Szinház, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1945-08-15 / 1. szám
— János ! A fiú a karjára borulva aludt. Csomós, erős haja ráfolyt a homlokára. Barna volt a homloka, arca is barna. Szeme köré finom kis árkokat cserzett a nap. A lány csak nézte ezt az alvó arcot a párnán; tele volt vele, az arcával, a karjával, az éjszakával a melegével; nézte és halkan kimondta a nevét. Éppen csak suttogta, belelehelte a fiú álmába, hogy szép legyen az ébredése. — János ! ----Az megmozdult. Csak a karját mozdította meg, úgy, mintha a lány derekára akarná tenni, mert így aludtak az éjszaka, a fiú fölhúzta kissé a térdét, a lány befészkelte magát, a fiú a lány derekára tette a kezét, nem engedte el, és nem is mozdultak, attól a perctől, hogy elnyomta őket az álom, egészen hajnalig. Akkor, hajnalban, a lány fölébredt. Kisiklott az ágyból, kiment a konyhába, megmosakodott a csapnál, dörzsölte a jéghideg vízzel az arcát, duzzadt mellét, csípőjét, s még erős combját is, míg ki nem tüzesedett a bőre s el nem oszlott testéből az édes fáradtság. Ahogy kinézett az előszobába, ott látta a fogason a kalapot, a kabátokat, ott látta a sarokban a három bőröndöt, s a tartóban a két esernyőt, az asszonyét meg az úrét. Ebből tudta, hogy megjöttek az éjjel. Visszament a fiúhoz, leült az ágy mellé a székre. Nézte az alvót. A konyhában nyitva hagyta az ablakot, s a szoba ajtaja is nyitva maradt utána ; friss, hűs levegő áradt be, s hallatszott, ahogy a kertben csivognak a madarak az esőben, — János — mondta halkan. Annak egyszerre fölpattant a szeme; szétnézett, nem tudta, hol van. Amikor bejött, sötét volt, s nem is gyújtottak villanyt; nem ismerte ezt a szobát, a sarokban a fehér szekrényt, tetején a kosárral, a kis asztalt, a kimustrált kék szőnyeget, de a lányt megismerte s nyomban elmosolyodott. — De jót aludtam ! — mondta. — Csendesen — intette a lány. — Megjöttek. Mert úgy volt, hogy nem jönnek, csak ma délelőtt, vidéken voltak , de mégis csak megjöttek az éjjel. — Noha benéznek ! — kötődött a fiú s magára húzta nyakig a takarót, mert meztelenül feküdt az ágyban. A lány vállat vont. — A — mondta, — alszanak azok. A fiú ránézett. Piros az arca, mint az alma — gondolta. Friss, jó szappanszagot lehelt a bőre. Nézte meztelen lábaszárán a szőke pihéket. Egyszerre csordulásig telt vele ő is. Ott érezte magában, a karjai közt, a mellén , a vérében, az ujjai hegyében. Fehér volt és szőke, húsos piros a szája ; a teste izmos, ruganyos; csak hozzá kellett nyúlni és megadta magát; csak megsimogatta, s tüstént kicsapott belőle a szerelem. — Verőn ! — mondta. A lány megrebbent. — János — suttogta maga elé. S csak azt érezte, hogy a fiú megfogja a karját s neki tűz ömlik a szemébe; elgyöngült, s látta a fiú fényes tekintetét; aztán a fiú karja a derekára siklott, átfonta, szorította; hallotta, amint a nevét mondják ; nyöszörgött és lehúnyta a szemét. Aztán fölállt, megigazította a ruháját, a haját. — Kelj föl — mondta, — és kiment a konyhába. A fiú nyújtózkodott. Akkorát nyújtózkodott, hogy beleroppant a dereka. Tetőtől talpig átjárta a lány jelze. Kilépett az ágyból. Nehezek voltak a csontjai. Az ablakhoz ment és kinézett. A lejtőn tompán, vizesen fénylett a lomb meg a fű. Sose látta még innen, ebből az ablakból a várost, a hegyoldalt. A zöld közt egy-egy nedves piros tető csillant. Lent a nyirkos, szürke ködben csak a tornyok látszottak, meg a hidak a folyó fölött, a zömök és a karcsú híd, s szemközt, kissé jobbra a másik hegy, tetején a Várral. A mosdó az ablak mellett volt. Megeresztette a vizet, teletöltötte a kagylót, két karját belefektette a vízbe. Átjárta a hideg. Fejét a csap alá tartotta. Jó borzongás szaladt végig a gerincén, amint tarkójára zúdult az erős, jeges vízsugár. Megtörülközött. Megfésülködött a lány fésűjével. Felöltözött. Óvatosan benyitott a konyhába. A lány a lábán ült. Térdére könyökölt. A szeme vizes volt. — Verőn — mondta. — mi bajod ? — Ott a tejed — mondta a lány. Az asztalon egy bögre tej volt, meg egy karaj kenyér, zsírral kenve, megpaprikázva. A fiú leült az asztalhoz. Nem tudta, egyék-e, ne egyék-e. Várt. A lány fölnézett. — Egyél — mondta neki. ő engedelmesen enni kezdett. Megszólaltak a városban a harangok. — Kiét eszem el ? — kérdezte. Tréfálni akart, de nem ment. Valahogyan megsavanyodott minden, lompos lett, mint az idő. — Az enyémet — mondta a lány. — Eltettem neked tegnap. A fiú a bögre fölé hajolt. A tejet nézte és majszolt. Olyan ez — gondolta, — mintha meg se történt volna. Csak most itt ül és eszi a kenyeret, issza a tejet. Veron eltette neki tegnap. Legalább ez a nyavalyás eső elállna. De nem áll, beborult, szakadni fog estig. Azért jólesett neki, hogy Verőn ilyen biztosan várta, még a tejet is eltette. S végiggondolta, ahogyan találkoztak. * Kint találkoztak a Ligetben, a hintánál, tegnapelőtt. Addig azt se tudta, hogy Verőn a világon van. Valahogyan egymáshoz verődtek a hintánál, egy hajóban ültek, s ahogy fölsuhantak a magasba. Verőn visított s kapkodott a szoknyája után. — Vigyázzon, kisasszony — mondta neki. — Kiesik. S megfogta jó erősen a derekát, közvetlen a melle alatt, nehogy kiessék. Aztán megittak egy pohár sört. Vasárnap volt, s hétkor Verőn azt mondta: — Haza kell mennem. Kikapok, ha nem vagyok otthon nyolcra. Kézenfogva mentek. A pályaudvar mellett mentek. Vonat jött .A mozdony sikkantott egyet a hid alatt. A hídon Nov«ll». Irta RÓNAY GYÖRGY Stefan Zweig Sakknovella Anify íróművétz utolsó motszmövi s tiszta Irodalom ajándéka. BIBLIOTHECA William Saroyan Emberi történet Az amerikai rtmaka. új — humanista Irodalom BIBLIOTHECA Balla Antal A Magyarok dolgáról — népek dolga c. sorozatunkban. BIBLIOTHEK Írat :CA 26