Szinház és Mozi, 1955. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)
1955-04-01 / 13. szám
KÁRPÁTI AURÉL : i/ftOST tíz esztendeje... Micsoda március volt az! Egy halálba dermedt tél után a felszabadult gondolat, szó és tett csodálatos tavasz ébredése. Igazi újjászületés. Reménységes forradalmi izgalmát ma is érzem, ha rágondolok. Mennyi lázas kavargással föltóduló, felejthetetlen emlékem van róla. Gomolygásukba szinte beleszédülök. Álomképek szoktak ilyen elevenek lenni néha igazabbak a valóságnál. S csak természetes, hogy fölvillan köztük az első színházi előadás élménye is. Az első művészi megmozdulás a romok között. Még dörögtek az ágyúk Pesten, mikor a Nemzeti Színház kamaraszínpadán színészeink már játszani kezdtek. A náci fasiszták által elnémított magyar irodalmat és művészetet ők szólaltatták meg először, rácáfolva a régi szállóigére, hogy fegyverzajban hallgatnak a Múzsák. Mondom: Pesten még dörögtek az ágyúk ... Igen, mert így, ezzel a sokszor leírt mondattal kezdődik a megújhodott magyar játékszín, a mi mai színjátszásunk hősi története. Ott voltam, láttam. S örülök, hogy ott lehettem ennél a diadalmas, lélekemelő indulásnál. Akis színházban nagy találkozó volt. Nézőtér és színpad szereplői mintha most találtak volna egymásra először igazán. Vígjátékot adtak a színpadon, de a színészek és nézők lelkében megindító dráma zajlott. Könnnyes örömtől csillogtak a szemek, hogy ez lehet, van, hogy már itt tartunk. Mindenkinek szíve a torkában dobogott, a színészek önmaguknak játszottak, a közönség önmagának tapsolt. Megrendítőbb élményt még nem kaptam színháztól. Másnap, március negyedikén beszámolót írtam az Új Szóba erről az előadásról. Hadd idézzem itt újra néhány mondatát. *Végre megint színház. Az első színházi előadás a felszabadított Budapesten. Hosszú tetszhalálból kelő, eleven élet. Mély és szabad lélegzetvétel a friss levegőn, pinceodúk vaksi homálya után a művészet és költészet hajnalodó sugárzása. S milyen igazi színház! Az első magyar drámaíró, Csokonai Vitéz Mihály százötven esztendős tündérbohózatát támasztja új életre, kitűnő előadásban, egyik legműveltebb és legagilisabb művészünk, Major Tamás jóvoltából. Köszönet és hála érte, lelkes kis művészgárdájával együtt. A Kamyóné egyébként nem túlságosan nagyigényű, de egészségesen vidám, énekes-táncos bohózat, szinte rögtönzésszerű, diákos humorú tréfa. Talán épp ezért őrizte mindmáig hamvas frisseségét. Csúfolódása rokon Csokonai híres komikus-eposzával, a Dorottyával. Az egésznek van valami debreceni jóíze, borsos-paprikás magyar zamata s színpadi kezdetlegességei ellenére is meggyőzően bizonyítja Csokonai vígjátékból talentumát. z előadás gondosan részletezett, ugyanekkor biztos egységbe fogott és elevenen pergő. Őszinte jókedv árad belőle a nézőtérre, amely olyan szívesen lesz foglya pár órára a régóta nélkülözött művészet varázslatának. Major rendezése igen szerencsésen a realista bábjátékok stílusába hangolta az előadást. Egyúttal bizonyságot tett arról, hogy Szztanyiszlavszkij nemes színpadi hagyományai — amelyek Hevesi Sándor halálával csaknem teljesen megszakadtak nálunk — méltó folytatóra találtak. Az együttes élén, rajta kívül Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán s a Nemzeti színpadán régóta nélkülözött, alakítóerejét töretlenül megőrző Bartos Gyula jár. De teljes elismerésre tart számot a többi szereplő is, különösen Somogyi Erzsi, Ungvári és Ladányi. A darab előtt Major Tamás Csokonai egyik legszebb versét, az Estvét mondta el, mély átérzéssel és döbbenetes művészikifejezőkészséggel.« Ez volt első színibírálatom a felszabadulás után.