Színházi Élet, 1914. június 21–28. (3. évfolyam, 25. szám)
1914-06-21 / 25. szám
*— 5. oldal SönUAZI ESET A vonat indulása előtt még egy bucsuintés s ! utaztunk Budapest felé. A kupéban, melybe kerültünk, egy ötven-ötvenöt év körüli, magas termetű, széles vállú, pápaszemes úriember foglalt helyet. Én épen szembe kerültem vele. Rövid idő megszólít: — Ha szabad kérdeznem, ki volt az a nő, akinek uraságod az imént bucsut intett? — Az Krecsányiné volt. — A debreceni színigazgatónak a felesége? — Igenis, az. — No lám, ezt mindjárt gondoltam. Ejnye, ejnye, no ! Kérem, én szatmári földbirtokos vagyok. Nevem S . . . Károly. Krecsányiék 1874. év telén nálunk működtek Szatmáron. Abból az időből ismerem őket. Az igazgató és neje mindennapos vendégeink voltak. Krecsányi testi-lelki jóbarátom. Per tu vagyunk egymással. Az imént, mikor önök a perronon az igazgatónéval beszéltek, ki akartam menni, hogy üdvözöljem. De attól tartottam, hátha csalódom, hátha mégsem ő az. Ejnye, ejnye, mennyire sajnálom, mennyire sajnálom ! — Kár volt le nem szállania. Az igazgatóné bizonyára örült volna. — Hát Krecsányi, az én jó barátom, hogy van ? — Jól. Dirigálja a társulatát. — Visszajövet okvetlenül meglátogatom őket. — Óh ! Meg vagyok győződve, hogy szívesen fogják önt látni. Ditrói és Tóth bámulva, megrökönyödve néztek egymásra. Ki az ördög lehet ez az ember, aki Krecsányiékat annyira ismeri és meg sem ismeri őket. De a tréfán vagy félreértésen most már nem lehetett segíteni. Az idegen ezután nagy szózáporral elmesélte az igazgatópárnak Szatmáron töltött életgeneológiáját. Tudta, hogy ott esküdtek meg, ez és ez a püspök adta őket össze, ebben és ebben a fogadóban laktak s ekkor meg ekkor hagyták el a várost. Persze, azt is tudta, ami már ismét nem volt igaz, hogy az igazgató pár az utolsó búcsuestét is ő nála és nejénél töltötte. Én mindezt ártatlan, csodálkozó arckifejezéssel hallgattam. Mintha minderről fogalmam sem lett volna. Most a tulajdonképeni bemutatkozásra került a sor. Az idegen az oldalán szíjon csüngő szivartokot a hasára kerítette s azt fölnyitva, mindhármunkat megkínált. — Uraim ! . . • Szolgálhatok szivarral ? — Köszönjük! — válaszoltuk kórusban. Az illető a tokot először is a baloldalomon ülő Tóth Antal felé nyújtotta. — Kérem az urakat, szivekedjék neveiket megmondani. Hiszen azt sem tudom, kikhez van szerencsém ? — Tóth Antal, színész vagyok ! — ezzel egy szivart húzott ki a tokból. — S az ön neve? — kérdi tőlem. A ripacs kezdő színész, akit nagy szerepbe ugratnak s nem tudva mondókáját, nem hallva a súgót, zavarba jön s belesül, nem érezheti magát rosszabbul, mint én e pillanatban. Tekintetemet fölvetve, zavartan néztem a vagyon plafondjára. Onnan vártam a mentő gondolatot. Mi a mennydörgés mennykőt mondjak ennek az embernek? Ha elárulom, hogy én vagyok az ő „pertu" pajtása, aki őt az életben soha nem láttam, vagy az ő orrának a vére ered el azonnal s kirohan a kupéból, vagy én leszek kénytelen onnan kiszökni. Kínos helyzetemben a jobboldalomon ülő Ditróit pillantottam meg. Ez shylock-i vigyorgással, arcát négyszögletesre haza nézett rám s mohó kárörvendezéssel leste, hogyan evickélek ki a hinárból. Ekkor hirtelen egy ötletem támadt. — Te nevetsz ? — gondoltam magamban. — Várj csak, majd fogsz te mindjárt nem nevetni. — Nevem Ditrói Mór ! — mondtam erős hangsúlyozással. — Szerelmes színész vagyok Krecsányi színtársulatánál Debrecenben. Ditrói arca megnyúlt, mintha kaucsukból lett volna. A négyszögletű arc felkiáltó jellé változott. — És ön ? — kérdezte az idegen, s a szivartokot Ditrói felé tolta. — Az én nevem ... az én nevem . .. Szabó Sándor. Kardalos vagyok a debreceni színháznál. Az idegen fitymálva nézte végig Ditróit. Mintha ezt gondolta volna: „Nem is színész, csak egy kórista !" Másnap reggel Budapesten az indóháznál az idegen még egyszer elbúcsúzott tőlünk. Nem láttam többé. Hanem igen is, napokig éreztem azt az oldalbalökést, amellyel Ditrói vasúti bemutatkozásunk alkalmával izmos, csontos kezével megtisztelt. Nagyon megneheztelt rám, amiért a nevét bitoroltam. Nosze a harag nem tartott sokáig. Másnap este együtt vacsoráztunk s jókat nevettünk lefolyt éjjeli ismerkedésünkön.