Szinház, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1945-08-15 / 1. szám
...de az biztos, hog:;^ gr^^dizni fogrnak a németek!“ Szeleczky Zita, Szilassy László és Haltenberger úr nyomában a Serlegi utcai Szeleczky-villában A Gelirthegy déli lejtője. Egyemeletes villák, széles napozótenászok, elegáns kis garázsok a villák árnyékában. A villamos csengetése már nem hallatszik ide, csönd van, valamelyik távolabbi kertben madarak rendeznek éles füttykoncertet. „Előkelő negyed!’’ A széles, lejfelé kanyargó úttest üres, a puhán futó autócsodák eljutottak nyugat felé, zsákutcába, ki tudja hol, merre vesztegelnek most. A villák ? No lám, meglepetésükben megtántorodtak egy kissé ! A napozóterraszok kábán rádőlnek a garázsra, a falakon hatalmas rések. Ha a gazdák még bent élnének villáikban, ezek mögül a rések mögül, más perspektívában tárulna eléjük a világ. A ködös álomvilágok falai nagy robajjal ledőltek és a villákból most már kiméletlenül a valóság felé lát a szem. Látna ! De a szemek ideges rezzenéssel becsukódtak és az „előkelő” negyed „előkelő” lakói megfutamodtak autóikkal. Minden okuk megvan rá. Arra, nyugatra, Németország felé akkor még tombol a gyilkos hazugság orgiája, a futók még nem tudják, hogy a harmadik felvonás fináléjára érkeznek. Néhány perc — és lehull a függöny. A táj üres. A díszleteket szétbontotta a történelem. Serleg-u. 8. Kétemeletes villa, modern, kockaalakoi, a déli oldalán méteres rések. A kert kopár, elhanyagolt. A villa első emeletét lakta Szeleczky Zita. Hat szobát, hallt. Két kibombázott család húzódik meg most a lakáskomplexum épen maradt szobáiban. Szeleczky régi szalonjában most gyerekágy áll és az ágyban hároméves, szőke kisbaba játszik képeskönyvek között, csodálkozva nézi a látogatókat. Ideiglenes, összezsúfolt, félig-rom lakás. Két szobában összetolva néhány itt maradt, régi bútor, a beomlott falú szobák padlóján vastagon áll a por. Az újságíró óvatosan leereszkedik egy billegő foterbe és ha lehúnyja a szemét s erősen figyel, hallja az Itt rekedt szavak visszhangját. A művésznő nyilatkozik. Főleg a szélsőjobboldali újságok felé. A németek természetesen megnyerik a háborút, én gyűlölöm a zsidókat és nyilas vagyok ! Komprimálva ennyit mondanak a nyilatkozatok. Röviden és sietve, hiszen már sietnie kell kívánsághangversenyre és a Művelődés Házáéba, csipogó hangon, de hallatlan népszerűséggel segíteni a germán háborút. Megigazítja lokais angyalfrizuráját és százezrek halálhörgése közben győzelemről dalol, két kézzel bőkezűn adja nevét a nyilas propagandához, iveit szemöldöke meg sem rándul, amikor a propaganda nyomán egyre szilajabbá válik a gyilkosok lihegő ámokfutása, vígan és kacéran flörtöl a Pusztítás előszabadult démonaival, lakkos körmei készséggel vájnak agyonkínzott sebekbe, ostobán, lélektelenül és gátlások nélkül. A művésznő ugyanis reménytelenül ostoba, reményteljesen hiú ! Haltenberger úr, a sváb férj csontos mutatóujja így mutatja a csillagok felé vezető utat, a villában lebzselő jóbarát, az antantszijas, géppisztolyos és kínosan tehetségesen Szilassy„művész úr” már régen és vígan tapos ezen az úton egyre feljebb. S a két „nagyszerű” férfiú között megdicsőülten halad ringó lépteivel az „isteni Zita"'. A távoli hangok közé betör egy közelebbi. A házmesternő beszél. — Állandóan a német rádió üvöltött, kérem, ebben a lakásban. A művésznő nagyon lelkesedett a németekért . Márciusban, amikor megszálltak bennünket, két német tiszt volt itt uzsonnán, később megérkezett Haltenberger úr is, ő ugyanis nem lakott itt Szeleczkyvel, neki a Nárcisz-utcában volt villája. Nagy mutatást rendeztek, nagyon vígak voltak. Amikor aztán kezdődtek a bombázások, már nem voltak olyan nagyon vígak és Haltenberger úr elvitte a feleségét a nárcisz utcai villába, ezen a környéken ugyanis sok volt anémet tiszt és sűrűn potyogtak a bombák. Szeptember elején németek költöztek ide a villába, akkor Haltenberger úr dühös volt, de aztán azt mondta, persze, a győzelemért áldozatokat is kell hozni és pénzt is adott, hogy reggelenként vigyek a németeknek tejet. Akkor hosszú ideig nem is láttam őket. December tizenötödikén azután autóval idejöttek mind a ketten, sok mindent összecsomagoltak a lakásból, lehordatták az autóba. Elbúcsúztak tőlem. A művésznő azt mondta: — Ne féljen, visszajövök hamarosan ! Most lehet, hogy lesz néhány nehéz hét, de az az egy biztos, hogy végül győzni fognak a németek . A művésznő tévedett és nem ez volt az egyetlen tévedése. A sarokban ott porosodik egy gramofon. Felnyitom, a forgón rajta van a lemez, amely utoljára muzsikált a villában. Elindítom, egy régi angol slow kezd zakatolni: „Sometimes I’m happy Sometimes I’m blue . . . My disposition Depends on you !” — Nagyon szeretett táncolni a művésznő ! — mondja a házmesterné merengve. Úgy látszik, csakugyan szeretett táncolni. Csak éppen ott vétette el, hogy filmsztári lábával politikai gazemberek nyaktörő parkettjére tangózott és ezen a parketten már nem egy szentimentálális slow, de a német rádió hangjaira bokázott. Halász Péter A tari*«»utca •. «x. villa ma...