Színházi Élet, 1917. október 21–28. (6. évfolyam, 43. szám)

1917-10-21 / 43. szám

SZÍNHÁZI ÉLET 33. oldal 1 Jákó a Budai Amália Színházban Horváth-kert ismerős geszteg­nyefái szomorúan bóbiskolnak az éjszakában. Ázott, hervadt levelek peregtek az avarra s a zörgő faágak között hideg, csipős szelek bujkáltak. Véletlenül halad­­tunk el a nyári színház öreg épülete előtt és megdörzsöltük a szemünket: mi az... világosság ... hisz rég elmentek a színé­­szek:!... Az ajtók mögött zsúfolt széksorok, a a páholyokban ismerős színházi fejek s a színpadon Trilbyt játszották, a falakon lógó színlapok szerint Jákó Amália ven­­dégjátékával. Kezdtük érteni a dolgot. Visszaküld­­tük az emlékezetünket két évvel, az el­­múlt szép napokra, amikor Krecsányi tán­sulatának egyik büszkesége volt Jákó Ami. Pestről jártak át megnézni őt, a budaiak legkedvesebb színésznőjét. Azu­tán, hogy Krecsányi nyugalomba ment, Jákó Amit csak filmeken láthattuk vi­­szont, hogy színpadon mért nem, azt nem tudtuk megmagyarázni. Amint ott ültünk a nézőtéren, hirtelen eszünkbe jutott egy beszélgetés, amelyet a napokban a kedves Basa bácsival, Ba­­lassa Jenővel, a színészegyesületi iskola igazgatójával folytattunk. A magyar nö­­vendékek különös tehetségességéről volt szó és megkérdeztük," hogy sok évi mun­­kájában ki mutatkozott a tanuló évek alatt a legtöbbet ígérőnek és Basa bácsi rövid gondolkodás után Jákó Ami nevét mondotta ki. És ahogy ott ültünk és hallgattuk a Trilby ismerős szavait, erősen éreztük, hogy Basa bácsinak jó szeme volt. Külö­­nösen szép és érdekes feje van Jákó Ami« nak, nyúlánk, finom jelenség a színpadon, aki már megjelenésével is érezteti, hogy valaki vagyok. Talán az angol lapok bodo­ros hajú Lady-jéhez hasonlíthatnak, a mozgása, a gesztusai is ilyen finomak és a hangja melegséggel teli, zengő orgá­­num. Bekopogtattunk az öltözőjébe az egyik _ _____ szünet alatt. Halomban hevert a virág a földön, a székeken, az asztalokon, ugye látszik, a budaiak még most sem feledték el Jákó Amit. Próbáltunk vele interjút csinálni a ter­­veiről, meg arról, hogy eddig mért nem játszott... Hiába. Beszélt kedvesen a budai közönségről, a virágairól, az emlé­­kékről, amelyek ezekhez a falakhoz fűződ­­nek, — de arról, amit megtudni szerettünk volna — semmit. Úgy látszik, Jákó Aminak a tehetségé­­nél csak a szerénysége nagyobb. Az első legnagyobb hang a színész neve: Nagy János. Tagja volt a báró Wesselényi Miklós erdélyi színtársulatának 1806-ban. Ha­­talmas organuma volt. Egy időben Egerben működött, ahol a ciszterciták öreg priorja nem akart elmenni a színházba lábfájása miatt, mire Nagy János így felelt az öreg papnak biz­­tatólag: „Nem tesz az semmit, főtisztelendő úr, tessék csak a folyosó ablakát kinyittatni, ma Themistoclest játszom, fogadom, egy szótagig meg fogja hallani s­érteni a szerepemet a szo­­bájában." Úgy történt, — pedig a szinház 500 lépés távolságra volt a pap lakásától. JAKú A M­ALI A

Next