Szinház, 1948 (4. évfolyam, 3-33. szám)

1948-01-13 / 3. szám

1948. IV. ÉVFOLYAM 3. SZAM JANUAr 13-tól január 19-ig „Mindig az nyer, aki mer ...” Hogy miért dúdol az ember Mozart-melódiát, mikor — Leoncavallo-ope- ráról akar írni ? Ezt a nyug­talanító és sajátságos bal­lépésemet — sőt, ami ennél is több : stllustalanságomat! — csak iúgg tudom megmagyarázni, ha őszintén és töredelme­sen bevallom az olvasónak, hogy bizony véletlenül tévedtem én be az Operaház legutóbbi „Bajazzók”-előadására, sejtel­mem sem volt arról, hogy egyáltalán mit mond a szlnlap és mit fogok hallani ezen az estén ? Mertem és — nyertem! A szép előadásért, amit nyertem, először Varga Pál karmester heves és sugalló moz- íi dulatú kezét szorítom meg. iw«ntu^ zsni LHU Írja: Balassa Imre majd álmélkodva kérdezem Laczó Istvántól: ezt is tudja ? És ha tudja, akkor miért nem — mindig tudja ? Békétlerúíl hallgattam sok éven át ezt az érces, színes, szikrázó, szár­nyaló tenort, a pom/rás hangszert, amelyet nem jót kezeltek. A „Bajazzók” Canioja azonban finoman formálja a frázi­sokat, nemesen kiművelt énekkel szól szívünkhöz s a dalla­mot mély emberi tartalommal, az érzés megkapó őszintesé­gével telíti! Jámbor László énekelte a prológust és alakította megkapó verisztikus valószerüséggel a bamba Toniot. A prológust vajmi ritkán halljuk ily zengő szépségben és ilyen gazdag kifejezéssel megeleveníteni, a benne rejtőző költői és művészi mondanivalókat ily meggyőző világosság­gal megszólalni! Szilvássy Margit alakítása a .. szenvfdély és a játék színeiben viliódzó, '^»liiliiii 'V'' ^ éneke is szép pillanaiokkal II ajándékozott meg bcnnünkel. Reményi immár felszabadul­tan énekel, alakítása és éneke szerencsésen simul egybe, ba­ritonjának meleg fényei pedig egyre tündöklőiben ragyog­nak fel. Fekete Pál jó muzikalitása és játékossága érdemli még, hogy ne feledkezzünk meg róla. — A Fővárosi Könyv­tár káprázatos fényű termeiben, barokk ragyogások között szólaltak mep először a nagy barokk zenepoéta, Vivaldi ama remekei, amelyek több mint kétszáz esztendeje rejtőz­tek egy nápolyi levéltár lakatos ládájában, hogy a mi nagy zenetudósunk. Szabolcsi. Bence fedezze fel őket. Itália az éter hullámain át ebből a magyar környezetből hallotta elő­ször e megkapó mesterműveket: a C-dur szimfóniát és a G-dur versenyművet, valamint a Stabat Matert és az Esz- dur versenyt. Válogatott zeneértő közönség, a magyar szellemi világ szlne-java s a budapesti olasz kolónia gyüle­kezett a könyvtár nemes kultúrát sugárzó és szépséget árasztó falai közé, ahol Szabolcsi Bence mély értelmű ma­gyarázatait hallgattuk, majd Zathureczky Ede, a hegedű világraszóló magyar mestere játszott a rádió kis kamara- zenekarának élén, amelyet Sándor Frigyes valóban mesteri módon vezetett. Zathureczky hegedűjének földöntúli szép­ségű hangja és mélyről zengő vallomása megigézte a hall­gatókat. A vonónak ez a varázslója egész valóságában elénk idézte a nagy barokk mestert, megzendttette annak titkait s valóban megrázó pillanatok részeseivé tett bennün­ket! — Lichtenberg Emil lelkes együttese, az Ének és Zenekar Egyesület méltóan ünnepelte negyvenedik születés­napját és emlékezett meg apostoli lelkű mesteréről, mikor a nagy Händel 22 éve nem hallott alkotását, a „Sámson”-t szólaltatta meg. A hatalmas hang-épület oszlopai és ivei, az egyes szólamcsoportok finoman kifaragva és nemesen kiművelve emelkedtek az ég feté és épültek eggyé, ama hangkatedrálissá, amely gigászi méreteivel lenyűgöz és ugyanakkor — fölemel bennünket! Köszönet érte Fischer Péter karmesternek s a szólistáknak: az eszményi szépen éneklő Röslernek, Gyurkovics Máriának, . Németh Anná­nak, Kálmán Oszkárnak és Kázacsay Jolánnak, az ének- H zenekar lelkes odaadásának! — Polgár Tibor ama „beérkezett” muzsikusok közé tartozik, akiknek az arca bizonyára gyakran borul el — a saját beérkezettségük miatt! Mert ime, a könnyű zene „elkönyvelt” költője és karmestere, az egyre nagyobb kvalitásokat mutató rádió­zenekar élén mily megrázóan és szuggesztiven szólaltatta meg Bartók halhatatlan „Concerto”-ját Lajtha költői gon­dolatokban gazdag „In memoriam”-ját és kisérte Liszt Esz-dur versenyművét, a dús vérmérséklet áradásával, a finom muzikalitás előkelőségével és az érett zenei gondol­kodásmód leszűrtségével. A Liszt-verseny zongora-szólamát Hernádi Heimlich Lajos játszotta. Ez a hatalmas iempera- menlummal, dús képzelőerővel és sugalló erővel megáldott művész a virtuózoktól agyonjáiszoit műnek új fényeit villan­totta fel, leszállva a teremtő géniusz titkaihoz, azokba a . mélységekbe, ahová csak a , kiválasztottak jutnak el! — í Rozgonyi Ágnes és Váczy Károly finom zenész-érte­lemmel és csillogó szépség­ben szólaltatták meg Kaza- csay Tibor utó-romantikus begedűszonátáját, amelynek első tétele Franck Cézárra emlékeztet, középtétele szé­pen ívelő, de a legszebb a magyar szövetű, elmés, se­besen pergő fináléja. — Ferenczy György Chopin- estjén újból gyönyörködtünk a választékos ízlésű és ma- gasrendű muzsikus-érte­lemmel megáldott művész le- szürten tiszta és ugyanakkor költőien túláradó játékában! Ladányi Ilonka elStzör lépatt fal a szegadi operaazfnpadon : frenatikus alkarral énakelte Cildát a „Rigolettó*’-ban !

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék