Színház, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1947-01-08 / 2. szám
megvédi a „színpadi szerzőket11 „Tizenöt kicsi néger“ találkozott egy körútikávéházban és feketekávémellett emlékeztek azokról az időkről, amikor internálótáborba emették őket, mert.írtak. A fehérre fagyott Körúton hazafelé bandukolunk az egyik „négerrel“, aki ugyan csak tiszteletbeli, mert bizonyos szerencsés körülmények emiatt nem került internálótáborba, Békeffi Istvánnal. Az egyik sarkon túlórázó espresso világít; ide beülünk még egy „duplára“. — Látja — ezzel kezdem a beszélgetést, — különös dolog az, hogy csaknem minden számottevő író nyilatkozott már a magyar színházi válságról. Ma a legnagyobb siker az ön darabja, egy haldokló színházat injekciózott életre, de önhöz nem fordul senki, hogy szóljon hozzá az ankéthez. Vagy: akinek sikere van, az érdektelen! Körméhez ütögeti a cigarettáját, aztán rágyújt. — Érdektelen, igen, de legalábbis gyanús! Aztán meg arról se feledkezzék meg, hogy magasabb szempontok szerint nem vagyok író, sem számottevő, sem nem számottevő, kitűnő rangot és jelleget találtak számomra, színpadi szerző vagyok! A kettőt pedig éles szakadék választja el és ezt a szakadékot éppen azok az írók mélyítik a legnagyobb buzgalommal, akik mi nem tudnak színdarabot írni. Nincs olyan író, aki ne szeretne színpadra kerülni, aki ne szeretne sikeres színdarabot írni. És ha a darabja megbukik, akkor ugyebár nyilvánvaló a tétel: a közönség még éretlen, a kor fölött áll a mű. Így aztán minden sikeres színdarab csak mesterember munkája. — Mi hát a színpadi szerző titka? Legyünk őszinték, mégiscsak gyanús, hogy állandóan sikere van. Rákönyököl az asztalra. — A színpadi szerző színpadra gondolkozik. A téma, amely felötlik benne, rögtön három felvonásra osztva születik. Elkerülhetetlenül. Nem tehet róla. A hangja könnyed és egy bizonyos ponton találkozik a közönséggel — itt dől el a siker! — No lám! — vágok közbe diadalmasan, — hiszen akkor indokolt a gyanú! Minden gyanús, ami a közönség ízlésével találkozik. Most már nyugodtan ki merem mondani a tételt: az író legyőzi a közönség ízlését, a színpadi szerző kielégíti! — De elfelejti, hogy színházról, színpadról van szó. Értsék már meg végre: a közönség ellen nem lehet színházat csinálni! Valami beteges, kóros kortünet ez: ankétokkal, nyilatkozatokkal, dörgedelmekkel akarják megmagyarázni a közönségnek, hogy azt nézzék meg, amit nem akarnak megnézni. Nem látja, milyen reménytelen dolog ez? Hát ha nem a közönségnek csinálják a színházat, akikor húzzák le a rolót! Egy idő óta figyelem azt a nagy halandzsát, amit „színházi válság“ gyűjtőcím alatt folytatnak. Nem írnak az írók! Miért nem írnak az írók! M Miért nincs új magyar színdarab? Irokrizis! Lassanlassan mindenki rekedtre kiáltozza magát. A színigazgatók a leghango■sabbak. Holott ők az okai mindennek. — így, kereken mégsem lehet kimondani ... . — De igen, így kereken ki lehet mondani! Nézze, húszegynéhány éves voltam, amikor a Városi Színházban bemutatták első színdarabomat, a „Mesék az írógépről"-t. A Városi .________________________________ A legfel* fővárosi akkor ugyanolyan beteg és haldokló kiosa volt, amilyen Magyar a „Janika“ előtt. A bemutató után a Városi Színház egy csakkapottabb és legsiker színház lett, minden este autópark a színiház előtt... A bemutatót követő hajnalban Beöthy László telefonja ébresztett. Lehetőleg még aznap keressem fel a színháziban, fontos megbiztatást akar adni. Délben Faludi hivatott a Magyar Színház irodájába. Miért nem írok prózai darabot? Mondjak el néhány mondatban egy témát, azonnal köll és még az idei évadra számít rá. • Beszéljük meg a szereposztást. Délután Wertheimerrel volt hosszú tárgyalásom. Neon akarom részletezni: még azon a napon minden fővárosi színház igazgatója hívott, telefonált, sürgönyzött , egyszerre száz kar nyúlt felém és alig tértem magamhoz, három szerződést írtam alá, öt előleget tettem zsebre és hat színház vett föl a műsorrendjébe. Ezzel szemben ma? A „Janika csakugyan komoly sikerré fejlődött, a Magyar Színház egyszeriben talpra állt, de egyetlen színház egyetlen igazgatójának sem jutott eszébe, hogy érdeklődjék, van-e új darabom, nem volna-e kedveim írni egyet, így pedig elképzelhetetlen, hogy új írók jelentkezzenek színpadra! Mert én előzetes érdeklődés nélkül is megírom a magam darabját, de a félénk, óvatos, bátortalan fiatal író ezerszer is meggondolja, amíg felírja a kéziratpapírra: Első felvonás. Ezek a színigazgatóik, akiket az előbb említettem, úgy csaptak le egy-egy jelentkező íróra, mint a véresek. • Rábeszéltek, ígértek, kértek, fenyegetőztek, szobába zártak, letérdeltek, verekedtek, gyöngédek voltak, gorombák, hízelgők, kegyetlenek — minden eszközt felhasználtak, de kierőszakolták az íróból a színdarabot. És állítom, hogy másként nem lehet! Ezért nincs és ezért nem lesz új magyar színdarab és ezért játszanak folyton külföldi írókat — reprizben. Persze, ez könnyebb, egyszerűbb, felelőtlenebb. Elolvasom a külföldi lapokat, lássuk csak, mi siker odakint. Ez! Helyes! ■No, fordítsa le valaki gyorsan, holnapután premier! És a színigazgató büszkén kihúzza magát a bemutatón: felfedezte Shakespeare-t. Dühösen fizet, kimegyünk az utcára. Feltűri kabátja gallérját. — Látja tehát, egy-két szóval én is ■ hozzá tudnék szólni az ügyhöz. Deminek? Nem hatásosabb, ha írok egy új darabot? Majdnem annyi energiába kerül. Meg aztán, mondom, nem vagyok író, színpadi szerző vagyok. A színpadi szerző pedig okosabban teszi, ha megtartja a véleményét. Egyszer majd írok egy regényt és abban mindent elmondok, mindent, ami felgyűlt bennem. De az is lehet, hogy nem írok. Nos, viszontlátásra! Elbúcsúzunk, még utánam szól.• Azért akadt ám olyasvalaki is, aki írónak tartott. Sztójai Döme. Ő olyan elnéző volt velem szemben, hogy fölvette műveimet a zúzdába küldendő írásművek listájára. Szép gesztus volt, sikerült a rangomat biztosítania... Halász Péter MártaiMissilai Írta : FÓTHY JÁNOS Az első Nyilas, akivel az életben találkoztam, kedves, szelíd kisfiú volt." Misinek hívták: Nyilas Misinek, és egy nagy magyar író regényének lapjairól lépett elém, hogy egész életemre szívembe zárjam. Talán huszonhárom éve lehet ennek, akkor jelent meg Móricz Zsigmond gyönyörű könyvének, a „Légy jó mindhalálig“-nak első kiadása. Ezn fiatal, újságíró voltam és az akkori „Magyar Hírlap" (szegény, felejthetetlen Márkus Miksa „Magyar Hírlap“-jának) hasábjain, kritika helyett, levelet írtam Nyilas Misihez.. A levélre — helyette — a költő válaszolt nekem: Móricz Zsigmond, és én írását beragasztottam a „Légy jó mindhalálig“ könyvének első oldala elé. Huszonhárom év nem nagy idő, igaz,, de — sajnos — közben történt egy és más. Többek közt az, hogy idővel megismerkedtünk a „Nyilas“ névvel... többesszámban is. Ha valamikor, huszonhárom év előtt, azt kívántuk: bár ne csupán egy, hanem százezer és millió „Nyilas“ élne Magyarországon, hát ez a vágyunk aztán teljesült. A százezer és millió „Nyilast“ megkaptuk, csak egészen más kiadásban, mint ahogy kívántuk. Nem, jaj de menynyire nem mint a tiszta emberség, jóság, tisztesség, mint a gyönyörű emberi szív megtestesülését, hanem éppen ellenkezően. . minek is mondjam, hiszen — fájdalom — tudjuk mindnyájan És Nyilas Misi alig lett húszéves, már nem volt az övénél gyűlöletesebb név Magyarországon . . . Mindez — és még mennyi minden egyéb — azon a szép estémen jutott eszembe, amikor a Nemzeti Színházban, annyi sok esztendő után, viszontláttam Nyilas Misit a színpadon A könnyek édes, szivárványos látcsövén át néztem, egész este, ahogy Gobbi Hilda oly utolérhetetlen hűséggel, alázattal és tisztsággal keltette életre kedves alakját és az első pillanatban éreztem, tudtam: Nyilas Misi ma is ugyanaz, aki valaha volt, aki mindig volt, a magyar emberség, tisztesség, jóság gyermeki megtestesülése, aki igazán nem felelős a „famíliáért“, aki valóban nem tehet az elfajzott névrokonságról, más az egyesszám és más a többes. Mi a magyarságról hittük, rendületlen hittel, amit Misi a felnőttekről hitt. Aztán ugyanazt tudtuk meg róla, amit Misi a felnőttekről. De ahogy Misi ép ettől a csalódástól vált felnőttebbé, mi is ettől váltunk magyarabbá. Ettől tudtuk meg igazán: mi a dolgunk ebben a hazában és minden ember közös hazájában, a világban. Mi a dolgunk? Megmondom, hisz olyan egyszerű. Olyanoknak kell lennünk, amilyen ez az egyetlen Nyilas, a kis Misi, akinek apja ács, mint Jézus Krisztusé volt. És ha kell, életünkkel, halálunkkal, minden csöpp vérünkkel és tíz körmünkkel küzdeni a többi nyilas ellen, a többesszámú Nyilas; a „rokonság“ ellen, mindennel együtt, amit ez a név megtestesít; ez a mi dolgunk . . . hogy is mondja József Attila? „Ez a mi dolgunk és nem is kevés...“ •