Színházi Élet, 1913. december 26. – 1914. január 4. (2. évfolyam, 44. szám)
1913-12-26 / 44. szám
II. évfolyam. 1913. december 2b-tól 1914. január 4-ig. 44. szám. Hirdetések díjszabás szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felelős szerkesztő: INCZE SÁNDOR. Társszerkesztő: KORDA SÁNDOR. Előfizetési árak : Budapest és vidékre Egész évre 8.— kór. Félévre 4.70 i Negyedévre 2.40 « Egyes számára : Budapesten 20 fillér. Vidéken 24 f. A Máv. pályaudvarain 30 fill. SZÍNHÁZI ÉLET ILLUSZTRÁLT SZÍNHÁZI MŰVÉSZETI ÉS MOZI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP REGGEL az összes budapesti színházak egész heti szinlapjával. Erzsébet-körut 36. Telefon 89—78. A veseasztalról. A hulla, melyet önök a Színházi Élet címlapján látnak, s mely körül a doktorok vidám sokasága sürüg-forog, nem más, mint a boldog szerző, akinek darabját tegnap vagy tegnapelőtt egy fővárosi színházban előadták. Nem egy szerző, hanem a szerző, vagyis az a vakmerő férfi, aki bátorság dolgában bízvást a zsebébe csalhatja az összes keresztes vitézeket, a törökverő Hunyady Jánost vagy Cook és Peary kapitányokat, akik száz napig vándoroltak szánkókon az éjszaki sark felé. A tudósok rég megállapították, hogy magyar színpadi szerzőnek lenni sokkal nagyobb bátorság, mint koleradoktornak a szent barakban. Ismerik Önök a vesszőfutást, melyet az irigyelt drámaíró a főpróbától a bemutatót követő napig végez ? A félsötét nézőtér, mely a rókavadászokat megszégyenítő lelkesedéssel veti magát egy-egy baklövés vagy inkonzekvencia után, a díszbe öltözött premier-közönség, mely a kivégzés titkos reményével ad tíz koronát egy belépőjegyért, s a veseasztal, a New-York veseasztal, mely előbb porhanyóra veri, majd félangolosra süti, s kesernyés szaliczia-szósszal önti le a boldog szerzőt, hogy aztán jó étvággyal felfalja. Jó darab — a veseasztal elmélete szerint — egyáltalában nincs ; csupán rossz, rosszabb és legrosszabb darabok vannak, csupán azokról a fokozatokról lehet szó, melyet az orvostudomány a paralízis különböző stádiumában megállapít. A veseasztal elméletének klasszikus képviselője az a népszerű, öreg színházi kritikus, aki ma este, a premier után, keserves töprengéssel ült íróasztala előtt, s mikor megkérdezték tőle, hogy min töri a fejét, bosszankodva így válaszolt: — Másfél órája gondolkodom, hogy miért rossz a Nemzeti Színház darabja, s még mindig nem tudok rájönni. Pedig, hogy rossz, az bizonyos, mert minden színdarab rossz... Látták már Önök a Rembrandt anatómiáját, mely külön fejezete a képzőművészet történetének? Íme, Major és Metzner mesterek most magyar színre alkalmazták a németalföldi mester remekét : a boncoló asztalon ott fekszik a szerző holtteste, körülötte a kritika doktorai, élükön a derék Tulp tanárral, aki friss életkedvvel készülődik a boncoláshoz. A hulla e percben még érintetlen, eddig még nincs egyéb baja, mint hogy agyonverték, de ne aggódjanak, az orvos urak rögtön munkához fognak látni : jólelküleg kettéfűrészelik a koponyáját, éles késsel belevágnak a mellébe, ügyesen léket ütnek a hasfalán, s diadaloiditással — ez hozzátartozik a misztikus vallási szertartáshoz — kiveszik a veséjét, miközben titokzatos, de jókedvű halotti imákat mormolnak. A hulla mindezt mozdulatlanul tűri, csak üveges szemei merednek kísértetiesen a levegőbe. Ha van másvilág, akkor a földi mez ideiglenes bérlője most alkalmasint így szól magában a fellegek fölött: — Úgy kell nekem, minek irtam színművet az én drága és aranyos, magyar közönségemnek ! Szomaházy István.