Színház, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-01-08 / 2. szám

megvédi a „színpadi szerzőket11 „Tizenöt kicsi néger“ találkozott egy körúti­­kávéházban és feketekávé­­mellett emlékezte­k azokról az időkről, amikor internálótáborba em­ették őket, mert­.­írtak. A fehérre fagyott Körúton hazafelé bandukolunk az egyik „négerrel“, aki ugyan csak tiszteletbeli, mert bizonyos szerencsés körülmények emiatt nem került inter­­nálótáborba, Békeffi Istvánnal. Az egyik sarkon túlórázó espresso vilá­gít; ide beülünk még egy „duplára“. — Látja — ezzel kezdem a beszél­getést, —­ különös dolog az, hogy csaknem minden számottevő író n­yi­­latkozott már a magyar színházi válságról. Ma a legnagyobb siker az ön darabja, egy haldokló színházat injekciózott életre, de önhöz nem fordul senki, hogy szóljon hozzá az ankéthez. Vagy: akinek sikere van, az érdektelen! Körméhez ütögeti a cigarettáját, aztán rágyújt. — Érdektelen, igen, de legalábbis gyanús! Aztán meg arról se feled­kezzék meg, hogy magasabb szem­pontok szerint nem vagyok író, sem számottevő, sem nem számottevő, kitűnő rangot és jelleget találtak számomra, színpadi szerző vagyok! A kettőt pedig éles szakadék vá­lasztja el és ezt a szakadékot éppen azok az írók mélyítik a legnagyobb buzgalommal, akik m­i nem tudnak színdarabot írni. Nincs olyan író, aki ne szeretne színpadra kerülni, aki n­e szeretne­­ sikeres színdarabot írni. És ha a darabja megbukik, akkor ugyebár nyilvánvaló a tétel: a kö­zönség még éretlen, a kor fölött áll a mű. Így aztán minden sikeres szín­­darab csak mesterember munkája. — Mi hát a színpadi szerző titka? Legyünk őszinték­, mégiscsak gyanús, hogy állandóan sikere van. Rákönyököl az asztalra. — A színpadi szerző színpadra gon­dolkozik. A téma,­ amely felötlik benne, rögtön három felvonásra oszt­va születik. Elkerülhetetlenül. Nem tehet róla. A hangja könnyed és egy bizonyos ponton találkozik a közön­séggel — itt dől el a siker! — No lám! — vágok közbe diadal­masan, —­ hiszen akkor indokolt a gyanú! Minden gyanús, ami a közön­ség ízlésével találkozik. Most már nyugodtan ki merem mondani a té­telt: az író legyőzi a közönség ízlé­sét, a színpadi szerző kielégíti! — De elfelejti, hogy színházról, színpadról van szó. Értsék már meg végre: a­ közönség ellen nem lehet színházat csinálni! Valami beteges, kóros kortünet ez: ankétokkal, nyi­latkozatokkal, dörgedelmekkel akar­ják megmagyarázni a közönségnek, hogy azt nézzék meg, amit nem­ akar­nak megnézni. Nem látja, milyen reménytelen dolog ez? Hát ha nem a közönségnek csinálják a színházat, akikor húzzák le a rolót! Egy idő óta figyelem azt a nagy halandzsát, amit „színházi válság“ gyűjtőcím alatt folytatnak. Nem írnak az írók! Miért nem írnak az írók! M Miért nincs új magyar színdarab? Irokrizis! Lassan­­lassan mindenki rekedtre kiáltozza magát. A színigazgatók a leghango­­■sabbak. Holott ők az okai mindennek. — így, kereken mégsem lehet ki­mondani ... . — De igen, így kereken ki lehet mondani! Nézze, húszegynéhány éves­ voltam, amikor a Városi Színházban bemutatták első színdarabomat, a „Mesék az írógépről"-t. A Városi .________________________________ A legfel* fővárosi akkor ugyanolyan­ beteg és haldokló k­i­osa volt, am­ilye­n Magyar a „Ja­nika“ előtt. A be­mutató után a Vá­rosi Színház egy csak­kapottabb és legsiker színház lett, minden este autópark a színiház előtt... A bemutatót követő hajnalban Beöthy László telefonja ébresztett. Lehetőleg még aznap ke­ressem fel a színháziban, fontos meg­­biztatást akar adni. Délben Faludi hivatott a Magyar Színház irodájába. Miért nem írok prózai darabot? Mondjak el néhány mondatban egy témát, azonnal köll és még az idei évadra számít rá. • Beszéljük meg a szereposztást. Délután Wertheimerrel volt hosszú tárgyalásom. Neon akarom részletezni: még azon a napon min­den fővárosi színház igazgatója hí­vott, telefonált, sürgönyzött , egy­szerre száz kar nyúlt felém és alig tértem magamhoz, három szerződést írtam alá, öt előleget tettem zsebre és hat színház vett föl a műsorrend­jébe. Ezzel szemben ma? A „Janika csakugyan komoly sikerré fejlődött, a Magyar Színház egyszeriben talpra állt, de egyetlen színház egyetlen igazgatójának sem jutott eszébe, hogy érdeklődjék, van-e új darabom, nem volna-e kedveim írni egyet, így pe­dig elképzelhetetlen, hogy új írók jelentkezzenek színpadra! Mert én előzetes érdeklődés nélkül is megírom a magam darabját, de a félénk, óva­tos, bátortalan fiatal író ezerszer is meggondolja, amíg felírja a kézirat­papírra: Első felvonás. Ezek a szín­­igazgatóik, akiket az előbb említet­tem, úgy csaptak le egy-egy jelent­kező íróra, mint a véresek. • Rábe­széltek, ígértek, kértek, fenyegetőz­tek, szobába zártak, letérdeltek, vere­kedtek, gyöngédek voltak, gorombák, hízelgők, kegyetlenek — minden esz­közt felhasználtak, de kierőszakolták az íróból a színdarabot. És állítom, hogy másként nem lehet! Ezért nincs és ezért nem lesz új magyar szín­darab és ezért játszanak folyton kül­földi írókat — reprizben. Persze, ez könnyebb, egyszerűbb, felelőtlenebb. Elolvasom a külföldi lapokat, lássuk csak, mi siker odakint. Ez! Helyes! ■No, fordítsa le valaki gyorsan, hol­napután premier! És a színigazgató büszkén kihúzza magát a bemutatón: felfedezte Shakespeare-t. Dühösen fizet, kimegyünk az ut­cára. Feltűri kabátja gallérját­. — Látja tehát, egy-két szóval én is ■ hozzá tudnék szólni az ügyhöz. De­­minek? Nem hatásosabb, ha írok egy új darabot? Majdnem annyi ener­giába kerül. Meg aztán, mondom, nem vagyok író, színpadi szerző va­gyok. A színpadi szerző pedig oko­sabban teszi, ha megtartja a véle­ményét. Egyszer majd írok egy re­­g­ényt és abban mindent elmondok, mindent, ami felgyűlt bennem. De az is lehet, hogy nem írok. Nos, vi­szontlátásra! Elbúcsúzunk, még utánam szól.­­• Azért akadt ám olyasvalaki is, aki írónak tartott. Sztójai Döme. Ő olyan elnéző volt velem szemben, hogy fölvette műveimet a zúzdába küldendő írásművek listájára. Szép gesztus volt, sikerült a rangomat biztosítania... Halász Péter M­árta­iMissilai Írta : FÓTHY JÁNOS Az első Nyilas, akivel az­­ életben találkoztam, kedves, szelíd kisfiú volt." Misinek hívták: Nyilas Misi­nek, és egy nagy magyar író regé­nyének lapjairól lépett elém, hogy egész életemre szívembe zárjam. Ta­lán huszonhárom éve lehet ennek, ak­kor jelent meg Móricz Zsigmond gyö­nyörű könyvének, a „Légy jó mind­­halálig“-nak első kiadása. Ezn fiatal, új­ságíró voltam és az akkori „Magyar Hírlap" (szegény, felejthetetlen Márkus Miksa „Magyar Hírlap“-jának) ha­sábjain, kritika helyett, levelet írtam Nyilas Misihez.. A levélre — helyette — a költő válaszolt nekem: Móricz Zsigmond, és én írását beragasztot­tam a „Légy jó mindhalálig“ köny­vének első oldala elé. Huszonhárom év nem nagy idő, igaz,, de — sajnos — közben történt egy és más. Többek közt az, hogy idővel megismerkedtünk a „Nyilas“ névvel... többesszámban is. Ha valamikor, hu­szonhárom év előtt, azt kívántuk: bár ne csupán egy, hanem százezer és mil­lió „Nyilas“ élne Magyarországon, hát ez a vágyunk aztán teljesült. A százezer és millió „Nyilast“ megkap­tuk, csak egészen más kiadásban, mint ahogy kívántuk. Nem, jaj de meny­nyire nem mint a tiszta emberség, jó­ság, tisztesség, mint a gyönyörű em­beri szív megtestesülését, hanem ép­­­­pen ellenkezően. . minek is mond­jam, hiszen — fájdalom — tudjuk mindnyájan­ És Nyilas Misi alig lett húszéves, már nem volt az övénél gyűlöletesebb név Magyarországon . . . Mindez — és még mennyi minden egyéb — azon a szép estémen jutott eszembe, amikor a Nemzeti Színház­ban, annyi sok esztendő után, viszont­láttam Nyilas Misit a színpadon A könnyek édes, szivárványos látcsövén át néztem, egész este, ahogy Gobbi Hilda oly utolérhetetlen hűséggel,­ alá­zattal és tisztsággal keltette életre kedves alakját és az első pillanatban éreztem, tudtam: Nyilas Misi ma is ugyanaz, aki valaha volt, aki mindig volt, a magyar emberség, tisztesség, jóság gyermeki megtestesülése, aki igazán nem felelős a „famíliáért“, aki valóban nem tehet az elfajzott név­rokonságról, más az egyesszám és más a többes. Mi a magyarságról hittük, rendületlen hittel, amit Misi a felnőt­tekről hitt. Aztán ugyanazt tudtuk meg róla, amit Misi a felnőttekről. De ahogy Misi ép ettől a csalódástól vált felnőt­tebbé, mi is ettől váltunk­­ magya­rabbá. Ettől tudtuk meg igazán: mi a dolgunk ebben a hazában és minden ember közös hazájában, a világban. Mi a dolgunk? Megmondom, hisz olyan egyszerű. Olyanoknak kell len­nünk, amilyen ez az egyetlen Nyilas, a kis Misi, akinek apja ács, mint Jézus Krisztusé volt. És ha kell, életünkkel, halálunkkal, minden csöpp vérünkkel és tíz körmünkkel küzdeni a többi nyilas ellen, a többesszámú Nyilas; a „rokonság“ ellen, mindennel együtt, amit ez a név megtestesít; ez a mi dolgunk . . . hogy is mondja József Attila? „Ez a mi dolgunk és nem is kevés...“ •

Next