Színházi Élet, 1916. december 3–10. (5. évfolyam, 43. szám)

1916-12-03 / 43. szám

2. oldal SZÍNHÁZI ÉLET magyar művészek számára. A buda­pesti két állami színház annyira első­rangú, annyira fölveszi a versenyt a külföld bármelyik udvari színpadával, hogy az eljövendő magyar királyi ud­vartartás nem vallana velük szégyent. A magyar nemzet pedig kétségtelenül a megértő királyi benne, ha az ország jóakarat jelét látná két legelső szín­házának ez a rangemelése valósággá válnék. Új királyunk van, tetterős, fiatal ki­rályunk, akit nem feszélyeznek évszá­zados, jog és alap nélküli szokások. Talán letekint magas kegyelme a ma­gyar művészekre is, akik bizony meg­érdemlik ezt a legfelsőbb jóakaratot. Azokban a magyar körökben, amelyek az új királyhoz legközelebb — ezt biztosan tudjuk, — nagy állanak, öröm­mel üdvözölnének minden, a magyar állami színházak rangemelésére vonat­kozó legfelsőbb elhatározást. SZÍNHÁZI JA ÂONEÏNEK.^ A Farsang. — Kamillának. — Biborló függönyök mögül, Egy röpke csárdás visszasír... Vigyorg a reggel: vén szatír, A sáppadt oszlopok mögül... Az éj behunyta szép szemét , felölti, megunt, elhagyott, Pompázó emlék-köntösét... ...Akár egy szép fehér halott... — Most menj, tépett, pompás madár, Vár szürke unalom-batár... Fehér madár, csodás madár! ...Ezüstszin szárnyad megkopott, Szemed­rőt láza elfagyott... Hideg halott... Fehér halott... Vécsey Leó. Marco. Márkus Lászlónak, a Magyar Szin­ház zseniális főrendezőjének Marco volt az írói álneve, amikor még kritikus­ként ült a színházi padsorokban s szi­gorúan összehúzott szemekkel boncol­gatta a színpadra kerülő újdonságokat. Régi közmondás, hogy szegénylegény­ből lesz a legjobb pandúr s ennek megfelelően pandúrból a legpompásabb szegénylegény. Márkus László is pan­dúrból lett színházi szegénylegény s a közmondás vele sem vallott szégyent. A Márkussá vedlett Marco a legzseni­álisabb rendezők egyike kerek ez or­szágban. Olyan interieuröket állít össze, amelyek egyenesen bámulatba ejtik a közönséget. Még amikor Marconak hívták s az Alkotmány szerkesztőségében rótta a betűket, volt a közönségnek egy jókora rétege, mely nem tartozott ugyan az Alkotmány­pártiak közé, de minden premier után megvette az újságot, hogy elolvashassa a kritikát, melynél eszté­tikai szempontból alaposabbat, jóhi­szemübbet, mégis szigoruat kevesen irtak. Márkus Lászlónak akkoriban az volt a híre, hogy polihisztor. A histó­riában éppannyira járatos volt, mint a bölcsészetben, az esztétikában, mint a csillagászatban, értett a szobrászathoz, muzsikához, közben pedig odahaza festegetett s képeivel nagy feltűnést keltett a tárlatokon. A szó legszorosabb értelmében Mensch für Alles. Akár­miről volt szó, senki sem értett hozzá jobban, mint Márkus László. Volt a Baross-kávéházban egy asztaltársaság. Jobbára színészekből, újságírókból, mű­vészekből állott. Szóval olyan embe­rekből, akik maguk is csalhatatlan pá­páknak hiszik magukat ítéletükben, nézeteikben. Márkus László valósággal

Next