Színházi Élet, 1916. december 3–10. (5. évfolyam, 43. szám)
1916-12-03 / 43. szám
2. oldal SZÍNHÁZI ÉLET magyar művészek számára. A budapesti két állami színház annyira elsőrangú, annyira fölveszi a versenyt a külföld bármelyik udvari színpadával, hogy az eljövendő magyar királyi udvartartás nem vallana velük szégyent. A magyar nemzet pedig kétségtelenül a megértő királyi benne, ha az ország jóakarat jelét látná két legelső színházának ez a rangemelése valósággá válnék. Új királyunk van, tetterős, fiatal királyunk, akit nem feszélyeznek évszázados, jog és alap nélküli szokások. Talán letekint magas kegyelme a magyar művészekre is, akik bizony megérdemlik ezt a legfelsőbb jóakaratot. Azokban a magyar körökben, amelyek az új királyhoz legközelebb — ezt biztosan tudjuk, — nagy állanak, örömmel üdvözölnének minden, a magyar állami színházak rangemelésére vonatkozó legfelsőbb elhatározást. SZÍNHÁZI JA ÂONEÏNEK.^ A Farsang. — Kamillának. — Biborló függönyök mögül, Egy röpke csárdás visszasír... Vigyorg a reggel: vén szatír, A sáppadt oszlopok mögül... Az éj behunyta szép szemét , felölti, megunt, elhagyott, Pompázó emlék-köntösét... ...Akár egy szép fehér halott... — Most menj, tépett, pompás madár, Vár szürke unalom-batár... Fehér madár, csodás madár! ...Ezüstszin szárnyad megkopott, Szemedrőt láza elfagyott... Hideg halott... Fehér halott... Vécsey Leó. Marco. Márkus Lászlónak, a Magyar Szinház zseniális főrendezőjének Marco volt az írói álneve, amikor még kritikusként ült a színházi padsorokban s szigorúan összehúzott szemekkel boncolgatta a színpadra kerülő újdonságokat. Régi közmondás, hogy szegénylegényből lesz a legjobb pandúr s ennek megfelelően pandúrból a legpompásabb szegénylegény. Márkus László is pandúrból lett színházi szegénylegény s a közmondás vele sem vallott szégyent. A Márkussá vedlett Marco a legzseniálisabb rendezők egyike kerek ez országban. Olyan interieuröket állít össze, amelyek egyenesen bámulatba ejtik a közönséget. Még amikor Marconak hívták s az Alkotmány szerkesztőségében rótta a betűket, volt a közönségnek egy jókora rétege, mely nem tartozott ugyan az Alkotmánypártiak közé, de minden premier után megvette az újságot, hogy elolvashassa a kritikát, melynél esztétikai szempontból alaposabbat, jóhiszemübbet, mégis szigoruat kevesen irtak. Márkus Lászlónak akkoriban az volt a híre, hogy polihisztor. A históriában éppannyira járatos volt, mint a bölcsészetben, az esztétikában, mint a csillagászatban, értett a szobrászathoz, muzsikához, közben pedig odahaza festegetett s képeivel nagy feltűnést keltett a tárlatokon. A szó legszorosabb értelmében Mensch für Alles. Akármiről volt szó, senki sem értett hozzá jobban, mint Márkus László. Volt a Baross-kávéházban egy asztaltársaság. Jobbára színészekből, újságírókból, művészekből állott. Szóval olyan emberekből, akik maguk is csalhatatlan pápáknak hiszik magukat ítéletükben, nézeteikben. Márkus László valósággal