Színházi Élet, 1916. április 9–16. (5. évfolyam, 15. szám)

1916-04-09 / 15. szám

miM ÉLET 2. oldal vagyok valamennyibe. Stuart Máriába ugy, mint Fadet anyóba, Medeába éppen ugy mint Elektrába. Óriásnak látom valamennyit, lázban vagyok, míg meg nem ismerkedem vele annyira, hogy beleélem magamat; — akkor meg­száll az ijedtség. El kezdek félni tőle, éppen ugy, mint mikor távolról gyönyör­ködöm egy fölséges szép hegységben. Igen, igy voltam a lomnici csuc­csal , csodáltam és mikor elkezdtem rá föl­mászni, akkor megijedtem tőle. Talán föl sem birok rá kapaszkodni? Félek. Ebben a második stádiumban talált szegény Paulai, mikor tudtomra adta, hogy az Ember tragédiájában Évát fogom játszani. A szerepet, a darabot ismertem — ki nem ismertem és rajongtam érte; így szólít meg egyszer: „nos hát asszony, azt a tragédiát előadjuk és Évát maga játsza." Ma sem tudom elképzelni, milyen képet vághattam, csak abból találgatom, a­mit Paulai panaszkép beszélt el a szín­háznál: „nem lehet ezen a Jászain el­igazodni — rajongott ezért az Éváért és tessék, most, hogy megkapta, azt hiszik, örül neki, szó nélkül meregeti rám a szemeit. "• Olyan túlságos nagynak, oly hatal­masnak látom minden egyes alkalommal a föladatomat, hogy a­mint egyedül ma­radok vele, megrémülök tőle, mint a mennyasszony a várva-várt vőlegényétől, a­kivel a lakodalom estéjén egyedül hagyják. Azt hiszem kétféleképen építjük föl alakjainkat mi színészek. Az egyik alulról fölfelé, a másik én, fölülről lefelé. Nem úgy értem, mint ahogy a piramisokat építették, hanem például úgy, mintha az egyik kapna egy üres telket és arra építi a maga palotáját, házát vagy iguny-rá hóját, ki-ki a „tehetsége" szerint. Én úgy érzem, hogy egy hegy áll elém, melyből ki kell faragnom az egyéneimet ! Úgy, ahogy elém állnak, oly óriások, oly emberfölöttiek vagy emberalattiak, hogy sehogy se illenek az emberek közé. Faragom őket le, le, le, hogy hozzáfér­hetők legyenek, egyszerűek, könnyen ért­hetők, mint mi magunk látszunk lenni. Folyton azon dolgozom, hogy szedek el belőlük, mert még mindig olyanok, mint gyermekkorom meséinek alakjai, szerte­le­nek,óriások, angyalok, ördögök,tündérek, sárkányok. — Faragok, csiszolok , végre kényszerítem őket velem szembe nézni ; megkísértem, beszélni velük, olyan arcot kell ölteniök, amilyent már láttam vala­mikor, — valahol — és olyan feleleteket kell adniok, aminőt már vagy hiszem, hogy hallottam, hallottam — Leültetem az én énjeimet velem szembe, vallatom kicsoda, micsoda, mi járatban van mi dolga itt az élők között és mi joga van én belém költözni? Kifürkészem az Ízlését a legapróbb részletekig. Végre mikor megelevenedett, kikérem ízlését földi élete alatt viselendő toilletjeire nézve. Mindjárt azonnal, vesze­delmesen megélénkül és bőbeszédűvé válik az én hölgyem. Határozott ízlése és kívánságai vannak. — Csak a szabót is elhozta volna magával a képzelet világá­ból, mert ezzel a toilette pretenzióval a fejemre zúdította életem legkeservesebb szenvedéseit ! Tulajdonképen ezt akarom elpana­szolni, mert tovább nem birom hallga­tással, béketűréssel ezt a martyrságot, melyért ő szentsége a pápa atyánk, nekem már minden skrupulus nélkül „föloldó­ Jászai Mari — Medea.

Next