Színház, 1948 (4. évfolyam, 1-33. szám)
1948-03-30 / 14. szám
Különbéke írta: Kevély István , nyirkos, Őszi este ráereszkedett a tájra, a kékes-fehér alkonyi nórák és ködfoszlányok úgy úsztak a láthatár peremén, mint könnyű lovasok egy falkavadászaton, messziről fojtottan dörögtek az ágyúk, a főhadnagy fázósan összerázkódott, megfordult, hallgatózott egy ideig, aztán fáradtan tovább botorkált a tarlott, szürke mezőn. Az oroszok nagy erőkkel kitörtek a hegyek közül és délelőtt szétverték a zászlóalját. A legénység az ország földjén értelmetlennek tartotta a harcot, megadta magát, vagy szétszéledt a nagy síkságon. A Tiszát akarta elérni, azt hallotta, hogy ott erős védelmi vonal épült. Átgázolt egy vizesárkon, a túlsó oldalon ritkás erdő húzódott, azontúl hosszú épületek körvonalin látszott. A gondozattal a parkban fehér, földszintes kastély állott, az oszlopos tornácra nyíló üveges ajtó mögül gyér világosság és halk zongoraszó szűrődött ki. Óvatosan felment a lépcsőkön és egy oszlop mögül belesett a szalonba. Feketeruhás nő zongorázott, az arcát nem látta, a haját világította meg a zongorán égő gyertya imbolygó fénye. Kinyitotta az ajtót, a nő ijedten felkapta a fejét és riadtan ránézett. — Mit akar ? — Oh semmit, játsszék csak tovább ! A feketeruhás, szelídarcú tovább zongorázott, a főhadnagy egy fotesből lehajtott fejjel hallgatta. A nyugtalan dal felkavarta az érzéseit és erőtlenül kérdezte : — Chopin ? A nő a fejével intett, hogy igen és amikor abbahagyta, két botra támaszkodva nehézkesen felállt, s bizonytalan, gyenge lépésekkel közeledett hozzá. Felugrott és derzedten figyelte a szerencsétlen aszszony fájdalmas mozgását, aki nagy önuralommal mondotta :— Mindenki elmenekült, a férjem tavaly meghalt, engem itthagyt**h-Sejthetek ? — Köszönöm, nincs szükséget" segítségre. Kintről tompa motorzúgás és lánccsörgés hallatszott, a főhadnagy az ajtóhoz ugrott és kinézett. A major mellett tankok húztak el, a sötét estében csak a zörejüket hallotta. Az asszonyhoz fordult : — Itt vannak az oroszok. Miért nem menekül ? — Most már nem érdemes. Becsukta az ajtót, az asszonyt a rornához vezette és leültette. Nem kérte, tudja, hogy játszani fog számára.A feketeruhás nő ujjai végigfutottak a billentyűkön, arra gondolt, hogy ők ketten befejezték a háborút. . . . ■■■ ^V.' Villámnovella-pályázatunk tikarére jelemző, hogy külföldön élA magyarok is jalantkoznak írásmovaikkal. Ezen a bétán például három külföldi magyar vilámnovelláját közöljük. Az altó Olaszországból, a második Svájcból, a harmadik pedig Gubából küldta be pályázatát. VACSORA RÓMÁBAN ! Írta : Kóbor Imre Amikor délután a szálloda ablakából meglátta, hogy a Piazza barberini köveit langyos, téli eső veri, akkor már tudta, hogy este meg fog halni. Mégis felcsöngette a szobalányt, a sötét ruháját átvásaltatta és selyemingéhez lassan, gondosan, aggályosan pezsgőszinű nyakkendőt húzott elő. Zsebkendőjére cseppnyi kesernyés kölnivizet csöppentett s ahogy a gépkocsi megkerülte Marcus Aurelius oszlopát, hátradőlt az ülésen és apró szerszámmal körmeit kezdte tisztogatni. Az étteremben várnia kellett. .Amikor a nő megérkezett, eléje sietett, lesegítette esőkabátját és a vacsora mellé egy üveg édeskés, vörös frascali bort rendelt. Ajkait formálva, sóhajtva fújta a levegőbe az amerikai cigaretta kékes füstjét s ahogy a nő hosszú, ápolt, puha ujjai végigfutottak a kezén, összerázkódott. Fázol, kedves ! A férfi nem válaszolt, agyában az olasz szavak muzsikáját kottázta. Vearaikor a túlsó sarokban a nápolyi énekes csendes, meleg, lágy hangon énekelni kezdett, megszólalt, így beszélt: — Ma ne gyere fel hozzám, ideges napom van. Nem, ne gondold, hogy a honvágy kinéz. A honvágy : néhány jóbarát, egy utca emléke, a bennem lüktető otthoni vágyak, vagy egy félig olvasott könyv varázsa — tudod jól — ,számomra nincs többé. Barátaira elpusztultak, a régi utcák kedves kövein csizmák jancsiszögei csikorogtak és könyveimet elvitték. Úgy éreztem, hogy itt kint egy új világba, új életbe szakadtam végre. De hónapok óta bolyongok a sokezeréves kövek árnyai között, nem érzem Augustus templomának pogány áhítatát, nem hallom a Colosseum roppant falai között visszhangzó keresztények rémült imáját és hiába ácsorgók szürke alkonyaikor a Capitolium lépcsőjén, a „bronzfejű”cézár szeme nem villan felém. Igen, valami baj van. .Az apró felvevőkészülék, amely hajdan érzékeny rezdüléssel érezte egy város drótnélküli távírójának hullámait, itt, a nagyfeszültségű áramba kapcsolva, a valiódi európai nelhírben csődöt mondott. Mondom, ideges napom van. A nő mosolygott, nem értette és ezt mondta : — Oh si, mio caro... Amikor hazakisérte, a kapuban kezetcsókolt. A szállodában intette a portást, hogy reggel ne zavarják. Azután felment a szobájába, levetette a kabátját, összehajtva az ágyra tette és a Szekrényhez lépett. Lassan, gondosan, aggályosan egy másik nyakkendőt választott ki. Később — ezzel a nyakkendővel — az ablakkilincsre felkötötte magát. Romeo és Julia írta: Rónay Klára Az este Shakespeare ,Romeo ésJuliáját látta és a színház Júliája végzetesen a hatalmába kerítette. Shakespeare egész hűvös költészetét azonosította a színésznővel. .A szívét súlyosnak érezte ettől a hirtelen, lenyűgöző imádattól. Tizenhét éves volt. Még gimnazista. Másnap délelőtt nem ment el az iskolába. Egy rózsacsokrot vett, egy nagyon drága rózsacsokrot, amivel sokheti mozilénztől fosztotta meg magát és elindult a színésznő lakása felé. Még mindig olyan izgatott volt, mint előző éjjel. Nem mintha nem lett volna nőkhöz, lányokhoz szokva. Húgának a barátnői örökösen elárasztották a lakást, de lármásak voltak és folyton vihogtak. .A szomszéd utcában lakott a két Forrai-lány, akiknek egészen mesés alakjuk volt, különösen a nagyobbiknak. De az már huszonkét éves volt és ezt igazán túl idősnek találta. Egy asszony nyitott ajtót, valószínűleg a takarítónő. — A művésznőhöz jöttem . .. — Nem lehet. A művésznő most ébredt fel és nem szereti, ha zavarják. — Közben idegesen nézett az egyik ajtó felé, ebből a fiú tudta, hogy ott kell lennie ,,Júliának”. Odament és bekopogott. — Mi az ? — kérdezte egy rosszkedvű hang. Csak a szive figyelmeztette, hogy ez a hang mondta az este : „Oh Romeo, mért késtél Romeo ?" A fülének nehezére esett volna felismerni. Benyitott és szemtől-szembe találta magát nagy, tizenkétórás szerelmével. Pongyolában ült egy asztal mellett, előtte egy képes újság, a kezében egy darab vatta, amivel a lakkot mosta le a körméről. A fiú odament és az ölébe rakta a rózsacsokrot. A művésznő nem nézett rá. —Mariska — kiabálta ki az előszoba felé,— mért nem vette át a virágokat ? Mért enged mindenkit bejönni ? Szorosan mellette állt és lenézett a színésznőre. Ijedten nézett le rá. A szeme körül szarkalábak jártak szélmalomtáncot és a szája festék nélkül szinte fehérnek tetszett. Shakespeare hamvas Júliája tízenem, húsz évvel idősebb volt a nagyobbik Forrai-lánynál. A színésznő keze kutatva járt a rózsák között. — Hol a névjegy ? — kérdezte. — Milyen névjegy ? — Nahát, hogy ki küldte a virágokat — Nem küldte őket senki. Én hoztam őket. — Azt látom. De az üzletben ki adta a megbízást ? Te vagy a kifutó, nem ? -- Nem — mondta a fiú. — Nem értem, hát akkor mért vagy itt ? — Tévedésből — felelte szomorúan. Megfordult és kiment a lakásból. "