Szinház, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)

1945-08-15 / 1. szám

...de az biztos, hog:;^ gr^^dizni fogrnak a németek!“ Szeleczky Zita, Szilassy László és Haltenberger úr nyomában a Serlegi utcai Szeleczky-villában­ A Gel­irthegy déli lejtője. Egy­emeletes villák, széles napozótená­­szok, elegáns kis garázsok a villák árnyékában. A villamos csengetése már nem hallatszik ide, csönd van, valamelyik távolabbi kertben mada­rak rendeznek éles füttykoncertet. „Előkelő negyed!’’ A széles, lej­felé kanyargó úttest üres, a puhán futó autócsodák eljutottak nyugat felé, zsákutcába, ki tudja hol, merre vesztegelnek most. A villák ? No lám, meglepetésükben megtántorod­­tak egy kissé ! A napozóterraszok kábán rádőlnek a garázsra, a fala­­kon hatalmas rések. Ha a gazdák még bent élnének villáikban, ezek mögül a rések mögül, más pers­pektívában tárulna eléjük a világ. A ködös álomvilágok falai nagy robajjal ledőltek és a villákból most már kiméletlenül a valóság felé lát a szem. Látna ! De a sze­mek ideges rezzenéssel becsukód­tak és az „előkelő” negyed „előkelő” lakói megfutamodtak autóikkal. Minden okuk megvan rá. Arra, nyugatra, Németország felé akkor még tombol a gyilkos hazugság orgiája, a futók még nem tudják, hogy a harmadik felvonás fináléjára érkeznek. Néhány perc — és lehull a függöny. A táj üres. A díszleteket szét­bontotta a történelem. Serleg-u. 8. Kétemeletes villa, mo­dern, kockaalakoi, a déli oldalán méte­res rések. A kert kopár, elhanyagolt. A villa első emeletét lakta Szeleczky Zita. Hat szobát, hallt. Két kibombázott család húzódik meg most a lakáskomp­lexum épen maradt szobáiban. Szeleczky régi szalonjában most gyerekágy áll és az ágyban hároméves, szőke kisbaba játszik képeskönyvek között, csodál­kozva nézi a látogatókat. Ideiglenes, összezsúfolt, félig-rom lakás. Két szo­bában összetolva néhány itt maradt, régi bútor, a beomlott falú szobák padlóján vastagon áll a por. Az újságíró óvatosan leereszkedik egy billegő foterbe és ha lehúnyja a sze­mét s erősen figyel, hallja az Itt rekedt szavak visszhangját. A művésznő nyi­latkozik. Főleg a szélső­jobboldali újsá­gok felé. A németek természetesen meg­nyerik a háborút, én gyűlölöm a zsidókat és nyilas vagyok ! Komprimálva ennyit mondanak a nyilatkozatok. Röviden és sietve, hiszen már sietnie kell kívánsághangversenyre és a Művelő­dés Házáéba, csipogó hangon, de hallat­lan népszerűséggel segíteni a germán háborút. Megigazítja lokais angyal­­frizuráját és százezrek halálhörgése közben győzelemről dalol, két kézzel bőkezűn adja nevét a nyilas propa­gandához, iveit szemöldöke meg sem rándul, amikor a propaganda nyo­mán egyre szilajabbá válik a gyilkosok lihegő ámokfutása, vígan és kacéran flörtöl a Pusztítás előszabadult démo­naival, lakkos körmei készséggel váj­nak agyonkínzott sebekbe, ostobán, lélektelenül és gátlások nélkül. A mű­vésznő ugyanis reménytelenül ostoba, reményteljesen hiú ! Haltenberger úr, a sváb férj csontos mutatóujja így mutatja a csillagok felé vezető utat, a villában lebzselő jóbarát, az antant­­szijas, géppisztolyos és kínosan tehet­ségesen Szilassy­­„művész úr” már régen és vígan tapos ezen az úton egyre feljebb. S a két „nagyszerű” férfiú között megdicsőülten halad ringó lépteivel az „isteni Zita"'. A távoli hangok közé betör egy közelebbi. A házmesternő beszél. — Állandóan a német rádió üvöltött, kérem, ebben a lakásban. A művésznő nagyon lelkesedett a németekért . Már­ciusban, amikor megszálltak bennün­ket, két német tiszt volt itt uzsonnán, később megérkezett Haltenberger úr is, ő ugyanis nem lakott itt Szeleczky­­vel, neki a Nárcisz-utcában volt villá­ja. Nagy mutatást rendeztek, nagyon vígak voltak. Amikor aztán kezdődtek a bombázások, már nem voltak olyan nagyon vígak és Haltenberger úr el­­­­vitte a feleségét a nárcisz utcai villába, ezen a környéken ugyanis sok volt a­­német tiszt és sűrűn potyogtak a bombák. Szeptember elején németek költöztek ide a villába, akkor Halten­­berger úr dühös volt, de aztán azt mondta, persze, a győzelemért áldozatokat is kell hozni és pénzt is adott, hogy reggelenként vigyek a németeknek tejet. Akkor hosszú ideig nem is láttam őket. December tizenötödikén azután autóval idejöt­tek mind a ketten, sok mindent össze­csomagoltak a lakásból, lehordatták az autóba. Elbúcsúztak tőlem. A mű­vésznő azt mondta: — Ne féljen, visszajövök hamarosan ! Most lehet, hogy lesz néhány nehéz hét, de az az egy biztos, hogy végül győzni fognak a németek . A művésznő tévedett és nem ez volt az egyetlen tévedése. A sarokban ott porosodik egy gra­mofon. Felnyitom, a forgón rajta van a lemez, amely utoljára muzsikált a villában. Elindítom, egy régi angol slow kezd zakatolni: „Sometimes I’m happy Sometimes I’m blue . . . My disposition Depends on you !” — Nagyon szeretett táncolni a mű­vésznő ! — mondja a házmesterné merengve. Úgy látszik, csakugyan szeretett tán­colni. Csak éppen ott vétette el, hogy filmsztári lábával politikai gazemberek nyaktörő parkettjére tangózott és ezen a parketten már nem egy szentimentá­­lális slow, de a­­ német rádió hangjaira bokázott. Halász Péter A tari*«»utca •. «x. villa ma...

Next