Színház, 2022 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2022-07-01 / 7-9. szám

ÉVADPORTRÉK 1 . született, megfelelve a héthatárban előszeretettel emlegetett népszínházi eszménynek. Több új bemutató is az igazgatói pályázatban lefektetett célkitűzések jegyében jött létre, min­denekelőtt a koprodukció a szombathelyi Mesebolt Bábszín­házzal, a Szólít a szörny című, Vidovszky György rendezte ifjúsági előadás. Ennek minimum két jól látható, fontos hoza­ma volt a Weöres Sándor Színház számára. Az egyik az, hogy a társulat legígéretesebb, legtehetségesebbnek tippelhető fia­tal színésze, Major Erik olyan feladatot kapott, amihez más módon aligha jutott volna hozzá. Bábbal és bábszínészekkel játszhatott, megismerve technikákat és kollégákat. Meglehet, mutathatott volna Major Erik­a színészetéből többet is a halá­los beteg édesanyját lassan, gyötrelmesen elvesztő kamasz fiú figurájában, ám Vidovszky György számos rendezői ötletet és eszközt vetett be, amivel talán kéretlenül is csökkentette a főszereplő terheit és a rá irányuló figyelmet. De hogy az alko­tók eredményes munkát végeztek, azt visszaigazolja az Üveg­hegy-díj is, amelyet a Szólít a szörny mint legjobb ifjúsági előadás nyert el tavasszal a X. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén. Ez a szakmai elismerés báto­rításként ráfért a színházra, már csak a Szólít a szörny nem zökkenőmentes indulása miatt is. A főpróbára pedagóguso­kat hívtak meg, s ők ódzkodtak a halált tematizáló darabtól, nem szívesen vállalkoztak arra, hogy osztályokat vigyenek rá közönségnek. (A gyermek- és ifjúsági színházak számára nem ismeretlen tapasztalat az, hogy olykor a felnőttek jelentik a leküzdendő akadályt.) Ugyancsak hangsúlyos eleme volt Szabó Tibor igazgatói pályázatának a színházi nevelést segítő előadások programja. Haladéktalanul neki is láttak. Az ajándék című művet szín­házi nevelési szakember, Liptai Ildikó írta és Horváth János Antal rendezte. Harmadikos általános iskolásokkal néztem az éppen hogy csak valamiféle otthon díszletet, amelyben Haj­dú Péter István mint tizenegy éves kisfiú háziállatot szeretne, de a mamája (Decsi Edit) és irodalomtanár papája (Antal D. Csaba) nem engedik neki. Bonyodalom és világgá menés lett ebből. Amit láttunk, az színházként nem számottevő, a peda­gógiai haszna pedig elég bizonytalan. Az események néhány pontján az előadás megállt, és a szereplők a csoportokra osz­tott gyereknézőkkel beszélgettek a konfliktusról, helyzetgya­korlatszerű játékra kérve őket. Látni véltem a kísérő pedagó­gus arcán a kétségbeesést a tanulók egy-egy megnyilvánulása miatt. Pedig alighanem arról van szó, hogy eldöntetlen, mit várunk ebben a helyzetben a gyerektől: a saját véleményét fejezze ki és képviselje, vagy illeszkedjen be a szerepjátékba. Az én nézőtársaim hajlamosak voltak erkölcstanóra helyett alkotófolyamatnak fogni fel a csoportmunkát. A produkció legfőbb érdemének azt tudtam be, hogy színházba szoktat. Bizonyára akadt az iskolások között, aki először járt itt. Meg­ismerhette a házat, a ruhatárat, az aulát, a nézőteret. Élő szí­nészt láthatott akció közben, és interakcióba is keveredhetett vele. Ez olyan hely, ahol játszanak! És néha velük lehet játsza­ni. Sőt velük játszunk akkor is, amikor konkrétan nem. A középiskolás korosztálynak az Antigoné tantermi ver­ziója készült. Az előadást követő beszélgetést vezető dráma­pedagógusok, Németh Andrea és Németh Gyöngyi alkották a kart, míg a színészek lendületesen és megkapón adták elő az antik tragédiát. Némedi Árpád és Szabó Róbert Endre szolgáltattak zenét hozzá, az előző részek tartalmát például rap formájában vezették elő a szereplők. Bálint Éva fekete bőrdzsekis Antigonéja úgy volt bajnoka az igazságnak és a morálnak, hogy közben nem állt távol tőle némi csábos, fi­atalos léhaság. Horváth Ákos öltönyös-nyakkendős Kreónja érzékletesen hozta egy szigorú iskolaigazgató rigorózusságát. De amikor a fia halálhírét kapta, akkor szépen kövült meg az arca. Az előadást követő diáktanácskozáson többen azt a véle­ményt képviselték, hogy Kreón jó király­­ betartja a törvényt. Innen nézve ez a színházi értelemben érvényes és értékes elő­adás vajon siker vagy kudarc? Az évad kötelező feladatának tekinthetjük virtigli szó­rakoztató előadások kiállítását. Két ilyen született, az egyik az Ájlávjú című „jókedvű musical-revü”. Egy gazdaságos, kamara méretű, négyszereplős Broadway-musical, amely Nagy-Bakonyi Boglárka, Nagy Cili, Hajdú Péter István és Antal D. Csaba jóvoltából hiánytalanul betöltötte a nagyszín­padot. (Plusz az el nem hanyagolható muzsikusok.) A színre­­­vitelt jegyző Harangi Mária rendezte már a darabot a Centrál Színházban, kikristályosodhatott benne, hogyan kell egysze­rűen, flottul, pörgősen színpadra tenni. Sima pamutpólókra festett-írt különböző jelmezekkel, gyors öltözésekkel, vetíté­sekkel, változatos jelenetekkel, néhány kirobbanó kettőssel vagy magánszámmal érte el az általános jókedvet kiváltó si­kert. A produkció színvonalas, arányos, jó ízlésű, a színészek egyenletesen, összeillőn szakszerűek és energikusak. Ennél döcögősebbnek bizonyult a Márkus Emília teremben bemu­tatott Shakespeare a mellényzsebben, amelyet a társulat színé­sze, Kelemen Zoltán állított össze és rendezett meg. Karinthy Frigyes, Nóti Károly, Békeffi László, Rejtő Jenő műveit, Lehár Ferenc, Zerkovitz Béla, Orlay Jenő, Ábrahám Pál, Seress Re­zső, Horváth Jenő, Doleskó Béla zenéit és Harsányi Zsolt, Szi­lágyi László, Orlay Jenő, Harmath Imre, Szenes Iván munkáit használta fel, s a kabaréjeleneteket és a dalokat hozzávetőleg a színház tárgyköre mentén szerkesztette egybe. Az előadás kissé ódivatúan hatott, nem kellemetlenül. Közben ambicio­nálta volna azt is, hogy mindazt, amit említ, a mára fordítsa le, aktuális társadalmi problémákra reflektáljon, de ez már nemigen jött össze. Pedig a Kecsa Mari Csaba tervezte díszlet annyiban igazán ígéretesnek látszott, hogy a színházigazga­tói irodában olyan plakátok lógtak a falon, mint például a nemzeti dohányboltok emblémáját idéző „Réz Albin: Nem röpül a turul, rendező: Marosszéki Kerek Ernő”. Maguk a ka­baréjelenetek azonban pontosan abban a hagyományos stíl­ben játszódtak, amelyben Szerémi Zoltán nagy gyakorlattal gyárt le egy kissé szórakozott színidirektort vagy, mondjuk, Orosz Róbert tüchtigen, aprólékosan kidolgozott komikum­mal ruházza fel a tehetségtelen drámaírót, akit nehéz lerázni. Végül is a legemlékezetesebbként talán Bálint Éva színésznői toalettje maradt meg bennem - Csonka Szilvia jelmezterve alapján -, amelynek fehér szoknyáját rengeteg nagy, színes gomb díszítette. Itt kell megjegyezni, hogy a közönségcsalogató előadások csak mérsékelten váltották be a hozzájuk fűzött jegyvásárlási reményeket. Az Ájlávjú jól teljesített, át is viszi a színház a kö­vetkező évadra, míg a Shakespeare a mellényzsebben a vártnál talán hamarabb kifutott. Általában véve is komoly gond, hogy a járványidőszak alaposan megrostálta a bérletvásárlókat. A 2021/22-es szezonra erősen csökkent a bérletesek száma. Ez azt is jelenti, hogy míg a legjobb időkben 20-25 előadást lehetett játszani az új bemutatókból, addig ez most csupán 12-15. Mert az olyasmi ritka, mint A Pál utcai fiúk, amit 2020-ban rendezett Réthly Attila (az akkor még Máté Gábor- Székely Kriszta-osztály számos fiúnövendékével), és még mindig műsoron van. Tavasszal eljutott az 50. előadásig - vol­taképp ez volt az egyetlen alkalom az idei szombathelyi szín­ 27

Next