Színház, 2017 (50. évfolyam, 1-12 szám)

2017-04-01 / 4. szám

SÉRÜLT SZÍNHÁZ GAJDÓ TAMÁS A NŐNEK A SZÍNPADON SZÉPNEK KELL LENNIE? A szépségideál változása a magyar színházban Laborfalvi Rózától Fedák Sáriig A magyar színháztörténet kezdeteiről alig maradtak fenn for­rások. Ismerjük a színjátszók nevét, megvan az előadott dara­bok jegyzéke, olvashatunk néhány kritikát, feljegyzést, levelet - a színházi előadást mégis teljes homály fedi. Fogalmunk sincs arról, milyen lehetett a színjátszó stílus, milyen erőkből állt a társulat. Azt viszont tudjuk, hála Donát János 1814-ben készí­tett portréjának, hogy az együttes vezető művésznője, Moór Anna megtestesítette a kor szépségideálját. Kazinczy Ferenc soraiból pedig az is kiderül, hogy az eszményi színésznő alakját is reprezentálta: „A szép Moór Náninak (később Rehák próká­tor hitvesének) nem kellő mester, őtet a természet szülte azzá. Gyönyörű leány, Palinak [azaz Ráday Pálnak, a társulat vezető­jének - G.T.] nagy öröme, nagy kevélysége. Szava, állása, moz­gásai, különösen az a mesteri kéztartás is, csudálást érdemlő.”­ A tökéletes színésznő szép és tehetséges - fogalmazta meg Kazinczy, s nézetét hosszú ideig elfogadták a magyar színházi élet alkotói. Színháztörténetünkben mégis csak néhány olyan művésznőre találunk, akinek szépsége és tehetsége egyaránt elkápráztatta a kortársakat. A Nemzeti Színház első generá­ciójából Laborfalvi Rózáról nemcsak azok írtak rajongó sza­vakkal, akik virágkorában látták, hanem a nála harminc évvel fiatalabb Újházi Ede is. Újházi írásából kiderül, hogy a mű­vésznő kivételes testi adottságai meghatározták színészi játé­kát: „Igazi magyar szépség volt: sasorr, a legszebb metszésű sötét pillájú szem, melybül szelídség és királynői parancsolás sugárzott; tiszta, eszes homlok és kegyet osztó száj, melynek nyíltával szívet rezdítő, csodás varázsú harmónia hangzott.”1­2 A színházról szóló közbeszédben csakhamar előtérbe ke­rült az a kérdés, hogy a szépséges színésznő megjelenése ön­magában elég hatásos-e. Vajon nem csalódik-e a közönség, ha azt tapasztalja, hogy az alakot csak külsejében tudja tökélete­sen megjeleníteni a színjátszó? „A szépség egy színésznőnél sokat tesz, de az a tehetséget teljesen sohasem pótolja ki” - figyelmeztetett Jósika Kálmán Anasztázia című regényében.­ Amikor 1863-ban a Színészeti Tanodában megindult a szervezett színészképzés, a felvételi követelmények között ott szerepelt, hogy a pályázónak jó színpadi alakja legyen. A magyar színházelméleti irodalomban mégis viszonylag későn olvashatjuk ennek magyarázatát. Császár Imre 1909-ben A színjátszás művészete című munkájában foglalta össze a prob­léma lényegét: „Annak a nőnek, aki a drámában mint a sze­relmi szenvedelem képviselője, szíveket gyújt lángra és véres összeütközésre kénytethet férfiszíveket, szépnek kell lennie. Ez kétségtelen, mert anélkül a dráma valószínűsége halomra dől.”­ Császár Imre megjegyezte, hogy a romantikus drámák a „legkövetelőbbek a külsőségek iránt”, azt azonban már nem vette észre, hogy a XIX. század végén megjelent népszínmű­ben és operettben legalább olyan fontos a színész természet adta alakja. A népszínmű női főszereplőjét ráadásul a hagyo­mányos paraszti szépségideálhoz mérték. A műfaj és a kö­zönség szerencséjére Blaha Lujza megtestesítette az eszményi népi alakot. Találóan írta Nagy Endre: „Szinte Lisznyayék kacskaringós ornamentikájára volna szükség, hogy méltó­képpen megfesthessük mesebeli alakját: a cseresnye-ajkat, a ringó járást, gerle-kacagását, pacsirta-énekét, bogár-szemét. A magyar rónának minden gazdagsága benne pompázott és az »extra Hungáriám« szomorú gőgje imádva borult le előtte.”­ A közönség ízlését - különösen az 1870-es évektől kezdve - a színházi életet bíráló újságírók alakították. Ezek az írások nagy szerepet játszottak abban, hogy Blaha Lujzát, aki drámai művekben és operettekben is fellépett, a népszínmű-alakok­kal azonosították. Szász Károly 1875-ben megfogalmazott sorai hosszú időre megszabták a „nemzet csalogányáról” megjelenő írásokat: „Ő a valódi szemenszedett parasztlány és menyecske, kiben ugyan semmi durvaság nincs, de természe­tessége és valódisága nem finomul eszményivé.”­ Az 1875-ben megalakult Népszínházban Blaha Lujza mel­lett szebbnél szebb operettprimadonnák léptek színpadra: Pálmay Ilka, Hegyi Aranka, Küry Klára, Bárdi Gabi, Kopácsy Juliska, Tóth Ilka. Küry a korszak szépségideálját testesítette Laborfalvi Róza , Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete, szerk. Orosz László, Magvető, Bu­dapest, 1956, 257. (Magyar Könyvtár) 2 Újházi Ede: Régi színészekről, A Nap Újságvállalat, Budapest, 1908,45. 3 Jósika Kálmán: Anasztázia, Hölgyfutár, 1863. május 14. 4 Császár Imre: A színjátszás művészete, Budapest, 1909, 26-27. 5 Nagy Endre: Blaha Lujza, Nyugat, 1908,1,111-112. 6 Szász Károly: Blaháné, Vasárnapi Újság, 1875,401-402. SZTN-W 19

Next