Színházi Élet, 1917. március 18–25. (6. évfolyam, 12. szám)
1917-03-18 / 12. szám
OTIKÁZI ÉLET 18. oldal - Oh drágám, nem gondolja, hogy kissé különös bókokat mond nekem? Csakugyan oly vénnek látszom, hogy maga már diákkorában kedvesnek találhatott ? Szebenyi, aki nem volt ravasz fiú, s néha a tréfákat is olyan komolyan vette, mint az új testamentumot, zavartan kijelentette, hogy a művésznő tökéletesen félreértette őt, mert ő nem a korra célzott (istenem, hiszen maga nem igen látszik többnek tizennyolc évesnél!) hanem hogy az édes közvetetlenségre, melyekkel aránylag rövid idő alatt megbarátkozott vele. Neki akárhányszor ugy tűnik föl, hogy Klárika egy aranyos kis mese jóságával fogadta a kegyeibe s némelykor az az érzés fogja el, mintha csipkeruhás bébé kora óta ismerné, mintha Böttön korában kézenfogva vitte volna sétálni valami májusi virágzásában pompázó parkba s a szeme láttára nőtt volna föl ilyen gyönyörű nagy leánnyá, aki most az egész világot megbabonázza. Mindennek a sok frázisnak az elmondása meglehetős nehézségeket okozott a puritán Szebenyinek, aki a szónokláshoz csak annyit értett, mint a széptevéshez, de végre mégis csak kimagyarázkodott valahogy spirulva, égő arccal hallgatott el, miközben az okos Klárika oly menyei jókedvvel nézett rá, mintha valami kedves, de más világból való csodafiucska ült volna szemben vele a finom cukrászda sarokasztalánál. Hiszen a színház cinikusai közt, akik bizalmas körben a saját külön tolvajnyelvüket beszélték s oly fesztelenül tegeződtek, mintha még mindig a biblia szelid völgyeiben éltek volna, csakugyan csodaszámba ment ez a pironkodó nagy kamasz, aki sokkal kevesebbet tudott az igazi életről, mint a szinház legfiatalabb kardalos-kisasszonya. Klárika szinte elragadtatva nézett rá, szeme édesen és pajkosan megvillant s drágakövektől csillogó ujjacskái gyöngéden átkulcsolták az asztal alatt a fiú leányosan fehér kezét, mely észrevehetőleg megrezzent a belső felindulástól. — Kis szerzőm, ne védekezzék — én már a legelső percben megértettem magát! Az asszonyok mindig megérzik, ha tetszenek valakinek, maga pedig sokkal őszintébb, semhogy az érzéseit titkolni tudná. Oh, nem kell ám azért, hogy zavarba jöjjön, hiszen végre is nem követ el valami égbekiáltó bűnt, ha egy jó kis leányt egy kicsikét szimpatikusnak talál... A felszolgáló kisasszonyok boldog sorfala közt vonultak ki félóra múlva a cukrászdából, mely előtt a Klárika fényes fogata várakozott, de a művésznő nem búcsúzott el a barátjától, hanem így szólott hozzá: - Tudja, hogy drága és édes volna, ha maga most nem hagyna engem itt szó nélkül a faképnél, hanem szépen hazakísérne és nálam ebédelne! Ha MÜHLBECK KÁROLYJaival.