Szinház, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1945-11-14 / 14. szám
„JÓZSEF ATTILA NEM PROLETÁR-KÖLTŐ Ep) kissé válasz is az a cikk Haldzs bélának, akinek hálásan köszönöm nagyern tanulságos és a viszonyokhoz mértan — tárgyilagos hozzászólását a Pártkritikához. Egyben kérem, hogy fogadja el pontos meghatározásnak a következőt: pártkritika alatt azt érheti, ha rossz művet dicsérnek, mert a mű a párt céljainak megfelel és viszont, ha jó művet gáncsolnak, mert nem felel meg a párt céljainak. Ez, felfogásom szerint, romboló természetű cselekvés, erkölcstelen, ff. E.) Persze a pártkritikán kívül még sokféle nemkívánatos kritikát számon tartanak az írók. Ott van például az egyazon laphoz, folyóirathoz, kiadóhoz, vagy irodalmi társasághoz tartozók csöndes, vagy nyíltabb megegyezése, hogy író az, aki közénk tartozik, a többiről egyáltalán „nem lesz tudomás véve". S hát a szokásos viszontbiztosítási kritika, én jót írok rólad, te jól írsz rólam. „Roboz” hajdani krónikájában szerepeltek ők így: „Uram, lángész lobog önben!" „Uram, önben nemkülönben!“ Vagy pikánsabb esetek, mintegy nyolc-tíz évvel ezelőtt fültanúja voltam annak, amint két kritikus közösen zsarolta egyik színház kezdő igazgatóját azzal, hogy, ha darabunkat elő nem adod, egész évben támadjuk a színházadat, mindent agyonütünk, így beszéltek, egészen mezítelen alapon s nem két zughírlapíróról van szó, az egyik egy nagy, úgynevezett baloldali napilap munkatársa volt, a másik egy nagy, úgynevezett jobboldali lap munkatársa. Mindenesetre ehhez a manőverhez sikerült megegyezniük, mondván, hogy hja, irodalom az más! S ebben az esetben az érdekelt író — én, akinek a darabját próbálták éppen ebben a színházban — az író, mintegy mellékesen lóg, művével együtt, a színház és e kritikusok ügyen, őt leütik az igazgatóval s színházával együtt, mintegy odaseneki alapon.. Mindezeknek a „kritikáknak” van egy alapvető hibájuk, melyből elősarjadva pusztítanak: az elfogultság. A .János evangéliima szerint Jézus Krisztus így felel a főpap előtt, az őtszidalmazó és arculverő poroszlónak: Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról; ha pedig jól, miért versz engem.” — Körülbelül ebben látom a klasszikus kritika alapelveit. A kritikát állani kell és ki kell állani; jogom van ahhoz, hogy kritikát kapjak és kötelességem eltűrni azt. Ki kell tűrni természetesen, de igenis, csak a csakugyan kiváló kritikát. Azt, amelyik a műhöz szól hozzá, személytelenül, és mellékes szempontok nélkül. S ilyen mellékes szempontok például a pártszempontok is, a pártok túlbuzgó szolgálata feltétlenül nívósüllítődéshez vezet. .aminthogy ugyanorra vezet, mondjuk, a nemzeti eszme túlbuzgó szolgálata , és így tovább. Minden túlbuzgó szolgálat elfogulságba visz s így természetes következménye a színvonalcsökkenés.Mikor József Attilának „Külvárosi éj" című kötete megjelent,okozdy Ferenc aláírással egy szociaista folyóiratban pártszempontból írott kritikát kapott: „Legutóbbi kötete I Dörítsd a tökét, ne siránkozz!) megjelenése alkalmából marxista oldalról talált csak Gergely Sándor vállveregetü sorai jelentek meg. Korunk.) Epigen ezért kétszeres kötelesség őszinte marxista kritikával mérlegelni József Attila irodalmi munkásságát” írja a kritikus. S elmondja véleményét, melyszerint a kötet: „írója sokfélét nyalábolt össze s az egész kötet úgy hatott, mirt a költözködést lebonyolító, össze visszarakott bútorszállító kocsi". „Két vagy három olyan verse maradt, amely valóban értéke a szocialista iradalomnak." Ezek után elemezi a verseket. A kötet címadó verséből gúnyoskodva idézett néhány sor után azt mondja, hogy: „Mar.x .mennyivel megrázóbban, köttőibben mutatta be a gyárat a Kapitalban". Majd így ír: „Köpcédulákkal egy-egy elvtárs áramlik át. Kutyaként szimatol előre, s mint a macska, fülel hátra. Kedves hasonliítok az állatvilág köréről. (...az öntörműhely vasladik, s piros kisdedet álmodik a vasöntő az ércsornákba. Mi az a piros kisded, amiről a vasöntőálmodik, vörös Jézuska!" S mindvégig ebben a hangnemben csúfolja József Attilát — szocialista szempontból. Néhány versét szétboncolja, így: ,,Egy jelentéktelen sortól eltelentve, legértékesebb „Munkások“ című verse. Néhány szóval roppant találón jellemzi az imperialista terjeszkedést („mint fészket ütik le a kis falut"). Egy vers keretébe foglalja össze a tőkés világot, a proletáréletet. (Újságpapír az asztalon, kenyarral, s az újságban, hogy szabadok vagyunk, stb.) A munkássággal kapcsolatban azt mondja: „Kiállunk érte, mint a kémény, lássák! És búvunk érte, mint az üldözött!” Ez a nyílt és határozott állásfoglalás azonban csak ebben az egy versben jelentkezik. Majd így véglegezi szemléjét: „Az eddig felsoroltak alapján meg kell vallanunk, hogy József Attila nem proletárköltő”. Szemére veti, hogy: „elfutnak mellőle a legfontosabb problémák, a legaktuálisabb napi kérdések, így aztán csak a felszínt látja, ötletekre, véletlenadta témákra szorul“. ” végül mindehhez azt mondja, hogy: „ezek a sorok aJózsef Attila-problémát nem akarják egy kioldalúan elintézni, hanem a tárgyilagos kritika eszközével megoldani". Ezek után azt kell feltételeznem, hogy a kritikus voltaképpen jóhiszemű s meggyőződése az, hogy ez a tárgyilagos kritika! A háború elején egy jószívű és okos nyomdász mecénásnak ajánlkozott: csináljam meg a húszéves költők antológiáját. A terv szép és hasznos volt , nekifogtam összegyűjteni az anyagot. Az elképzelésem az volt, hogy az egészből majd összeáll egy markáns arcél: a húszesztendős magyar költők így látták a hábomit! A most indulón, a szárnyukat bontogatók, a kamaszul cinikusok és tiszta szeműek ... érdekes lett volna. A levonatok itt vannak a fiókban. Nekem kedves emlékem ez a néhány hatábnvi levonat... sorra a kedves nevek . . . személyesei alig ismertem belőlük három-négy fiút, csak leveleztünk. Ez itten zsidó, sose láttam, csak tehetségesnek véltem , az események addig üldözték, míg leugrott a negyedik emeletről és meghalt. Itt még így kezdi versét: Kedvesem, kedvesem, tudod-e micsoda a boldog élet. -Emezt a másikat nagyon szerettem, azt mondja: „Ha kevés a kenyerem, kitartom a napnak, ketten örvendezünk így a magános falainak. Ködbevesző utakon ingan sántikálok, széint engem a világ, én meg a vágói’’. Aztán háborús bűnössé keveredett el ebben a nagy zivatarban, úgy hallom, most valahol nyugaton bujdosik. Ez a harmadik itten humanista mezben jelentkezett annak idején , utóbb arra oktatott, hogy hogyan kell „élni" az új „életformákat és szisszenve kérdezte, hogy csak nem vagyok polgárt Fiatal költőket kerestem asorsüldözött antológia számára s nem zsidót vagy kommunistát, függele’i kisgazdapítrst, vagy polgári radikál Usat. Az elfogult kritika — s nemzeti vallási, faji és minden elfogulság! — destruál, szürkít, nívótlanít. Az elfogultság cselekmény, tett, akció, ha úgy tetszik, romboló akció, s kihívja a maga áldásos és építő természetű reakcióját, melyet így hívhatnék: a minőség lázadása. A e nomenklatura szerint boldogan tudom reakciósnak József Attikát például, csakugyan nem csak siroletár-költő, hanem költő. Szakmánk ilyen, hiába, minden amit eléje te szülik a szónak, bármit — tanár költő, szocialista-költő, iparos-költő, paraszt-költő, vagy Kosztolányi c.sú fondárosságával szólva „kohász költő" - ez mind értékcsökkentés. Költő József Attila, kifejezi a proletárt, ki a fagyot és esőt, és megírja a három királyokat a kis Jézus látogatásán és még, még, és még mi mindent! 8 költő lesz és „aktuális'' lesz, mint ilyen, akkor mikor a szocializmus, mint olyan, már talán nem lesz aktuális életforma. Ami belőle időtálló, az nem proletár és nem a szocialista, hanem a költő. A költő, aki fájdalmasan serelte „osztályát", s Párizsba menet Bécsből repülőpostával küldte „Isten” című versét nővérének: „Mint a hegyek és mint a füvek— Szivükben szép zöld tüzek égnek — Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik — S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalouiban — OH állsz az útjuk végén ~ — meg nem zavarlak, én Uram". 8 lelkendezve írja a kísérő levélben: „az alá húzott négy sort különös figyelemmel olvasd. Nem hiszem, hogy valaha ember ilyen szépen és emiyire ki tudta volna mondani Istent". Hát csakugyan, ez nem férhet be egy párt költő programmjába. Ehhez egyszerűen, simán — ahogyan már többezer éve bevált — egy költő kell. Egy közönséges költő, ez csetben József Atilla.