Szinház, 1946 (2. évfolyam, 1-48. szám)

1946-01-01 / 1. szám

L 11 NEMZETI SZÍNHÁZ: ,,NŐk ISKCOlája Jean Baptiste Pocquelin, más néven Moliére úrhoz írom ezt a levelet. Kérem monsieur, ne vegye rossz néven, ha leleplezem Önt, aki ismét megjelent előttünk a Nemzeti Színház deszkáin, mulattat bennünket elmésségével, szikrázó elevenségű stílusával elragad, csípős nyelvű és gúnyolódó komédiásként a szemünkbe nevel, pedig — ön nem is olyan vidám és nem is olyan tréfáskedvű, mint amilyen­nek látszik ! Keserű, csalódott, sebzett szívű, boldogtalan ember ön, aki e kacagtató művében is a maga sebeit mutogatja a világnak, a maga fájdalmát zokogja el, saját végzetén élcelődik. Oda áll a tükör elé és kiölti a nyelvét — önmaga felé. Boileau „le contemplateur”-nek, bölcselkedőnek nevezte önt, pedig kesergő inkább, mint fölényes, szenvedő és nem bölcs. Egy pusztító szenvedély mélységeit nyitja ki előttünk a „Nők iskolájá”-ban, legbensőbb érzéseit mutogatja, föl­gerjedő szenvedélyeit tombolja ki. Az ön örökösen visszatérő, majd­nem minden művében kísértő komplexumát a fölszarvazott férj gyötrelmét s azt, ami még nagyobb kín, a fölszarvazástól rettegő férfi m­urdosó szenvedéseit ábrázolja megrázóan és ugyanakkor mulat­­tatóan. Armande Bejárt, a kacér és kikapós, romlott és csábító kis szirén, az ön felesége és nem más ez a szerelmes libuska, ez a mézédes piskóta­ bölcs, darabjának leányalakja, Ágnes. És a nevetséges, a roggyant térdű öreg szerelmes, aki tudja, hogy a lány kacér, tudja, hogy megcsalja, tudja, hogy mást szeret és mégis kétségbeesetten, a tébolyig fokozódó szenvedéllyel imádja, mert nem akar és nem tud lemondani róla — ez a komikus, kijátszott, póruljárt Arnolphe — ön, Moliére úr ! önmagát figurázza ki ilyen kegyetlenül, ilyen öngyötrő szenvedéllyel, önmagának mutat szamárfület, saját tükör­képére vág torz grimaszokat, miután egyéb műveiben bőven jutott e nyelvöltögetésből királyi és főúri pártfogói­nak. Mert Moliére úr, önnél nincs kegyelem — legkevésbbé saját maga számára ! A felsült vén szerelmes kórtanilag pontos és költőien zse­niális portréja — azaz önarckép — kísértetie­sen sikerült. Ugyanilyen remek ez a másik portré is. Chrysald bölcs iróniája és filozófus fensősége, mosolygó derűje és finom szellemes­sége éppen úgy az ön énje, mint Arnolphe. Ez már csakugyan a „le contemplateur”, az elmélkedő, az irónikus, a bölcselkedő Moliére, aki valósággal kilép önmagából, lehiggad, megcsöndesedik, önön végzete fölé emelkedik, önéletrajzát írta meg ön is, monsieur Mo­liére, sőt eljátszotta is, mert ön játszotta Arnolphot, hadd vegye tudomásul a közön­ség, hogy a megcsalt vén ember és a szerző azonos: monsieur Moliére ! Az emberek tegnap este is kacagtak az ön végzetén, ■amely örök végzet, kinevették önt, szegény Moliére és tapsoltak önnek, aki mindent tud, de nincs ereje, ahhoz, hogy széttépje a köteléket, mert — szere­tem . . .­­szeretem... szeretem . . . Heltai Jenő fordította az ön művét, monsieur Moliére. Költői és elmés, finom és nemes munka. Gyönyörűen gyöngyöznek a vers­sorok, szikrázva lobbannak fel a fények, s robbannak a tréfák. A szöveg mély értelmét és tiszta bölcsességét az emberi lélek és idegek titkait éppen úgy visszaadja ez a mesteri fordítás, mint az éle elmés­­ségét és a szavak hajlékony játszadozását. Hont Ferenc stílusos rendezésének igen szerencsés ötlete az, hogy kis közjátékokkal élénkíti a bölcselkedő monológok és dialógok sorát. Ezzel visszasodorja a néző képzeletét Moliére színházába és megadja az előadásnak a Commedia dell' arte izeit is, elénk idézve a Moliére­ előtti komédia nevetséges típusait: Scaramouchet, Turlupint és Colombinát. Varga Mátyás színpadképe klasszikusan szép. Egy 17. szá­zadbeli, finom Moliére-kiadás rézmetszete jelenik meg előt­tünk. Dávid Gyula kísérő zenéje a kor és a játék han­gulatát híven idézi. Az előadásnál jobbat alig láttunk a Nemzeti Színházban. Gondos munka, fejlett stílusérzék és a moliérei levegő teljes átélését érezzük benne. Egység a színészek játékában, gazdag játékosság. Komédiának játsszák, de olyan komédiának, amely mélyen elgon­dolkoztatja a nézőt. A versmondás szépségét és természetességét külön meg kell dicsérnünk. Színpadainkon általában nem tudnak versben beszélni. Vagy prózává törik széjjel és elszürkllik a verset, vagy természetellenesen dallamosnak szavalják. A „Nők iskolájá”-nak együttese versben beszél, érezteti a vers muzsikáját és ez a beszéd mégis — természetes beszéd. Major Tamás alakítja Arnolphot. Nagyszerű átélés jellemzi. Komikus, de nem bohóckodik. Mélységek nyílnak ki játékában. Arnolpheja a moliérei tragikumot érezteti velünk ; azt, hogy az ábrázolt alaknak mélységes szenvedés mindez, gyötrő fájdalom és csupán nekünk nevetség . . . Dávid Mihály a moliére-i iróniát és bölcseséget, okosságot és fensőséget, elmésséget és filozófiát testesíti meg szerencsés Chrysald­­alakításával. A beszédnek nagy művésze ez a színész. Gábor Miklós ifjú vér­mérséklete, rokonszenves egyénisége, derűs alakítása és Mészáros Ági bájossága, ked­vessége a szerelmes­­fiatal pár alakját üdén és megnyerően idézi elénk. Mulat­ságos mókáikkal kacagtatnak Makláry Zol­tán és Pártos Erzsi. A régi komédia két bohóca ők. Táborin és komédiás hu­­morával ékesek. Az örök komédiásnak va­lamikor színpadra sem volt szüksége, még­­kevésbbé szövegre, csupán néhány hordóra fektetett deszkára, hogy kifogyhatatlan derű­jével mulattassa a tömeget. Szép előadás ez Moliére úr. Ha Ön a felhők mögül benéz egy este a Newvéss Színházba, önnek is tetszeni fog. -Örök tisztelője: Balassa Imre ! '' - Major Tamit Pártot Erzsi, Makláry Zoltán Mészáros Ági Mészáros Ági, Gábor Miklós Nemzeti Színház : Nők iskolája (Esther felv.)

Next