­kai sajátosságok függvényében. Van úgy, hogy az előtérben állítjuk ki őket, egyfajta önálló installációként. Most képzeljék el, hogy egy színésznő belép a színpadra, egy lefátyolozott kalapot tartva a kezében, melyet egy papír­virág - pontosabban gardénia - díszít. Ez Billie Holiday ka­lapja. A közönséghez fordulva a színésznő találós kérdést tesz fel. A nézőknek ki kell találniuk, melyik afroamerikai történelmi hírességhez - Billie Holiday, Martin Luther King, Malcolm X, Muhammad Ali, James Brown, egy Fekete Párduc, Angela Davis - tartozik egy-egy adott kellék. Ők a rapszódia szereplői is, akiket mind egyedül a színésznő kelt életre. A találós kérdések végén a színésznő magát is bemutatja: „A nevem Laetitia Lalle Blessed Bi. Huszonöt éves vagyok. Színésznő.” Ekkor az előadás kezdetét veszi, Bo Diddley I AM A MAN című blues dalával. 16 Nora, Pierre: Between Memory and History: Lieux de memoire. Repre­sentations, Spring 1989, University of California Press, 8. Újrahasznosított valóság a színpadon színház

Next