Színház, 2017 (50. évfolyam, 1-12 szám)

2017-04-01 / 4. szám

INTERJÚ A MÁSIK MEZTELENSÉG Sárosdi Lillával Tompa Andrea beszélgetett - Egy interjúban említetted, hogy burokban születtél. Eb­ben a tudatban nőttél fel, és ez színészi pályádra is kihatott, egyfajta védettséget jelentett mindazokon a helyeken, ahol megfordultál: Szolnokon, ahol Schwajda György színházának iskolájába jártál, aztán a Krétakörben. Mit jelent a védettség, ez az önmagát beteljesítő jóslat? - Szolnokon megtaláltam azt a családi légkört, és később a Krétakörben is, amelyet otthon nem kaptam meg, és amely­ről azt hiszem ma, szülőként, hogy egy gyereknek meg kell kapnia: biztonság, felszabadultság, mégis határozott keretek. - Ez valahogy ellentmond a burokban születettségnek. - Annak ellenére, hogy nehéz családi hátterem volt, korán félárva, majd fiatal felnőttként árva lettem, a burok azt jelenti, hogy megtaláltam azt a szeretetet, amelyből nem kaptam ott­honról eleget. Mindig ilyen szeretetteljes csapatokban voltam, a Krétakör is ilyen családot jelentett. - Kikből állt a szolnoki csapat? - Vinnai András, Gigor Attila, Máthé Zsolt. Belőlük állt Bodó Viktor csapata, az Ad hoc társulat, ami - ahogy akkor hívták - amatőr, valójában független társulat volt. Schwajda színházában egy hivatalos iskolaként induló képzés keretein belül állt össze, de az az iskola aztán nem vált felsőoktatási intézménnyé, nem lett belőle egyetem úgy, mint Kaposváron. Törőcsik Mari, Molnár Piroska, Garas Dezső, Hernádi Judit, Morcsányi Géza tanítottak ott. - Valakihez kötődtél a tanárok közül? - Nem, mi, az Ad hoc társulat különcként működtünk, még az osztályon belül is. Éjjel-nappal próbáltunk, sosem he­nyéltünk, nem „keveredtünk” másokkal, egyébként kommu­nában is éltünk egy bérelt lakásban. - Kemény munkamorál. Egyébként a te színházi érdeklődé­sed honnan jön? - Magam sem tudom. Egyszer láttam egy Latinovits-fil­­met, és valami bekattant. Valami ösztönös válasz vagy vá­lasztás volt ez. A film után elkezdtem lázasan utakat keresni a színészet felé. - Az nem merült fel, hogy egyetemen tanulj? - Nem, eleve estin érettségiztem, és sajnos nem tanultam meg tanulni. Rengeteg féle tehetségem és érdeklődésem volt, gitár, trombita, rajz, biológia, de semmi mellett nem tudtam kitartani. Ösztönösen csapódtam ide-oda. A szüleim abban tudtak volna segíteni, hogy kitartó legyek, elköteleződjek valami mellett, de azt sajnos nem mondták, hogy a tehetség nem elég, dolgozni is kéne. - És hogyan lettél a színház mellett kitartó? Hiszen ezt nem hagytad abba. - Talán azért, mert a színház mindig közösség volt szá­momra, olyan közösség, amelynek az elismerésére vágytam. Ez innen visszatekintve leleplezi azt a gyermeki kiszolgálta­tottságot, szeretetvágyat, hogy ez a színházi mizéria nálam a szeretetéhségből fakad. Fogadjanak el, tapsoljanak meg. Ez vitt mindig. Nyilván nem csak emiatt vagyok színész, talán van hozzá tehetségem is. - Ezeket az egyéb tehetségeidet ki tudtad élni, vagy elfelej­tődtek? A Krétakörben láttunk zenélni is. - Egyik sem lett igazán fejlesztve. A színházon belül ha­ladtam. Eredetileg orvos akartam lenni, a biológia nagyon ér­dekelt az iskolában, aztán dolgoztam is laborban, onkológián, de a lelkületem, az, hogy mindent intenzíven átélek, nem tett alkalmassá arra, hogy ott maradjak. - Ez az intenzív átélés és az érzelmek felmutatása erősen jellemző a színészetedre. Ezt nem technikának látom, hanem mindannyiszor személyes átélésnek és tapasztalatfelmutatás­nak. Ez egy színész számára nagy adomány. Mi a magyará­zatod arra, hogy ennyire markánsan megjelennek rajtad az érzelmek, mi ennek a belső története? - Valóban nem takarom el semmivel az érzelmeimet. A fér­jem, Schilling Árpád szokta mondani, hogy „neked nincs sem­mi magánügyed, mindent rögtön kiteszel”. Latinovits mondta magáról, hogy kívül hordja az idegrendszerét, hogy minden pillanatban sebezhető legyen. Valahogy így van ez velem is.­­ Civilként lehet, hogy mindez inkább teher. - Igen, magánemberként ez rettenetesen fárasztó. Renge­teg energia az élet minden rezdülésére reagálni, pláne, ha az ember még paranoiás is, mint én. - Mi történt veled a Krétakör után, mikor ez a kívülről is fantasztikusnak tűnő burok megszűnt? - Nekem személyesen nagyon kellett, hogy vége legyen. Már korábban éreztem, hogy erre nekem szükségem van, hogy nem stimmel, hogy ennyire nem kell semmiért meg­­küzdenem. Anyagi biztonság, kiszámíthatóság, sziklaszilárd keretek, lubickoltam, de azt éreztem, hogy valami erőfeszítést már végre nekem is kéne tennem.­­ Tehát nem a Krétakör fáradt el. 22 SZfMW

Next