Színház, 2017 (50. évfolyam, 1-12 szám)
2017-01-01 / 1. szám
ÖREG SZÍNÉSZ Áprilisban és májusban A játszma végét próbáltuk Marosvásárhelyen. Beckettet próbálni, belevágni Beckettbe: jó, ha nem marad következmények nélkül. Öreg színészek, két egymás mellé helyezett kukában. Nem is teljes emberek, hanem csonkok: azon nevetgélnek, hogy egy kétülésesbicikli-baleset legyalulta „mind a négy” lábukat. Egy házaspárt játszanak, akik minden jel szerint már leélték életüket, de még itt vannak. Velünk, akik a saját életük idejéről semmit nem tudhatnak. Nem „teltek be élettel”, mint Ábrahám, első látásra legalábbis nem ez merül fel az emberben, amikor felnyitják a bádogfedelet és megszólalnak. „Feltűnően fehér arc”, írja Beckett a férfiről, akit Naggnek hívnak, „nagyon sápadt arcszín”, mondja a nőről, akit meg Nellnek. Nell és Nagg: két mássalhangzótorlódás, gutturális baleset, két elcsuklott hang, visszafojtott nyögés. Öreg színészben Samuel Beckett a legjobb, tőle tudunk meg a legtöbbet az ember testében felhalmozódott és megosztható időről. A biológiai funkciók lelassulása, a hús gerjedelmeinek végleges elcsitulása és az emlékezet összezavarodása: hirtelen, minden átmenet nélkül következik be, a kataklizmák módján, ami után maga az idő tornyosul elénk. Körülölel, mint egy puha, tagolatlan szivacs, amely minden érintést befogad, majd azonnal vissza is ad, nem emlékeztetve bennünket korábbi önmagunkra. Ha nincs nyom, nincs pillanat sem. A játszma vége visszatérő kérdése, vagy inkább felkiáltása - „Ó, tegnap...!” - a felmérhetetlenül nagy időt nyugtázza, de a nyugtával nem dicséri, hanem inkább megismerhetetlennek tartja: az „üresség végtelensége vesz majd körül”. Öreg színész nélkül nem lehet megtudni, mi a színház. Vannak korok, amikor, akár több száz évre is, eltűnik, azt SZl MhZ 2