Színházi Élet, 1918. február 17–24. (7. évfolyam, 8. szám)
1918-02-17 / 8. szám
36. oldal SZÍNHÁZI ELEU JTÜB^MÁILO ßßiUMty' ŰMA: MAKTAWW v/Vvvaj s/W tUÍ AÀrtJU És ment tovább, szinte lihegve, képtelenül idegesen lelkendezve és mintegy üldöztetve. Az éjszakában csak a lassan haladó óramutatókat látta, az arcok, amelyekkel találkozott, úgy suhantak el előtte, mint a laterna mágika képei. Valahol Kész Rózsit látta budai villamosra Szállni, másutt a kis Patat Leó tűnt tovább mellette lógó fejjel és dúdolva, ki tudja, hol pedig egy büszke és szálas művész lépései kopogtak az idegen előtt tovább, ez Szemere Árpád volt. Valahol a Kossuth Lajos utcán egy kicsit megint megdobbant a szive: Herczeg Ferenc ment ott egy úrral, akinek megismerte AZ arcát: Karczag Vilmos volt, a bécsi Színigazgató. De csak baktatott sietve tovább az éjszakában a különös, szédült ember, a hóna alatt a kézirattal. Féltizenkettő volt, mikor már ott állt ,végre dobogó szívvel a budai Lánchídfő« nél. És mikor egy távoli toronyóra éjfelet ütött, az ajkát rágta az idegességtől. Emésztő és borzasztó várakozás volt. De egyszerre gyors, szinte surranó léptekkel jött prémekben egy nő. Sári volt. 'Az idegen boldogan és megváltva felkacagott. Sári nem szólt semmit. Némán karon« fogta és sietett vele előre. Mentek ketten Budán, sötét éjszaka és a szivük dobogott. 30. A Fős utca egy házán csengettek be. •Szótlanul mentek fel a lépcsőn. Elől a sötétben Sári, utána az idegen, mint tétonyán lépkedő gyermek. Egyszer megszüntek a sötétben a lépcsők. Sári homályos alakja befordult a folyosón, az ujjával tapogatva megkeresett egy kulcslyukat. A Wertheim-zár csendesen csettent és az idegen megfogta a finom, hűvös kis kezet, amely vezette befelé. Végre egy szobában voltak. Sári fel gyújtotta a villanyt. Pompás, szoba volt ez. Nagy szőnyegek, gazdag antik» bútorok, képek, vitrinek, tükrök. Egy ke» «•evet leborítva óriási jegesmedvével. — Hol vagyunk? Nálam vagyunk. Mivel kínáljam meg? Akar konyakot vagy pezsgőt? Vagy valami édességet? Vagy cigarettát? — Semmit. Talán legfeljebb egy pohár pezsgőt. Sári egy asztalkát húzott a kerevet mellé, szervírozta és ügyesen bontotta a pezsgőt. Felgyújtotta a kerevet mellett az álló lámpát, a nagy villanyt pedig elosztotta. Ott ültek ketten a nagy sötét szoba közepén a lámpa kis piros fényköré» ben. Kocintottak. Az idegen ránézett a lányra, akinek kényes volt a szeme. — Mi baja? — kérdezte nem is meglepetve, inkább nyugalmas szeretettel. — Éppen azt akarom elmondani. Hol nap délelőtt férjhez megyek. — Kihez? — Langer vesz el feleségül. Itt fogunk lakni. A lakás már az enyém. Holnap a ház is az enyém lesz. Ma még a házmester nyitott kaput, holnap már kapukul csom lesz. Sori nagyot, mélyet sóhajtott és maga elé nézett a földre. Aztán összeborzongott egy kicsit. És ránézett könyben úszó szemekkel az idegenre. — Milyen különös ez. Kicsoda maga, itt éjfélkor a lakásomon? Furcsa. De magával most kellett beszélnem. Maga mindig zavart engem, sokat gondoltam magára. És holnap férjhez megyek. Nem tudom, mit akarok magától. Úgy éreztem, hogy ha magával beszélek, valahogy valami segítséget kapok. Pedig — hiába — holnap ez meglesz. Megint összerázkódott. És felállott. A nagy zöld, díszes cserépkályhához lépett. — Hideg van. Persze. Kialudt a tűz. Tüzet kellene gyújtani. Szétnézett. Gyufát vett elő egy dohányzóasztalról. De nem talált papirost. — Kellemetlen. Volt itt újság, de úgy emlékszem, a nappaliban hagytam. Ott pedig most Braunné alszik, a pótanyám. Emlékszik rá? Az a néni, akivel a Nyul jorkban látott először. Erőnek erejével itt maradt ma éjjel a nyakamon, holnap segíteni akar a költözködésnél és készül